Az EU új triumvirátusa

Macron maga hosszú utat tett meg. 2019-es emlékezetes beszédében úgy fogalmazott, hogy a NATO „agyhalottá válik”, és arra figyelmeztette Európát, hogy nagyobb stratégiai autonómiára van szüksége, miközben nyíltan megkérdőjelezte az Egyesült Államok politikáját (és nem csak a Trump-kormányzatét). Bár sokan azt gondolták, tévedett, téves diagnózisának pozitív következményei lettek. Végül is, ha a NATO nem is volt agyhalott, de minimum kómába esett; a legtöbb európai tagország a Szovjetunió összeomlása után leszerelte a haderejét. Európának meg kellett tanulnia, hogyan állhat meg a saját lábán.

Azóta sok minden történt. Oroszország Ukrajna elleni inváziója (a 2014-es területfoglalások után) újjáélesztette a NATO-t, sőt a bővítéséhez vezetett, a közelmúltban Finnország és Svédország is csatlakozott a szövetséghez. Mi több, Európa megkezdte saját közös védelmi politikájának kidolgozását, közösen vásárol fegyvereket, hatékonyabban hangolja össze a lépéseit, és az Egyesült Államokkal megegyező katonai és gazdasági támogatást nyújt Ukrajnának.

Macron legutóbbi beszédének fő üzenete egyértelmű volt: „A mi Európánk halandó. Meg is halhat.” Ezzel összecseng Donald Tusk lengyel miniszterelnök figyelmeztetése, aki szerint Európa jelenleg a „háború előtti szakaszban” áll. Ráadásul azzal, hogy Európát egy Lisszabontól Odesszáig ívelő közös liberális-demokratikus projektként jellemezte, Macron egyértelműen rábólintott Ukrajna esetleges EU-tagságára.

Nemcsak Európa biztonságát fenyegetik (Oroszország felől), hanem a gyarapodása is veszélyben van a globális energiapiacok zavarai, az Egyesült Államok és Kína protekcionista gazdaságpolitikája, valamint egyéb tényezők miatt. Macron, aki hajlamos arra, hogy forradalmi projekteket hirdessen meg, most az EU költségvetésének megduplázását szorgalmazza, és jelentős mértékben növelné a közfinanszírozást a mesterséges intelligencia, a kvantum-számítástechnika, az űrtechnológiák, a biotechnológia és az energiaforrások terén.

Ez a javaslat minden bizonnyal felzaklatja a németeket, csakúgy, mint Macron elképzelései a stratégiai iparágak védelméről (az „európai bajnokok” létrehozásáról), „európai preferencia” kialakításáról a védelmi beszerzésekben és az Európai Központi Bank további felhatalmazásáról a növekedés támogatására az infláció elleni küzdelem mellett. Mégis, valami megváltozott az utóbbi időben feszültté vált francia–német viszonyban. Közvetlenül Macron beszéde után Scholz ezt írta a Twitteren: „Franciaország és Németország is azt akarja, hogy Európa erős maradjon. Beszéde jó ötleteket tartalmaz arra vonatkozóan, hogyan lehet ezt elérni… Együtt visszük előre az EU-t: politikailag és gazdaságilag. Egy szuverén és innovatív EU-ért. Éljen Európa!”

Sikorski a lengyel szejm előtt április 25-én elmondott beszédében még tovább ment. Macronhoz hasonlóan ő is úgy véli, hogy „az uniónak a többi nemzetközi hatalommal egyenrangú geopolitikai szereplővé kell válnia”, és olyan reformokat sürget, amelyek elmozdítják az Európai Tanácsot a szigorúan egyhangú döntéshozataltól. „Lengyelország és a lengyel nép megérdemli, hogy a további európai integrációs folyamat egyik vezetője legyen” – jelentette ki. „A vezető a definíció szerint olyan valaki, aki úgy tudja elérni a céljait, hogy támogatókat nyer meg az ügy számára... Lengyelországban megvan ez a lehetőség.”

Ha Macron és Sikorski beszédei egymásra rímelnek, az részben annak köszönhető, hogy a lengyel külpolitika ismét összhangba kerül a legközelebbi szövetségeseivel. A széles körű transzatlanti konszenzus az, hogy a védelmi politikának két lábon kell állnia: az egyik az USA, a másik Európa. Ez a felismerés még Németországot is elérte, amely ma Ukrajna legfontosabb európai támogatója.

Lengyelország – és a balti államok – számára nyilvánvalóan üdvözlendő fejlemény az európai stratégiai látásmód változása, tekintettel Oroszországhoz való közelségükre. Ezért volt megnyugtató hallani, hogy Sikorski ismételten és kifejezetten megemlítette beszédében a lengyel–német közeledést.

Sikorski Lengyelország prioritásait is felvázolta a 2025 elején kezdődő EU-elnökséggel kapcsolatban. A lengyel elnökség a biztonságra és a populizmus elleni nemzetek feletti küzdelemre kívánja helyezni a hangsúlyt. Lengyelországnak ez utóbbi kérdésben a hitelesség és a puha hatalom is rendelkezésére áll az arzenáljában, tekintettel arra, hogy a közelmúltban elszenvedte az illiberális Jog és Igazságosság (PiS) kormányzását, mielőtt a választók határozottan el nem utasították azt a tavaly októberi választáson.

A normalitás helyreállítása azóta olyan forradalomnak tűnik, amelynek malmai roppant lassan őrölnek, hiszen a lengyel választók gyakorlatilag két részre szakadtak, ellentétes külpolitikai prioritásokkal. Még a „második köztársaság” Lengyelországát (1918–39) – amelyet az első világháború végén puzzle-ztak gyorsan össze, mintegy a Poroszország, a Habsburg- és az orosz birodalom közti 18. századi felosztás jóvátételeként – sem feszítette ennyi ellentét. Bár az akkor egymással harcoló lengyel frakciók kölcsönösen megnyesték egymás szárnyait, stratégiai elképzeléseik nagyjából kiegészítették egymást. Utóbb mindenki egyetértett abban, hogy Józef Piłsudski, a szocialisták vezetője adta Lengyelországnak a keleti határt, Roman Dmowski, a nacionalisták vezetője pedig, aki részt vett a versailles-i konferencián, a nyugati határt.

Bármit gondolnak is egyesek Dmowskiról, volt stratégiai koncepciója, és nem pusztán indulatos külpolitikát folytatott, ahogyan a PiS vezetője, Jarosław Kaczyński tette Németországgal szemben. Történetileg, amikor egyértelműen a németek jelentették a legnagyobb veszélyt Lengyelországra nézve, az Oroszországgal folytatott párbeszéd keresésének volt némi értelme (bármilyen furcsa is most abba belegondolni, hogy a lengyel jobboldal hagyományosan oroszbarát volt).

Mára felcserélődtek a szerepek: Oroszország a fő veszélyforrás, Né­metország pedig nyilvánvaló potenciális barátja és partnere Lengyelországnak. Az 1930-as évek németekkel kapcsolatos kliséire támaszkodni nemcsak anakronisztikus; ez veszélyes idiotizmus. A térkép, amelyben Kaczyński gondolkodik, csak a fejében létezik.

Az Európából érkező új üzenetek az 1991 utáni weimari háromszög (Franciaország, Németország és Lengyelország) újraaktiválását vetítik előre. De ez már nem csak regionális vagy szimbolikus szövetség lesz; inkább az EU új motorjának ígérkezik, nem mellesleg a lengyel szuverenitást alátámasztó új pillérré válhat.

Sławomir Sierakowski
A szerző lengyel újságíró, szociológus, a Krytyka Polityczna mozgalom alapítója

©Project Syndicate