A NATO a hegemónia ára?

Donald Trump többször is kritizálta Amerika transzatlanti szövetségeseit, amiért túl keveset költenek védelemre, de érdemes emlékezni arra is, hogy Dwight D. Eisenhower óta számos amerikai elnök (köztük John F. Kennedy, Richard Nixon és Barack Obama) igyekezett nyomást gyakorolni az európai partnerekre, hogy nagyobb szeletet vállaljanak magukra a terhekből. Mikor Lyndon B. Johnson védelmi minisztere, Robert S. McNamara felvetette, hogy az Egyesült Államok kész csökkenteni a csapatainak számát Európában, ha a németek nem lépnek elő, a két ország egyfajta „beszámítási megállapodást” kötött, amelynek értelmében Németország amerikai árucikkek vásárlásával kompenzálta az Egyesült Államokat.
Ez év februárjáig azonban egyetlen amerikai elnök vagy elnökjelölt sem veszélyeztette közvetlenül a NATO-szövetségesek biztonságát azzal, hogy külföldi agresszorokat biztatott volna a „bliccelő” tagállamok megtámadására. Trump sértő megjegyzései ráadásul félrevezető módon összemosták a NATO védelmi kiadási célját (a GDP 2%-a) a közvetlen NATO-befizetésekkel.

Az amerikaiak egy részének szemében Trump méltányossági aggályai helytállónak tűnhetnek. Miért kellene az Egyesült Államoknak kétszer annyit fizetnie, mint egy átlagos NATO-szövetségesnek, ha földrajzilag távol fekszik az összes fontosabb konfliktuszónától?

A válasz részben az, hogy Amerika hatalmas katonai kiadásai nem egyszerűen a NATO-kötelezettségek függvényei; inkább abból a stratégiai célból következnek, hogy a fokozódó nagyhatalmi rivalizálás közepette az USA fenn kívánja tartani a páratlan katonai és technológiai fölényét. Görögországhoz hasonlóan (amelynek védelmi kiadásai arányosan még magasabbak), az USA túllépi a 2%-os célt, mert ez az ő saját érdeke. A világszerte működő 200 aktív amerikai bázis fenntartásának költsége (ez a teljes szám 90%-a) az USA katonai összkiadásainak mindössze 4%-át emészti fel. A NATO egy olyan közérdek, amely egy nemzeti magánérdek szorgalmazásából fakad: ez pedig az Egyesült Államok katonai felsőbbrendűsége.

Trump véleménye szerint „adósságokba verjük magunkat, annyit költünk a hadseregre, de ez a hadsereg nem nekünk van... és ezen országok közül sok rendkívül gazdag ország”. Míg az amerikaiak többsége támogatja a NATO-t, Trump álláspontja összecseng azok véleményével, akik az Egyesült Államok globális felelősségvállalásaira a saját fogyatkozó gazdasági eszközeik összefüggésében tekintenek.

Ám a túlzott költségvetési kiadásokkal kapcsolatos aggodalmak felfújják ezt a problémát, nem utolsósorban azért, mert figyelmen kívül hagyják a dollár nemzetközi státuszát és azt a tényt, hogy az Egyesült Államok államadósságának jelentős részét belföldön tartják. Azok, akik azzal érvelnek, hogy a katonai kiadások az Egyesült Államok adósságállományának elsődleges mozgatórugói, alig vagy egyáltalán nem rendelkeznek erre vonatkozó bizonyítékokkal, és következetesen elfelejtik mérlegelni, hogy az adott költségeket milyen pozitív hatásokkal járnak. Az aszimmetrikus biztonsági kapcsolatok lehetővé teszik az Egyesült Államok számára, hogy stratégiai előnyökön, információmegosztáson és diplomáciai eszközökön keresztül befolyást gyakoroljon és fenntartsa a globális rend preferált formáját, ösztönözze az alkalmazkodást a függő szövetségesek széles hálózatán keresztül.

A NATO a legértékesebb zseton az Egyesült Államok biztonságpolitikai terepasztalán – az az eszköz, amely lehetővé teszi, hogy gyorsan reagáljon a fenyegetésekre és a kihívásokra a világ bármely pontján. Az amerikai egységek megelőző jelenléte elrettentő erőt jelent a potenciális ellenfelekkel szemben, csökkenti a konfliktusok és az Egyesült Államok érdekeit érintő katonai kihívások valószínűségét. Ez a globális hálózat megkönnyíti a hírszerzési információk megosztását a szövetségesek között, és kritikus információkkal látja el az Egyesült Államokat a biztonsági kockázatokról, javítva a fenyegetések előrejelzését és az olyan stratégiai versenytársak elleni fellépést, mint Kína és Oroszország. Az Egyesült Államok használhatja és használja is ezeket az eszközöket, hogy a kulcsfontosságú régiókban a kívánt eredmények irányába terelje a történéseket, támogassa a demokráciát és az emberi jogokat, valamint a terrorizmus elleni küzdelemben is él velük.

A szövetségek Amerika globális stratégiájának sajátos jellemzői, ami megkülönbözteti az USA-t a többi nagyhatalomtól. A védelmet és a biztonságot garantálva az Egyesült Államok elősegítheti a gazdasági együttműködést és előmozdíthatja a saját értékeit. Egy olyan időszakban, amikor a digitális hadviselés nem tisztel határokat, a NATO hírszerzési adatainak a megosztása, a közös hadgyakorlatok, a kollektív kibervédelmi mechanizmusok mind erősítik Amerika képességét az új gazdasági és biztonsági fenyegetésekkel szemben.

Ezenkívül a regionális és globális biztonsági hálózatok középpontjában elfoglalt pozíciója páratlan képességet ad az Egyesült Államoknak arra, hogy saját belátása szerint megkönnyítse vagy akadályozza a nemzetközi együttműködést. Némi túlzással: semmilyen jelentős döntést vagy küldetést nem lehet végrehajtani, hacsak nem az Egyesült Államok érdekeit szolgálják. Egyetlen másik ország sem képes arra, hogy olyan együttműködéseket közvetítsen, mint az Egyesült Államok.

A NATO stratégiai váltása Kína felemelkedése kapcsán, az USA indo-csendes-óceáni partnereivel való együttműködés egyrészt a szövetség alkalmazkodóképességét, másrészt Amerika egyedülálló koordinációs erejét húzza alá.

Ezek az előnyök nem korlátozódnak a nagyhatalmi rivalizálás területére. Például az Egyesült Államok Déli Parancsnoksága (SOUTHCOM) koordinálja a kábítószer-ellenes együttműködést a NATO (különösen Hollandia) és a NATO-n kívüli országok, például Kolumbia és Panama között. Ez nemcsak a biztonságot erősíti, hanem visszaszorítja az illegális pénzmozgásokat is, amelyek révén az eszközök végül terrorista szervezetekhez és más veszélyes szereplőkhöz juthatnak.

Ugyanilyen alapon az Egyesült Államok által vezetett szövetséges erőfeszítések segítenek megvédeni a globális kereskedelmi útvonalakat – különösen a létfontosságú tengeri utakat –, biztosítva az árucikkek és az energiahordozók szabad áramlását. A biztonságos globális javak gazdasági befolyást biztosítanak az Egyesült Államoknak a szövetségesei és partnerei felett, lehetővé téve számára, hogy saját érdekei szerint alakítsa a gazdaságpolitikát, a kereskedelmi megállapodásokat és a befektetési döntéseket.

Általánosságban elmondható, hogy a normák kialakítása és az érdekek összehangolása a nemzetközi hálózatokban csökkenti a védelmi költségeket, enyhíti a katonai beavatkozás szükségességét a hálózaton belül, és növeli annak hatékonyságát, ha külső szereplővel szemben alkalmazzák. Biztonsági szempontból, ha az Egyesült Államok a jövőben kevésbé lesz hajlandó finanszírozni egy erős katonai képességet a NATO-n keresztül, ha kisebb hajlandóságot mutat az együttműködésre és szövetségesei megvédésére, akkor egyre inkább elkezd Kínára vagy Oroszországra hasonlítani. Még mindig félelmetes hatalom lesz; de kevésbé befolyásos és jóval kevésbé jóindulatú.

Az európaiak már a legrosszabbra készülnek, és igyekeznek felgyorsítani a „stratégiai autonómia” projektjét. A nagyhatalmi versenyből fakadó vazallusi kockázatokra hivatkozva Emmanuel Macron francia elnök azt hangoztatja, hogy csökkenteni kell Európa másoktól, különösen az Egyesült Államoktól való függését. Azzal, hogy határozottabb álláspontot képviselt az orosz agresszióval szemben, kiállt Ukrajna jövőbeli NATO-tagsága mellett, és az EU-bővítést geopolitikai eszközként szándékozik kiaknázni, Franciaország pozíciója ma szorosabban illeszkedik Lengyelországéhoz, a balti országokéhoz és Csehországéhoz.

Az amerikaiaknak meg kell érteniük, hogy a NATO nem csupán a szövetségesek védelmét szolgáló mechanizmus; ez egy olyan átfogó stratégia elengedhetetlen része, amely a saját érdekeiket érvényesíti és fenntartja országuk globális vezető pozícióját. Az USA semmit sem nyerne a transzatlanti szövetségből való kilépéssel. Éppen ellenkezőleg, ha ezt tenné, az csökkentené az Egyesült Államok befolyását anélkül, hogy jelentősen csökkentené az Egyesült Államok katonai kiadásait.

Carla Norrlöf
A szerző a politikatudományok professzora a Torontói Egyetemen, az Atlantic Council külső főmunkatársa

©Project Syndicate