A láthatatlan, de halhatatlan kedves

Love story
Nyiszli Katalin, Nyiszli Géza és Schiller Mária második gyereke 1919-ben született Kassán. Nővére, Márta 6 évvel volt idősebb, öccse, Viktor 1922-ben született. A család viszonylag jómódú volt, de Géza nagyon fiatalon, 39 évesen meghalt. Zsidó származásukat és vallásukat nem titkolták, de ez Kassán akkoriban senkit sem érdekelt. Mária asszony nagyon művelt és szép nő volt, aktívan bekapcsolódott a helyi társadalmi életbe. Férje halála után az árvák körüli munkában talált vigaszt, egyebek mellett a Matzner Irén Árva és Tanoncotthon elnökségi tagja volt. 1932-ben ezer cseh koronát utalt át a Keren Hajessod cionista szervezet számlájára.

„Nagyon szép asszony volt az én anyósom. Fiatal, karcsú, mosolygós, napsugárszőke, kék szemű. És zsidó. Ez akkoriban még nem zavart bennünket: akkori szemléletünkben körülbelül annyi jelentősége volt, mint annak, hogy van, aki a lírát szereti, van, aki a prózát. A zsidókat utóbb a drámára szorították, de ezt akkor még nem tudtuk. Talán nem is akartuk tudni. Kit érdekelt? Osztályunkban például Balázs Géza szőke volt, szeplős, és evangélikus hittanra járt. Pocsatkó Feri magas volt, széles vállú, göndör hajú és református. Grósz Jenci szemüveges volt, egy kicsit hadart, és az ő füzetéből másoltuk ki a házi számtanfeladatainkat, mert játszva oldotta meg a legnehezebb egyenleteket, logaritmusos rejtélyeket, mértani görbéket, hiperbolákat, parabolákat. És mellesleg zsidó volt. De ezt csak akkor vettük észre, valahányszor a zsidó húsvét, a peszach idején, ünnepélyesen megajándékozta négy-öt legjobb barátját, köztük engem is, egy-egy zacskó ízes, ropogós pászkával.” (Részlet Rácz Olivér írásából /1995/, amelyet az auschwitzi haláltábor felszabadulásának ötvenedik évfordulójára írt.)

Katalin nagyon szép lány volt, de azt nem tudjuk, hogyan találkozott 15 éves korában az akkor 17 éves Rácz Olivérrel. Lehet, hogy valahogy összefutottak az akkor megnyitott kassai uszodában, az is lehet, hogy a ligeti jégpályán kezdődött a barátság, de a legvalószínűbb az a változat, hogy a serdülő Katica hallotta Olivér egyik korai versét az önképzőkörben. Még az sem kizárt, hogy szavalt egy verset az ifjú költőtől, mert gyakran vett részt az iskolai szavalóversenyeken. Nem valószínű, hogy ez a Nyitány című vers lett volna, ami nemrég bukkant fel a hagyaték kutatása során, mert ez már komoly szerelemről tanúskodik, amit a mama előtt el kellett titkolni: „Felhők közt szálltunk, te meg én. / Ki tehet róla, hogy az élet, / vagy egy pók Isten tenyerén, / egymáshoz kötött engem s téged. //  Felhőkből szőtt bűntelen ágyunk /  lesz nyoszolyád s ravatalod, / s most már hasztalan ellenállnunk: /  te nem tudsz, s én nem akarok. // Rohan az idő; szeress, csókolj, /  akkor is, ha elkárhozol, /  s arra soha, sohase gondolj, /  hogy egyszer majd elátkozol.”

Gyűlnek a viharfelhők
„Olászolgája! – biccentett Pinelesz bácsi udvariasan a belépő felé, mert Pinelesz bácsi, korra és nemre való tekintet nélkül, minden vevőjét udvarias olászolgájával üdvözölte. Pinelesz bácsinál alkudni is lehetett. – Hhatt króne – mondta Pinelesz bácsi azon az ártatlanul egyéni nyelven, amelynek titkait és nyelvezetét egyedül ő ismerte. – Nú, fiatal oraságodnak adom ütért. Éri annyit, ich schwöre… – A végén négyért odaadta. – Nú, zo zoll ech lében – ety egész krónét ráfizetek… 

De később ez a világ megváltozott. Tivadar abban az időben, amikor a várost a fehér lovon bevonuló tengernagy emberei igazgatták, a szlovák iskolában tanított, segédtanítói beosztásban. A dolognak volt pozitív eredménye is – ott tanult meg szlovákul és egy kicsit átismételte a matematikát is, amely nem tartozott a kedvenc tantárgyai közé. Tivadar azon a napon járt utoljára Pinelesz bácsi boltjában, amikor bezúzták kis kirakatát, és boltja ajtajára ormótlan nyilaskeresztet rajzoltak marhavérszínű felírással: ZSIDÓ.

Olászolgája fiotaloroságod! – mondta Pinelesz bácsi a bezúzott kirakat mögött, reszketeg, öreg könnyekkel a hangjában, és görcsösen megragadta Tivadar kezét. Kedvelte Álom Tivadart: a fiotoloroság mindig egy braver, illemes fiotoloraság volta. – Teccik esz látni, oraságod – mondta keserűen – schén, was?… Ilyet csinálnak portékávol – könyvekkel!… Pedig én a Májn Kampf is árolta… Wo ist das Büchli?” (Részlet A Rogozsán kocsma című regényből.)

Katalint és Olivért aggasztották az események, de abban reménykedtek, hogy a felhőkből nem lesz igazi vihar. Katalin Prágába, Olivér Pozsonyba ment főiskolára, de csak az 1938-as müncheni egyezményig maradhattak ott. A további évekről, kapcsolatukról nem maradt fenn dokumentum. Vagy mégis? Ha valaki átlapozza a Kassai dalokat, ott olyan sorokat talál, amelyek minden hivatalos dokumentumnál többet mondanak az egész életüket meghatározó kapcsolatukról. „Márványba vésem érverésedet, rebbenő pillád, bágyadt mosolyod / s a szót, mely hozzám sem érhetett, s ajkad nedves ívén elhallgatott. / A réten át puhán suhant az alkony, a tó fölött puhán suhant az álom: / hajad pazar selymébe fedtem arcom a csókjainktól forró szénaágyon.” (Verssorok a Kassai dalok Vallomás ciklusából.)

Tragédia és hősköltemény
A vihar lecsapott. Ausztriába diadalmenetben vonultak be a nácik. A Felvidék és Erdély „visszatért”. A tengernagy fehér lovon bevonul Kassára. Lengyelországban a szovjet hadsereg hathatós segítségével „felszabadítják” a német fajtestvéreket, Franciaországot, a szép Marianne-t megerőszakolják. Belgium, Hollandia…
Zsidótörvények. Magyarország német megszállása. Horthy Miklós elfuserált kiugrási kísérlete. Szálasi, Csatári. 1944 tavaszától kialakítják a gettókat Kassán, majd a téglagyárban gyűjtik össze a zsidókat, és onnan deportálják őket a koncentrációs táborokba.

„1944 októbere. Változatlanul kék szemű, sudár, szép anyósomnak reggel családostul be kellett vonulnia a téglagyári gettóba. Előző éjszaka, tudtával és beleegyezésével, megszöktettem a menyasszonyomat. Mosolygós, árja szépségű anyósom is megszökhetett volna: éltek rokonai szép számban Budapesten, Erdélyben, sőt Csehországban is. Csakhogy szép és szelíd anyósom nem volt hajlandó megszökni a gettó elől. Nem akarta elhagyni az anyját, nővérét, annak szépszámú családját. Továbbá rendületlenül bízott benne, hogy a gettóban vagy valahol majd a Reichben újra összeakad fiával, legdédelgetettebb, legfiatalabb gyerekével, Viktorral, aki akkor már valahol zsidó munkaszolgálatosként védte a hazát.” (Részlet Rácz Olivér írásából /1995/, amelyet az auschwitzi haláltábor felszabadulásának ötvenedik évfordulójára írt.)

Nem akadt össze, mert a koncentrációs táborban a megérkezése után azonnal meggyilkolták. Viktor több mint valószínűleg útban hazafelé halt meg tífuszban. A koncentrációs tábort csak Márta élte túl, aki nem tért haza, egy másik kiszabadult rabtársával, Joe Bergerrel Belgiumból Brazílián keresztül az USA-ba költözött, ahol családot alapítottak. Katalin, alias Bergon Júlia (ezen a néven dolgozott a Tetra fehérneműgyárban Budapesten) az első vonattal hazatért Kassára, és visszaváltozott Nyiszli Katalinná. Az illegalitásból csak a vörös haját tartotta meg élete végéig. Nővéréről, Mártáról csak hónapok után tudta meg, hogy él. Ez a távirat adta évekkel később a Megtudtam, hogy élsz regény címét.
Rácz Olivér és Nyiszli Katalin 1945. február 26-án kötött házasságot a Szent Erzsébet-dómban, majd, ahogy a népmesékben szokás, boldogan éltek, míg meg nem haltak. Közben azért még felneveltek két gyermeket.

Lírai próza
A két rosszcsont gyermek (Olivér, 1947; Katalin, 1950) nevelése nem lehetett egyszerű, de Kató mamának ez nem okozott túl sok gondot, és a család az akkori szűkös körülmények ellenére boldogan és nagyon sok szeretetben élt. Amikor szükség volt egy kis keresetkiegészítésre az apa téglagyári fizetéséhez, Kató az orosz katonafeleségeknek varrt ruhákat. Fiacskája közben lapozgatta a divatlapokat, és minden jó alakú, csinos modellt „Kakókának” nevezett el. Ha a kölykök rossz fát tettek a tűzre, akkor a fiókból előkerült a „kafanál”, de sohasem csapott le. Közben Katalin is elkezdett tanítani a magyar alapiskolában. Így vallott a saját munkájáról: „Amikor szeptember elsején beléptem a második osztályba, belekerültem egy zárt kör közepébe, s ennek a körnek minden egyes pontjáról apró mécsesek módjára világító, kis szempárok követték soron minden mozdulatomat, szavamat, ítéletemet, s ezek a kis szempárok – pusztán és természet szabta törvényként a szomjas kis fényük jogán – megkövetelték, hogy a tanító néninek mindig és mindegyikük számára legyen egy mosolya, simogató szava, segítő biztatása.”

Később a család anyagi helyzete javult a sok műfordításnak és megjelent írásnak köszönhetően, aminek következtében az egész család minden évben egy csodálatos hosszú szabadságot töltött el otthon, majd Magyarországon, végül a tenger mellett, Jugoszláviában és Olaszországban is. A felnövekvő gyerekek sok szépet és jót tanultak szüleiktől (az iskolában is, de főleg a közös kirándulásokon és a külföldi utakon), ám egy dologról sokáig nem volt szó a családban – nem tudták, mi az, hogy „zsidó”, „gázkamra” vagy „holokauszt”. Ezeket a tabukat csak a hatvanas évek elején oldották fel, párhuzamosan a Megtudtam, hogy élsz című regény írásával.

A gyerekek felcseperedtek, saját családot alapítottak, de Katalin és Olivér szerelmi kapcsolata olyan maradt, mint ahogy elkezdődött. Kapcsolatukat egy rövid, de hiteles anekdota jellemzi a legjobban: A Rácz házaspár bálba készült. Katalin gyönyörű báli ruhájához magas sarkú cipőt öltött, és ezzel magasabbnak tűnt férjénél. Egy ismerősük kissé hibás magyarsággal ezt szóvá is tette: „Ne vegyél fel magas sarkú cipőt, mert így nagyobb leszel, mint Olivér.” Katalin azonnal válaszolt: „Én soha nem leszek nagyobb, mint a férjem.”
Ebben a mondatban nagyon sok igazság van, de ami még ennél is fontosabb, hogy a „soha nem nagyobb” kedves, feleség, anya nélkül sem a költő Rácz Olivér, sem a hajóskapitány és egyetemi tanár ifjabb Olivér, sem a vívóbajnok és sportdiplomata  Kati nem lettek volna olyan „nagyok”, mint amilyenek életük során lettek.

ifj. Rácz Olivér
ifj. Rácz Katalin
A szerzők Rácz Olivér és Nyiszli Katalin gyermekei
 

A leszármazottak szeptember 5-én veszik át a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet által Rácz Olivérnek adományozott Világ Igaza kitüntetést. Ehhez kapcsolódva 2023 januárjában a kassai Löffler Béla Múzeumban kiállítás nyílik és emlékünnepet tartanak a költő, író és pedagógus születésének 105. évfordulója alkalmából.