A konzervatívok árulása

Válogatott poszt-, ill- és antiliberális értelmiségiek  Orbán Magyarországát régóta nacionalista-konzervatív Disneylandként ünneplik (ahol a férfi még mindig férfi és a nő még mindig nő). A Nyugat igazi vezetőjeként ünneplik őt most, akinek választási győzelme a liberalizmus határozott, tömeges elutasítását jelenti. Orbán hatalmának még a legvisszataszítóbb aspektusait is hajlandók igazolni; ez pedig azt mutatja, ami már Donald Trump egyciklusos elnöksége alatt is nyilvánvaló volt az Egyesült Államokban: bármit megadnak azért, hogy megvalósítsák illiberális politikájukat, még a tekintélyelvűséget és a kleptokráciát is elfogadják.

A magyar parlamenti választás szabad volt, de nem tisztességes, mert olyan rendszerben történt, amelyet a nemzetközi megfigyelők joggal neveztek választási autokráciának. Azok, akik bedőltek Orbán „illiberális demokrataként” való önreklámozásának, azt is elfogadják, hogy a demokrácia addig valódi, amíg a kormánypárt nem tömi nyíltan hamis szavazólapokkal az urnákat. A demokrácia azonban nemcsak a csalásmentes választást jelenti, hanem megköveteli az alapvető jogok hatékony gyakorlását is, nem utolsósorban egy olyan szabad médiakörnyezetet, ahol a pártok a polgárok elé tárhatják ügyeiket.

Ez aligha lehetséges akkor, amikor a fő ellenzéki jelölt az egész kampány során mindössze öt percet kap a köztelevízióban, ahogyan ez Magyarországon történt. Akik ilyen alapvető hibákra mutatnak rá, nem tagadják azt, hogy Orbán pártja, a Fidesz valódi, tömeges támogatottsággal bír, de úgy érvelnek, egy ilyen egyenlőtlen játéktéren akármilyen eredményt nem lehet névértéken venni.

Orbán nemzetközi rajongói nagyon hasonlítanak arra, amit hasznos idiótának szokás nevezni. A huszadik században számtalan könyv született, hogy megszégyenítse azokat a nyugati értelmiségieket, akik hagyták magukat becsapni, és azt hirdették, hogy a Szovjetunió szocialista paradicsom. Ma egyesek azt akarják elhitetni, hogy Magyarország a szabadpiaccal szakító szociális konzervativizmus mintaképe.

Csakhogy amikor Orbán könyörtelenül és rabló módon gyakorolja az államhatalmat (ahogyan arról Trump mindig is álmodott), akkor ezt a hatalmat leginkább a magyar oligarchák gazdagodására használja. Miközben az ország közegészségügyi rendszere krónikusan alulfinanszírozott, és az egyébként is kiszolgáltatottak (például a hajléktalanok) élete pokollá változott. (Bár Magyarországot és Lengyelországot gyakran egy kalap alá veszik, mint az EU két kvázi-autoritárius tagját, a lengyel jobboldali populista kormánynak legalább van szociális programja.)

Magyarország emellett kényelmes visszhangkamra az akadémiai szabadság önjelölt bajnokai számára, akik a „cancel culture”-ről nyafoghatnak a miniszterelnök előtt, aki kiszorította az országból a Közép-európai Egyetemet (CEU), és aki meghívta a kínai Fudan Egyetemet a magyar fővárosba. A huszadik századi ideológiai csatározásokhoz hasonlóan a politikai önimádók mindig megtalálhatják problémáik visszatükröződését és látszólagos megoldását egy másik ország tükrében. Akkor is és most is, vakok a politikai ítélőképesség hatalmas hibáira, amelyek torz nézeteikből fakadnak.

Bizonyos szempontból azonban a hasznos idióták kategória már nem tűnik találónak, mivel Orbán védelmezői láthatóan jól tudják, hogy a bajnokukkal szemben megfogalmazott kritikák – nevezetesen, hogy egy féktelenül aljas rendszer élén áll –  nagyon is megalapozottak. Amikor ez a kérdés felmerül, hűen másolják Orbán stratégiáját, és a vitát azonnal kedvenc témájukra terelik: ők az alávaló liberális globalisták és a progresszívek áldozatai, sőt, az utóbbiakat „szoft totalitarizmussal” vádolják.

De a magyarországi parlamenti választásnak kevés köze van az ilyenfajta konzervatív paranoiához (ami a történelmi tudatosság teljes hiányáról árulkodik azoknál az embereknél, akik úgy tesznek, mintha érdekelné őket a múlt). A verseny nem arról szólt, hogy az illiberális Dávid legyőzte a liberális Góliátot a nagy transznacionális kultúrharcban. Itt arról volt szó, hogy az Orbán-kormány azzal ijesztgette a polgárokat, hogy az ellenzék az országot Oroszország ukrajnai háborújába tolná be.
Ami még rosszabb, a magyar kormány Putyint segítette azzal, hogy megtiltotta a határain keresztül Ukrajnába irányuló fegyverszállítást. A magyar közszolgálati televízió pedig éjjel-nappal orosz dezinformációt terjeszt. A választás előtti napon az Ukrajnával szolidaritást vállaló emberek összejövetelét az állami televízió „háborúpártinak” állította be.

Ráadásul abban a kérdésben, ahol a kulturális illiberalizmus valóban csatát vívott Magyarországon, vesztett. A „gyermekek védelméről” tartott, erősen manipulatív kérdésekre épülő népszavazást az alacsony választói részvétel miatt érvénytelenítették. Ennek eredményeként azok, akik mindig azzal vádolják a liberálisokat, hogy nem tisztelik a demokráciát, sietve kijelentették, hogy azok a polgárok, akik elrontották a szavazatukat, hogy tiltakozzanak a kormány LMBTQ-ellenes gyűlöletkampánya ellen, „megtámadták a demokráciát”. Mint mindig, az illiberalizmus útitársaitól most is azt a viselkedést láttuk, amelyet liberális ellenségeikre vetítenek. Ahelyett, hogy konkrét problémákat találtak volna, csak annyira futotta, hogy „nem lehet demokrácia, hacsak nem a mi oldalunk nyer”.

Sok Orbán-rajongó nem ostoba, és nem is arra az érvre támaszkodik, hogy Magyarország szocialista kormányai is korruptak voltak. Ez igaz, de az ő hibáik elhalványulnak Orbán tizenkét évnyi ipari méretű fosztogatásához képest – ez pedig olyas valami, amiről azt gondolnánk, hogy az „erényt” hirdető konzervatívokat érdekli.

A Magyarországról szóló, öntudatosan antiliberális kommentárok legújabb hulláma megvilágító erejű, mivel megmutatta, hogy az antiliberálisok elfogadhatónak tartják a korrupciót és az autokráciát.

Jan-Werner Müller
©Project Syndicate