A kínai autokrácia és a Covid esete

Ez az érvelés sokak számára hihetőnek tűnhetett 2020-ban, amikor amerikaiak százezrei haltak meg, és Donald Trump korábbi amerikai elnök malária elleni gyógyszereket és fehérítős injekciókat ajánlott a Covid–19 gyógymódjaként. Eközben Hszi merev korlá-tozásokat vezetett be, amelyek szinte az egész országot lezárták, az embereket karan-téntáborokba kényszerítették, és ragaszkodott hozzá, hogy a külföldre utazó kínai állam-polgárok védőruhát viseljenek, mintha valami óriási mérgező laboratóriumban dolgoznának. Egy ideig úgy tűnt, hogy a szigorú rendszer a minimálisra csökkenti a Covid-halálozások számát a legtöbb más országhoz képest (bár itt jegyezzük meg: a kínai kormányzati statisztikák közismerten megbízhatatlanok).

Kína zéró Covid-stratégiájának azonban hatalmas gazdasági ára volt, ami olyan kétségbeesésbe sodorta az embereket, hogy azok a kockázatokat is vállalva végül az utcára vonultak. Hszi továbbra is azt állította, hogy a kormányzó Kommunista Párt „népi háborút” folytat a vírus ellen, és mindent megtesz az életek megmentése érdekében. Aztán tavaly év végén, amikor több kínai városban tiltakozások robbantak ki, ezt a háborút hirtelen befejezettnek nyilvánították. Nincs több lezárás, nincs több védőruha, hirtelen a rendszeres PCR-teszt is szükségtelenné vált. Úgy tűnik, a tavalyi példátlan tiltakozások után Kína immár ártalmatlannak tartja a Covid–19-et.

Hszi feszült arckifejezése, valamint a kínai gyártmányú védőoltások rossz minősége és az alacsony beoltottsági arány következtében azonban valószínűleg naponta közel 9000 kínai hal meg, és becslések szerint országszerte 18,6 millióan fertőződtek meg közvetlenül az után, hogy december elején feloldották a korlátozásokat. (Itt jegyezzük meg ismét: a kínai kormányzati statisztikák közismerten megbízhatatlanok, illetve ez esetben nem elérhetők.) És a dolgok könnyen rosszabbra fordulhatnak.

Ezek a fejlemények arra utalnak, hogy Amartya Sen indiai közgazdásznak igaza volt, amikor 1983-as, sokat idézett érvelésében arról beszélt, hogy az éhínséget nemcsak az élelmi-szerhiány okozza, hanem az információ és a politikai elszámoltathatóság hiánya is. Például az 1943-as bengáli éhínség – amely a források szerint 3 millió emberéletet követelhetett, és az egyik legsúlyosabb volt India történetében – brit uralom alatt következett be. A függet-lenség elnyerése után az ország szabad sajtója és demokratikus kormánya – minden botladozásával együtt is – megelőzte a hasonló katasztrófákat. Sen tézisét megjelenése óta a demokrácia mellett szóló ékes érvként emlegetik. Míg egyes kritikusok megjegyezték, hogy a választott kormányok is jelentős károkat okozhatnak, beleértve a tömeges éhezést is, Sen rámutat, hogy „működő demokráciában soha nem volt éhínség”.

A kínai egypártrendszert és Hszi egyre inkább egyszemélyes uralmát a kommunista vagy nacionalista zsargonnal szokás leírni, de tulajdonképpen a fasiszta elméletben gyökerezik. Carl Schmitt német jogász – akit a szakirodalom gyakran a Harmadik Birodalom korona-jogászaként emleget, tekintve, hogy ő volt az, aki elméleti munkásságával igazolta Adolf Hitler teljes hatalomgyakorláshoz való jogát – megalkotta a decizionizmus fogalmát egy olyan rendszer leírására, amelyben a politika és a törvények érvényességét nem azok tartalma határozza meg, hanem egy mindenható vezető akarata. Más szóval: a Harmadik Birodalomban Hitler akarata volt a törvény. A decizionizmus értelemszerűen képes megbir-kózni az osztálykonfliktusokkal, a frakcióviszályokkal és a bosszantó politikai ellenállással. A nép akaratát, amelyet gyakran meghamisított népszavazáson keresztül fejeznek ki, az a vezető hajtja végre, aki a nép nevében dönt.

Az autokratikus központosításnak valóban vannak előnyei. A felülről lefelé irányuló dön-tések, amelyeket gyakran hozzáértő technokraták hajtanak végre, Kínában lehetővé tették, hogy nagysebességű vasutakat, divatos autópályákat és kiváló repülőtereket építsenek (még a vidéki repterek is modern csodák New York JFK-jéhez vagy az Egyesült Államok legtöbb más nagy légikikötőjéhez képest), sőt, egész városok nőttek ki a földből néhány év alatt. Amikor a Pártnak mindig igaza van, nem állhatnak útjába olyan akadályok, mint a közvélemény vagy a parlamenti vita.

Ám amikor beüt egy tényleges válság – természeti katasztrófák, világjárványok stb. –, megmutatkozik a decizionista uralom sebezhetősége. Ez az oka annak, hogy az auto-kratikus vezetőknek el kell rejteniük vagy kozmetikázniuk kell a statisztikákat. És el kell hallgattatniuk az olyan kritikusokat, mint amilyen Li Ven-liang vuhani orvos volt, aki 2019-ben először számolt be a Covid–19 fenyegetéséről: nyilvánosan megdorgálták „hamis pletykák” terjesztése miatt, mielőtt 2020 elején belehalt volna a betegségbe. De bármit tesznek is, az abszolutista vezetők és az általuk vezetett pártok nem tévedhetnek.

Ehhez képest: az Egyesült Államokban a szakértői vélemények, a kritikus média és a 2020-as elnökválasztás elbukásának kockázata még a baklövést baklövésre halmozó Trumpot is arra kényszerítette, hogy hatalmas összegeket fordítson vakcinakutatásra és -fejlesztésre. Az út göröngyös volt, de a számos hiba, a demagógok és összeesküvés-hívők beteges akadályozásai ellenére a pandémiára adott demokratikus válasz Sen forgatókönyvét követte: a sajtó és a közvélemény alaposan átvizsgálta a hivatalos statisztikákat, a legtöbb embert beoltották, az Egyesült Államok pedig – más nyugati demokráciákkal együtt – fokozatosan megnyílt, lehetővé téve az emberek számára, hogy viszonylagos biztonságban végezzék a dolgukat.

Mindezt még Hszi abszolutista törekvései nélkül is nehéz lett volna elérni Kínában. Hatalmi monopóliumának igazolására a Kínai Kommunista Pártnak meg kellett őriznie a tévedhe-tetlenség látszatát, ami miatt még utólag sem lehet elítélni az elkövetett hibákat, a legko-losszálisabbakat sem. Az 1950-es évek országos éhínségéért a mai napig a rossz időjárást és a természeti katasztrófákat szokás okolni, nem pedig Mao Ce-tung katasztrofális nagy ugrását. Bár legalább 30 millió kínai halt meg, a tisztségviselők hallgattak, attól tartva, hogy az életükbe kerülhet, ha rossz hírekkel bosszantják „a Nagy Kormányost”.

Persze, Kína ma már nem olyan elszigetelt, mint az 1950-es években, Hszi nem Mao, és az ő következetlen döntése valószínűleg nem követeli 30 millió ember életét. A napi 9000-es halálozás azonban azt is jelenti, hogy az ár hatalmas lesz. És pontosan azért, mert Kína már nem elszigetelt, a következmények messze túlmutatnak a ország határain. A vírusok végül is utaznak, ahogy a gazdasági problémák is. Az autokratikus rezsim által Kínának okozott károk mindannyiunknak fájni fognak.

Ian Buruma
A szerző író, szerkesztő

©Project Syndicate