A gyökerek egyre jobban húznak haza

Jellemző rám. Nem szeretek kitűnni. A premierek számomra valaminek a végét is jelentik, hiszen onnantól kezdve már csak előadások vannak. Miközben, ahogy telnek az évek – és ezt más, idősebb kollégáktól is hallottam –, egyre jobban szeretem a próbákat. A próbafolyamatot. A szerep megfejtését, megformálását, életre keltését. Az író által ugyan van egy csomó instrukció, de attól még nem fog megelevenedni és hitelessé válni egy figura. Ahhoz az kell, hogy a színésznek meglóduljon a fantáziája, magában végigvegye az esetleges lehetőségeket, és emlékei tárházából kiválassza azokat a gesztusokat, apró mozdulatokat, rezdüléseket, hanghordozásokat, amelyektől egyedivé „gyúródik” össze a karakter. Egyébként a Mindennapi tenyerünketet nagyon szeretem. Latinovits Zoltán mondta egyszer, hogy a színház igazából matematika. Minden darabnak, szerepnek megvan a maga algoritmusa. Ezt most pontosan érzem.

Fiatal korában az embernek nagyobb az önbizalma, nem görcsöl, és hajlamosabb azt mondani, hogy ide nekem az oroszlánt is. Majd, ahogy kezd szakmailag beérni, úgy teszi önmaga számára a lécet egyre magasabbra és magasabbra.

Ez szerintem a legtöbb színészre jellemző. Minden egyes szerep egy mérföldkő a tapasztalataink útján. Még a szereposztást is másképpen olvassa az ember huszonévesen, mint ötvenhat évesen. Már megfontoltabb az ember.

Több színésztől hallottam, hogy bár évtizedeken át játszott színházban, az országos ismertséget egy-egy film vagy sorozat hozta meg számára. Több játékfilmben, nemrég a Pacsirtában játszottál főszerepet, miközben az elmúlt húsz évben alig volt olyan magyar televíziós sorozat, amelyben ne láthattak volna a nézők. Gyakran megismernek az utcán?

A Kisváros, a Hacktion, a Munkaügyek után nem volt jellemző. Amikor a Barátok köztben szerepeltem, akkor gyakrabban megesett, de bevallom, nem igazán szerettem ezeket a helyzeteket. A Pacsirtát ugyan vetítették a tévében, és édesanyámtól tudom, hogy Hetényen többen is látták, de nem ismertek fel. Egyébként a Pacsirtát játszottuk színházban is, és óriási a különbség. A filmezés egy külön szakma. Sokszor úgy forgattam, hogy nem láttam a történet ívét, csak azt tudtam, hogy nekem az adott jelenetben mit, illetve kit kell eljátszanom. Kamera előtt akkor tud az ember szakmai szempontból magabiztos lenni, ha a rendező pontosan elmagyaráz mindent, a történettől kezdve a kamerabeállításokig. Kicsit sajnálom, hogy nem adódott több filmes felkérésem, de remélem azért még pár ajánlat megtalál. Castingokra ugyanis nagy ritkán megyek el.

A színészi pálya nehézségét leginkább a kiszámíthatatlansága, a hullámzó karaktere adja. Ez a te pályafutásodra mennyire jellemző?

Ilyen szempontból én szerencsésnek érzem magamat. Mindjárt a pozsonyi színművészeti befejezése után Vándorfi László, a Veszprémi Petőfi Színház akkori igazgatója és rendezője elhívott minket a feleségemmel, Szilviával (Varga Szilvia, a Pesti Magyar Színház színművésze – a szerk. megj.) a Rómeó és Júlia főszerepére. Egy vidéki társulatnál pedig mindig több szereplehetősége van az embernek. Akkoriban évi hat-hét főszerepet és havi harminc előadást játszottam. Hamlet, Bóni gróf, Ádám… Belekóstolhattam minden műfajba.

Melyik állt hozzád a legközelebb?

Ugyanolyan jól tudtam érezni magamat egy operettben, mint egy abszurd drámában vagy egy vígjátékban. De ebben maga a szerep, a kollégák és az egész folyamat közrejátszott. A színházban a legjobban azt szeretem, hogy komoly csapatmunka. Egy darabon belül a szerepek, a viszonyok eleve egymást erősítik. Ha valami miatt ennek a láncolatnak akár egy eleme is meggyengül, az kihat az egész előadásra. Nem működik jól. Például hiába én vagyok a király, azt nem én játszom el, hanem a körülöttem lévők. Azzal, ahogy a királyhoz viszonyulnak. Közel tíz évig játszottam vidéken, mindegyik társulat más volt és másért szerettem, de egy dologban azonosak voltak: megtanítottak a színház iránti alázatra, tiszteletre. A mai napig, huszonhárom éve, ahogy belépek a Pesti Magyar Színház művészbejáróján, még a lépteimet is halkabbra fogom.

Az, hogy a pozsonyi főiskolán tanultatok, a magyarországi színházi közegben plusz volt vagy inkább negatívumokkal járt?

Igazából azt gondolom, hogy plusz volt. Amikor 1991-ben átkerültünk Magyarországra, még nem tudatosítottam, hogy osztályfőnökünktől, Martin Hubától milyen sokat tanultunk. Szlovák nyelven tanultunk és játszottunk, ami számomra szintén egy hozzáadott értéket képvisel. Nagyon szerettem azokat az éveket, bár kezdetben, míg nem tanultam meg rendesen a szlovák nyelvet, voltak nehézségeim. A két főiskola tananyagában, a két ország színházi hagyományaiban nagy különbség azonban nincs, tudom, hiszen Szilvia egy szemesztert a budapesti főiskolán töltött. Szerintem csak nyertünk ezzel.

Főiskolásként több darabban is játszottatok Komáromban. 1990-ben A holdbéli csónakos volt a vizsgabemutatótok. Más kisebbségi színházban játszani, mint egy magyarországiban?

Más. Az első darab, amelyben Magyarországon színpadra léptünk, a Rómeó és Júlia volt. A bemutató után megkérdeztem a rendezőt, hogy „Ezt most vehetjük sikernek?” Mire azt válaszolta: „Ne viccelj, hisz húsz percig tapsoltak!” Én ugyanis azt éreztem, hogy itt még a taps is egészen másképpen szól. Nem a színház más, nem az előadások milyensége más, hanem az emberek lelke más. A viszonyulásuk. Most például nagyon kíváncsi vagyok, hogy Martin McDonagh Vaknyugat című darabjának „csallóközi” átiratát, amit a komáromi Egressy Béni Városi Művelődési Központban próbálunk Rédli Károly rendezésében, miképpen fogadja a közönség. Ez egy négyszereplős darab. Tóth Karcsi, Béhr Marci és Katona Eszti a partnerem. Nagyon szeretek fiatalokkal együtt dolgozni. Komáromban meg kifejezetten. Sokat jelentett nekem, amikor a III. Richárdban, az Álszentek összeesküvésében Martin Hubával dolgozhattam együtt a komáromi színházban. De nagyon jó hangulatú volt a Csónak, avagy előttünk a vízözön című darab próbafolyamata is Bagó Bertalan rendezésében.

Hazahúz a szíved?

Nekem, amióta átköltöztünk Magyarországra, minden hónapban legalább egyszer haza kell jönnöm. Igazán feltöltődni csak itthon, Hetényen tudok. Nagyon fontos számomra az édesanyám, a testvérem és a rokonság. Sokat ad, ha kijutok Katona Pistához Martosra horgászni, meg persze beszélgetni egy jót. Húznak a gyökerek haza. Ez mindig is így volt. Kezdetben nem volt kint kapcsolati rendszerünk, nem voltak barátaink. A szakmabeli barátságok egészen másképpen működnek. Ráadásul az itthoni civil barátoktól is távol voltunk. Csak egymásra számíthattunk Szilviával. Ez azonban rendkívül megerősítette a kapcsolatunkat. Egymásra voltunk utalva. És ez magával hozta, hogy nem csupán társak lettünk, de barátok is. Mára már eléggé széleskörű az ismeretségi körünk, sőt a kétéves mopszunknak köszönhetően egy jó kis kutyás közösség tagjaivá is váltunk. Az egyik legjobb barátomat még Veszprémben ismertem meg. Civil ember, ügyvéd, de már sokszor megállapítottuk, hogy sok hasonlóság van kettőnk szakmája között. Nagy színházrajongó. Ha teheti, ahogy a családom is, mindig megnézi az előadásaimat.

Tíz év után búcsút mondtál a vidéki színházaknak és az akkori Nemzeti Színházhoz szerződtél, mely nem sokkal később vette fel a Pesti Magyar Színház nevet. Mi állt a váltás hátterében?

Érdekes módon történt. Miután 1998-ban megszületett a lányunk, Pestre költöztünk. Szilvia anyasági szabadságon volt, én meg akkoriban a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban játszottam. Folyamatosan ingáztam Budapest, Zalaegerszeg és Komárom között. Az egyik alkalommal éjjel az országúton egy megérzés hasított belém, hogy félre kell húzódnom. A következő pillanatban két kamion előzte egymást, teljesen elfoglalva az utat. Ha akkor nem hallgatok az ösztöneimre, ott maradtam volna. Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, felhívom Iglódi Pistát, aki már korábban is hívott a Nemzeti Színházba. De vezettem később is eleget: Győrben Doktor Zsivágót alakítottam, játszottam Szegeden, Pécsen, Egerben, meg még több helyen.

A színészpálya nem igazán családbarát.

Tényleg nem. Komoly logisztikát igényel minden egyes napunk. A lányunk óvodás volt, amikor Szilvia visszatért a színpadra. Előbb Veszprémbe, majd Sopronba szerződött. A mai napig állandó egyeztetésből áll az életünk: kinek mikor van próbája, előadása. De mindig sikerült megoldanunk. Réka ma már huszonnégy éves. Kommunikáció és média szakos hallgató a Corvinus Egyetemen, mellette pedig klasszikus éneket tanul. Közel áll hozzá a művészet, de nagyon reális a rálátása a művészi pályákra. Tisztában van vele, hogy sok lemondással jár, és nem könnyű belőle megélni.

Ha közhelyes is a mondás, hogy a sikernek ára van, azért van benne igazság. Sok mindenről kellett lemondanod a pályád végett?

Igazából a legnehezebb az volt, hogy amikor átkerültünk a határon túlra, mindent a nulláról kellett megteremtenünk. Családfőként sokszor megfordult a fejemben, főleg azokban az időszakokban, amikor úgy éreztem, szakmailag egy helyben toporgok, hogy bármennyire szeretem is ezt a pályát, feladom, és elkezdek valami mást csinálni. Mondjuk horgászfelszerelést fogok árulni, vagy rétest vagy lángost sütni. És érdekes módon, mindig akkor találtak meg a szerepek, az igazán komoly felkérések, amikor elbizonytalanodtam, meginogtam. És akkor döntenem kellett, igen vagy nem – és mindig arra jutottam, hogy a színház az, ami engem teljessé tesz.

Ebben azért van sorsszerűség.

Igen. A sors mindig visszaterel a pályára. Persze közben azért vívódom. Ahogy a próbafolyamatok során is. Nem is tudom, hogyan bír elviselni engem azokban az időszakokban a családom. Egyszerűen beleivódik még az otthoni létembe is. Legutóbb, amikor Matula bácsi szerepét próbáltam a Pesti Magyar Színház Tüskevár című produkciójában, elmondhatatlan, mennyit kínlódtam, mire rájöttem, hogy a karakterhez azzal tudok valami pluszt hozzátenni, ha Matula bácsit csallóközi tájszólásban fogom megszólaltatni. És azt, amivel annak idején sokat nyűglődtem, mert nem volt könnyű levetkőzni a hetényi tájszólásomat, most visszahoztam. Kicsit féltem, hogy a gyerekek miképpen fogadják, meg az egész történetet a búbos bankákkal, a kócsagokkal, a berekkel, de meglepő módon igen leköti őket.

Az örökös vívódásod valamiféle önbizalomhiányból fakad?

Az is van benne. Fiatalon az embernek még nagy a mellénye. Később azonban már látja a szakma buktatóit. Tudja, mire kell jobban figyelnie. Már az olvasópróba után látom, melyek azok a helyzetek, amiket meg kell oldanom ahhoz, hogy működni tudjon a szerep. Ez az alap. Ha az ember tudja, hogy másnap előadása van, akkor már úgy alszik el, hogy a szerepén gondolkodik. A bemutatóval ugyan hivatalosan véget ér a próbafolyamat, de ettől még a darab előadásról előadásra változik. Finomodik. Nüánszokkal. Ahogy mostanában gyakran hallani, a színház a jelen művészete. És ez tényleg így van. Meg lehet csinálni úgy is egy előadást, hogy az ember nem figyel százszázalékosan a kollégájára, de akkor szép, ha maximálisan ott van, mert nincs két egyformán elhangzó végszó. De a közönség reakciója – mondjuk a nevetése egy vígjáték alatt – olyan energiákkal tölti meg a színházteret, amelyek képesek befolyásolni az előadás szövetét. Színpadon nem lehet rutinból játszani.

Valójában mit jelent számodra a színház?

Sok mindent, az életemet.

Janković Nóra