A D-Day emlékezete és a totális háború rémképe

Az első világháború előtt kevesen firtatták a katonák harcba küldésének okait. A premodern világban az emberek Istenért harcoltak. A modern időkben „a királyért és a hazáért”. Mind a vallásos hitet, mind a hazaszeretetet eredendően nemes ügynek tekintették, ami bármilyen áldozatot indokolttá tesz.

Csak a 19. században kezdték megkérdőjelezni azokat az okokat, amiért a fiatal férfiakat a harctérre vezényelték, s ezzel megszülettek az első modern békemozgalmak. Ezekre a csoportokra különféle eszmék és irányzatok voltak hatással, beleértve a keresztény pacifizmust is, mégis, elsősorban a humanitárius hozzáállás és a kapitalizmus gazdaságtana vezérelte őket.

1914-ben az első világháború kitörését kísérő össznépi lelkesedés háttérbe szorította a születőben lévő békemozgalmat, a háború kezdetén Európa minden nagy politikai pártja felsorakozott a saját államának deklarált céljai mögé. Ám a háború katasztrofális veszteséglistája hamarosan újjáélesztette a kérdést: igazolható-e bármivel ilyen mértékű áldozat? „A háborúban részt vevő, gyász sújtotta országok közül sokan még mindig hajlamosak arra, hogy azzal a gondolattal nyugtassák el magukat: halottaik valami nemes és értékes dolog érdekében estek el” – írta William Gerhardie orosz-brit író 1925-ös A poliglottok (The Poliglots) című regényében. „Ez – folytatta később – huncut téveszme. A halottaik áldozatok, azon felnőttek őrültségének az áldozatai, akik, miután a világot egy nevetséges háborúba sodorták, most emlékműveket építenek, hogy mindezt helyrehozzák.”

Az 1914 és 1918 között elesett kilencmillió katona és 21 millió sérült mellett 15 millió katona veszett oda és további 25 millió sebesült meg a második világháborúban. A civil áldozatokkal együtt a két háború és a kapcsolódó események, mint például az 1918–20-as spanyolnáthajárvány, közel 200 millió emberéletet követeltek, a világ akkori lakosságának nagyjából egytizedét. Megérte?

Nem minden háborúnak van egyforma erkölcsi értéke. Míg az első világháború egy tragikus és szükségtelen konfliktus volt, amelybe, ahogy Gerhardie írta, Európa nagyhatalmait inkompetens vezetőik hajszolták bele, ugyanez nem mondható el a második világháborúról. Ma már természetesnek vesszük, hogy meg kellett állítani a náci Németországot, és pálcát törünk azok felett, akik megpróbálták megbékíteni Adolf Hitlert, ahelyett, hogy szembeszálltak volna vele, amikor az még egyszerűbb lehetett volna. Azóta a megbékéltetés, vagyis az appeasement politikája pejoratív értelmet kapott a politikai szótárban.

1961-ben megjelent könyvében, A második világháború okaiban (The Origins of the Second World War) a neves brit történész, A. J. P. Taylor egy más perspektívát kínált, azzal érvelve, hogy az 1938-as müncheni megállapodás, amely lehetővé tette Hitler számára Csehszlovákia egy részének elcsatolását, mindannak a diadalát jelentette, ami a legjobb és legfelvilágosultabb volt a brit életben. A legtöbb történészt megdöbbentette ez a kijelentés, és Taylor kritikák kereszttüzében találta magát. Pedig csak azt próbálta meg érzékeltetni, hogy az első világháborús veszteségek után a brit politika vonakodott újabb háborúba bocsátkozni Németország ellen, és hogy Winston Churchill appeasement-ellenes meggyőződését kezdetben figyelmen kívül hagyták, mert egyszerűen háborús uszítónak tekintették.

Taylor azt is megértette, hogy a demokrácia önmagában nem garancia a békés szándékra. Mint megjegyezte: Bismarck „szükséges” háborúkat vívott, és ezreket ölt meg; a huszadik század idealistái „igazságos” háborúkat vívtak, és milliókat öltek meg. Véleménye szerint a demokratikus idealisták a keresztény misszionáriusok szellemi örökösei – nem a béke, hanem a térítés a céljuk. A prédikációk tartalma megváltozott, de az evangéliumi szellem megmaradt: az emberi jogok váltak az új evangéliummá.

Az ENSZ Alapokmányának 51. cikke az önvédelmet ismeri el a háború egyetlen jogos okaként – ám az, hogy mi minősül önvédelemnek, sokféleképpen értelmezhető. Izrael például az önvédelemmel igazolta az egyiptomi légierő elleni megelőző csapást, amely aztán kirobbantotta az 1967-es hatnapos háborút. Az Egyesült Államok a megelőzés és az önvédelem elvére hivatkozott 2003-as iraki inváziója során, Oroszország pedig hasonló érveket hozott fel Ukrajna 2022-es megtámadásának az igazolására.

Anthony Burgess brit író az európai történelmet a középkortól a második világháború végéig a korlátozott és a nagy kiterjedésű, totális háborúk váltakozó időszakaiként értelmezte. 1000 és 1550 között Európa korlátozott konfliktusokat élt meg, ezek elsősorban feudális és dinasztikus jellegűek voltak. Ezt a totális vallási felfordulás korszaka követte 1550 és 1648 között. Ezzel szemben 1649 és 1789 között a katonai konfliktusok többnyire a gyarmati harcokra korlátozódtak. Az 1789 és 1815 közötti időszakot a totális háborúhoz való visszatérés jellemezte, amelyet forradalmi és nacionalista hevület hajtott, míg a következő évszázad korlátozott gyarmati és kereskedelmi konfliktusokat hozott. Aztán Európa szembesült a két pusztító világháborúval.

Az 1945 utáni időszakot nyolc évtizeden át tartó viszonylagos béke jellemezte, amelyet az Egyesült Államok és a Szovjetunió, majd később egyedül az Egyesült Államok kényszerített ki. A geopolitikai feszültségek azonban az elmúlt években egyre szaporodtak, és több helyen regionális konfliktusokat robbantottak ki, amelyek újabb teljes körű, globális háborúvá fajulhatnak.

Három fő oka van annak, hogy a viszonylag békés időszakok nem tartanak örökké. Először is, a nagy kiterjedésű, totális háborúkat lezáró békeszerződések gyakran eleve tartalmazzák a jövőbeli konfliktusok magvait. Ez minden bizonnyal igaz volt az első világháborút lezáró versailles-i szerződésre. Másodszor, a feltörekvő hatalmak, mint például napjainkban Kína, alááshatják a tartós globális béke alapjait. Harmadszor, az emberi társadalmak hajlamosak nyugtalanná válni, miután hosszabb ideig békésen éltek.

Miközben a világ ismét ellenséges gazdasági és geopolitikai tömbökre szakad, a D-Day 80. évfordulója alkalmat kínál arra, hogy elgondolkodjunk az áldozatokon, amelyeket készek vagyunk meghozni az értékeink védelmében. A békét kell előnyben részesítenünk a totális háborúval szemben, és figyelembe kell vennünk a múltbeli globális katasztrófák tanulságait.

Robert Skidelsky
A szerző brit gazdaságtörténész, a politikai gazdaságtan emeritus professzora

©Project Syndicate