Vae victis,

azaz Jaj a legyőzötteknek! – mondta a gall seregek vezére, amikor az éhezéstől és járványoktól elgyötört rómaiak a váltságdíjnak szánt aranyat számolták, és egy fölényes mozdulattal a mérleg serpenyőjére dobta a kardját is. Azt jelezte: a vesztesek nincsenek alkupozícióban. Krisztus előtt 390-ben történt mindez.

Krisztus után 2006-ban sem sokkal könnyebb a legyőzöttek helyzete. Még a futballban sem. Maliban polgárháború tört ki, amikor a selejtezők során kikaptak Togótól: az elkeseredett szurkolók a csapatkapitány Kanouté fejét követelték, és felgyújtották a fővárost. Négy ember halt meg. Az öngólt vétő Pablo Escobart 1994-ben szitává lőtték, miután Kolumbia kiesett. És még sorolhatnánk.

„Kávészüretelőket keresünk. Uraim, lehet jelentkezni!” – ez a transzparens fogadta San Joséban a három vereséggel hazaérkező Costa Rica-i válogatottat. A lengyeleket maga Kazimierz Marcinkiewicz kormányfő zavarná világgá: „Szégyelltük magunkat eleget a meccsek alatt, most szégyelljék magukat az érintettek.”

Henri Michel, az elefántcsontpartiak szövetségi kapitánya egyszeriben első számú közellenség lett, és a játékosok szülei nyílt levélben kérik a közvéleményt, hogy bocsássák meg fiaiknak a két (egyébként szoros) vereséget.

A futball nem olimpiai giccs, nem érvényes rá Coubertin báró romantikus tétele, miszerint a részvétel a fontos. Igaz ugyan, hogy 6:0-ra kikaptunk a szovjetektől, de legalább ott voltunk Mexikóban? Hát nem. A futballban a győzelem a fontos. Vagy mégsem?

A világbajnokságra kiadott bedekker szerint ne várjuk el a trinidadiaktól, hogy pontosak legyenek, mert az idővel hadilábon állnak. Az sem számít nekik, hogy rúgott gól nélkül estek ki: Patrick Manang kormányfő azonnal táviratozott a csapatnak, aranylábú tizenegynek és nemzeti hősöknek nevezte őket, és azt ígérte, többnapos fieszta fogadja majd a hazaérkező játékosokat. Az élet szép – egy trinidadinak ezt nem kell elmagyarázni. (gj)