Továbbra is a Paris Saint-Germain ül a francia trónon

Párizsban váratlant húztak, amikor Thomas Tuchel és progresszív stábja kezébe adták a futballvilág egyik legdrágább játékszerét. Azonban a német stáb kezdetektől fogva remek munkát végzett. Rájöttek, hogy felesleges a világsztárokra ráerőltetni valami újat, amiben nem érzik jól magukat, így az első hónapokat megfigyeléssel töltötték Lőw Zsolték. De ami ezután következett, az is kiváló érzékre, nagyfokú intelligenciára vall. Bármennyire is igyekeztek az éppen aktuális feladatokra felkészíteni a keretet, sosem vitték túlzásba a taktikázást. Nem láttunk leszabályozott folyamatokat, annál inkább a Neymar–Mbappé-tandemre építő felszabadult focit, ami októberben például 5–0-s hazai győzelmet hozott a Lyon ellen.

Azzal a makacs ténnyel azonban mit sem tudtak kezdeni Tuchelék, hogy a PSG kerete szörnyen szűk a bajnoki, a kupa- és a BL-meneteléshez. Ez az amorf állomány, amiből időközben a viselkedési zavarokkal küzdő Rabiot is kikerült, január környékén már mutatta a jelét annak, hogy itt bizony majd pofonokat is állni kell. Egyet legalábbis biztosan kellett volna, de az az egy betalált és padlóra küldte a PSG-t.

A Manchester United elleni Bajnokok Ligája-nyolcaddöntős kiesés már a komplett tavaszra rányomta a bélyegét. Persze sérülések is tizedelték a januárban sem éppen megerősödött keretet, de az áprilisban elvesztett Francia Kupa-döntő és a bajnokságban a szezon végéig elhullajtott 16 pont nem mutat túl fényesen.
 

Egyértelműen meg kell találni a szupersztár-igazolások és Tuchelék modern gondolkodása közt az arany középutat, mert Párizsnak csak úgy lesz esélye kilábalni ebből az idei sokkból, ha teljes mellszélességgel a szakmai stáb mellé állnak. Erre szerencsére az első jel meg is érkezett, mivel a Neymar-üzleten kívül csak vegetáló Antero Henriquét leváltották, és a PSG új időszámításának letéteményeséhez, Leonardóhoz tértek vissza.

Sokkal kellemesebb témát szolgáltat ugyanakkor a Ligue 1 idei üstököse, a Lille. A masztiffok rég nem látott csapatot hoztak össze, amely az első pár hónapban még kereste önmagát, de a nyolcadik forduló magasságában kikristályosodtak. Christophe Galtier közel egy évtizeden keresztül dolgozott a Saint-Étienne-nél, amely irányítása alatt a célfutballra törekvés orvosi lova lett. Megkötötte a kezét az is, hogy a zöldek vezetősége olyannyira fukar, hogy 100 000 eurós fizetésnél nem voltak hajlandók senkinek sem többet fizetni, de ennek dacára is folyamatos EL-résztvevők voltak.

Lille-ben azonban hatalmasat változott Galtier megítélése. Megkapta a védelembe a neki szükséges vezért José Fontéval, leporolták a Marcelo Bielsa kérésére igazolt tiniket és összeállt a Ligue 1 legizgalmasabb csapata. Egyes vélemények szerint a legjobban kontrázó európai csapat volt idén a Lille, ami a szezon végén a PSG 5–1-es kiütésével a jövő évi BL-indulást is bebiztosította. Az már persze más kérdés, hogy kikkel futnak neki a következő szezonnak, és hogyan tudják szinten tartani ezt a remeklést, az viszont biztos, hogy Nicolas Pépé 22 gólos, 11 gólpasszos mutatóját nélkülözniük kell, mert már most, a piac nyitásakor szupercsapatok állnak érte sorban.

A két Olympique idén is szívta egymás vérét, azonban megint a „csak egy maradhat” elve érvényesült, a Lyon pedig bebizonyította, hogy jócskán előrébb jár a Marseille-nél.

Hiába a tavalyi nagy Európa-liga-menetelés, az OM idén nyomokban sem emlékeztetett arra a lehengerlő csapatra, amelyet egy éve láthattunk. Érthetetlenül alakították át a keretet 2018 nyarán, feleslegesen vették meg a klub történetének második legdrágább igazolását, Kevin Strootmant, miközben az évek óta húzódó csatárkérdést nem tudták orvosolni. Rudi Garcia szokás szerint hozta a tőle már Lille-ben és Rómában is látott hírhedt második szezonját, amikor minden összedől, amit addig felépített. Januárban dobott valamit Payeték hangulatán és a csapat termékenységén Mario Balotelli szerződtetése, de a másfél hónapos kivirágzás arra már kevés volt, hogy európai kupaindulást érő helyre repítse a Marseille-t.

Ezzel szemben Lyonban lezártak egy – a tervezettnél talán hosszabbra nyúlt – átmeneti szakaszt a klub életében. Bruno Genesio megannyi kritikát kapott, hogy edzőként utánpótláscsapatokhoz illene maximum, ehhez képest a BL-ben és a bajnokságban is pazar szériákat futott a Lyon. A továbbra is nagyban akadémiájára és francia scoutjaira építő OL-re azonban csak most vár az úgynevezett nagybetűs élet.

Jean-Michel Aulas elnök a következő szezonnal indítja el újraértelmezett csapatát, melynek szakmai irányítója az ördöngös szabadrúgásairól elhíresült Juninho lesz, aki fiatal honfitársát, Sylvinhót csábította el a Lyon padjára. Izgalmas projekt van készülőben, amit egyedül a tehetségtől hemzsegő keret kiárusítása törhet meg. Ferland Mendy és Tanguy N’Dombele eladása szinte borítékolható, de Memphis Depay is veszi már a cókmókját, ahogy a tavaly fél lábbal már Liverpoolba igazolt Nabil Fékirtől sem lenne meglepő, ha júliusban máshol kezdené a felkészülést. Az viszont bizton állítható, hogy a PSG-t követők kicsit mind meggyengülnek majd az idei nyáron, alapjaiban viszont a Lyon indul a legstabilabb helyzetből, amit ha képesek kihasználni, jövőre egy kupáért és a biztos ezüstéremért hajthatnak.

A legnagyobb csalódást egyértelműen a Monaco egész éves bénázása okozta. Hogy róluk nem mint első számú kihívókról beszélhetünk most, annak leginkább a klub gondolkodásának drasztikus megváltozása az oka. A két éve még bajnok, tavaly második helyezett csapatból mára Falcao és pár kiegészítő ember maradt meg hírmondónak, akikkel egészen bizarr edzőkeringő után a 17. helyen evickéltek célba. Csodával határos, hogy nem estek ki, de még elképesztőbb a szezon közben meghozott döntés, miszerint a korábbi sikerkovácsot és remek pedigrével rendelkező szakembert, Leonardo Jardimot kirúgták, és az edzői szakmában még teljesen zöldfülűnek számító Thierry Henryt nevezték ki helyette.

Hangyányit sem léptek előre, majd amikor ott álltak a vezetők, hogy „Na, most kihez forduljunk?”, csak hátrafele tudtak kacsintgatni. Visszaadták az irányítást Jardimnak, akivel szépen el is kezdett javulni a játék, igaz, még az utolsó fordulóban is izgulhattak a hercegségben, hogy megmarad-e jövőre is az élvonalbeli tagság.

Jardimnak egyértelműen szüksége lesz egy újabb takarításra, várhatóan Cesc Fábregas és a többi, januári Henry-igazolás keres majd magának más munkáltatót, de a jövőre nézve nem írható le a Monaco, amely ennél a pozíciónál csak magasabb polcon végezhet.

Persze akadtak még említésre méltó francia történések, gondoljunk csak a Francia Kupára és a Ligakupára, amit váratlan módon a Strasbourg és a Rennes nyert meg, két remek kultúrájú kis-középcsapatot bevezetve az Európa-ligába.

Jó volt nézni továbbá a Saint-Étienne és a Montpellier bajnoki szereplését is. Előbbinél arra kaptunk bizonyítékot, miért nem kell Laurent Blanc edzőként már senkinek sem, mivel a zöldeket idén az ő egykori segítője, Jean-Louis Gasset vezette sikerre. Délebbre is bizakodhatnak, hiszen a Montpellier ikonikus tulajának halála után sem dőlt össze a klub, sőt, egész máshogy működnek Michel der Zakarian vezetésével, ugyanakkor mégis megtartották a rájuk jellemző vagány, sajátos stílusukat.

Annak már kevésbé örül az ember, hogy Franciaország közös kedvencét, a Guingampot jövőre csak a Ligue 2-ben kereshetjük, azonban Emiliano Sala tragédiája még ennél is fájdalmasabban ívelt végig szinte az egész tavaszon.

A 2018/2019-es szezonban tehát némiképp felkavarodott a Ligue 1 mezőnye. Ezért sokat tettek a botladozó nagyok (Monaco, Marseille) és meglepetést okozó kicsik (Montpellier,  Reims, Nimes), nem elfeledve az identitásukat kijelölendő személyre csak idén rátaláló csapatokat (Lille, Nice, Rennes, Bordeaux). A párizsi sztárok, az egyre éhesebb kihívók, valamint a frissen feltűnt kicsik lendülete mind azt mutatja, hogy jövőre még ennél is nagyobb őrületet okoznak majd nekünk gall barátaink.