Torinóban dinasztiát, Milánóban kis Kínát építettek

Nagyjából annyi értelme van korszakos csapatokat összehasonlítani, mint Mario Balotellit felkérni főiskolai óraadónak. A labdarúgás évtizedenként változik, abban viszont biztosak lehetünk, hogy napjaink Juventusa kiérdemli a korszakos jelzőt. A 2017-es Juvénak a klubtörténelem legfelsőbb polcán van a helye közvetlenül az 1930-as években öt scudettót nyert garnitúra, a Giovanni Trapattoni-féle brigád és a Marcello Lippi által Bajnokok Ligája-győzelemig cipelt társaság mellett. Hogy a mostani együttes minden idők legjobb Juventusa-e, arról sokáig lehetne vitatkozni, bár egy esetleges Real Madrid elleni BL-siker alighanem tromfolást érne a vitában.  Más kérdés, hogy a Juventus hatodik esztendeje tartó egyeduralma mennyire tesz jót az olasz labdarúgásnak. Valószínűleg semennyire. A Serie A végérvényesen a „bundesligásodás” útjára lépett, és rajta is fog maradni, amíg a Napoli vagy a Roma nem tud szintet lépni, vagy a kínai pénzinjekcióval pumpált milánóiak vissza nem kormányozzák magukat az elitbe. Massimiliano Allegri csapata úgy vasalta be az aranyérmet, hogy döcögősnek mondható őszi rajt után tavasszal egy másodpercig nem volt kérdéses a végső győzelme. A korábban megszokottal ellentétben csak az utolsó előtti fordulóban lett biztos a nemzeti színű pajzs mezre varratása, és bár alig néhány pontot vertek a második Romára, Allegri zsinórban harmadik scudettója gyakorlatilag áprilisban meglett. És ami a lényeg: ez már nem Antonio Conte szintén háromszoros bajnok Juvéjának finomra hangolt változata, hanem teljes egészében az 50 esztendős szakember munkája.  A Juventus idei elsősége remekül reflektált az évtizedek óta érvényben lévő itáliai bölcseletre, mely szerint Olaszországban a védelmek nyerik a bajnoki címet. A Bianconerik hosszú évek óta együtt takarító hátsó hármasa a lassan 40 éves, de még mindig világklasszis Gianluigi Buffonnal kiegészülve a sorozatban hatodik scudetto fundamentumát jelentette.  A tavaly nyári, meghatározónak szánt igazolások (Pjanic, Dani Alves, Higuaín) a kezdeti nyikorgás után maximálisan beváltak, közülük a Barcelonából ingyen elengedett 34 éves Alves a szezon hajrájában szerzett döntő góljaival és gólpasszaival az egyik legvastagabb szeletet érdemelte az ünnepi tortából. Ki kell még emelni a Napolitól irdatlanul és indokolatlanul sok pénzért megvett (ezáltal az egyik fő riválist gyengített...) 29 éves Gonzalo Higuaínt: a szezon elején még túlsúlyosnak tűnő argentin gólgép gyorsan összekapta magát (a hisztijeiből is visszavett), és szokásával ellentétben nemcsak a kiscsapatokat szórta meg, hanem végre a hazai és a nemzetközi fontos meccseken tudott különbséget jelenteni.   [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"277255","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]  Ahogy telnek az évek, Rómában egyre kevésbé szólnak a mindennapok Francesco Tottiról, bár az örök város kapitánya néhány héttel ezelőtti bejelentésével elérte, hogy ismét rá figyeljen a futballvilág. A 40 éves klubikon 25. szezonja az utolsóként díszeleg az AS Roma vaskos történelemkönyvében, ami egyben azt is jelenti, hogy a Calcio utolsó igazi jelképeiből már csak Gianluigi Buffon maradt meg nekünk. Totti nyomasztólag ható jelenléte kötött némi béklyót Luciano Spalletti lábára, mert egyes pikírt megjegyzések szerint a kopasz tréner meccsenként mindössze két cserével tervezhetett, mivel egyet fent „kellett” tartania a legendának. A Roma kiegyensúlyozott szereplése ellenére ebben az évben sem tudta áttörni a saját korlátait, hiába terelték össze a vezetők az utóbbi évek legerősebb állományát. A védelemben a görög Kosztasz Manolasz és a fillérekért érkezett argentin Federico Fazio, a középpályán az elképesztően gólerősen futballozó labdaszerző, Radja Nainggolan, elöl pedig a Dzeko–Szalah-duóra épülő Farkasok szezonja valahol február végén, március elején zuhant meg, amikor kikaptak a városi derbin, majd hazai pályán a Napolitól, ráadásul kiestek az Európa Ligából. Azért tegyük hozzá, az összességében kiválónak mondható szereplés „normális esetben” (értsd: egy kevésbé domináns Juventusszal a mezőnyben) elég lehetett volna a scudettóhoz.   [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"277256","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"371"}}]]A Vezúv tövében utoljára a Diego Maradona-féle Napoliba lehetett annyira beleszerelmesedni, mint a Maurizio Sarri által pályára álmodott idei Nápolyba. Marek Hamšíkék az olasz futballtól némileg idegen, szélsőjátékra és rövidpasszos labdabirtoklásra felhúzott látványos és attraktív futballjukkal a legtöbb gólt lőtték a ligában, a legkevesebbszer kaptak ki, ami szerencsétlenségükre csupán a dobogó legalsó fokához volt elég.  Mindezt úgy hozták össze, hogy a gólkirály Higuaín pótlására vásárolt Arkadiusz Milik a fél szezont kihagyta sérülés miatt. A polák center kiesését zseniális húzással reagálta le Sarri, aki a 169 centis Dries Mertenst tette be a támadósorba Lorenzo Insigne és José Callejón közé. A pöttöm belga élete formájában játszva 28 gólig jutott, beállítva egyebek mellett egy 42 éve fennálló rekordot azzal, hogy két egymás utáni bajnoki mérkőzésen szerzett legalább három gólt.  Ha az említett csatártrió együtt marad, és az egyébként bivaly kezdőt egy-két poszton sikerül megerősíteni, ősztől a Napolinak lehet a legnagyobb esélye a Juventus detronizálására.  A mögöttünk hagyott szezonnak két igazán üde színfoltja akadt. Egyikük a saját nevelésű és másoktól kölcsönkapott fiataljaival Európa Liga-helyezésig masírozó Atalanta, a másik a papíron nem túl veretes kerettel az élmezőnyben végző Lazio. A bergamói kék-feketék a kiscsapatokkal általában szárnyaló, de a nagyokkal megbukó Gian Piero Gasperini irányításával úgy tűnik, hosszú évekre ellátták nagy játékosokkal a ligát. A góllövésben meglepően eredményes jobb futó, Andrea Conti, a Juventus által már bekebelezett 7 gólos (!) középhátvéd, Mattia Caldara, az Inter által télen elvitt középső középpályás, Roberto Gagliardini és a Milanba tartó elefántcsontparti Franck Kessié posztjukon már most a campionato legjobbjai között vannak – ebből következik, hogy aligha marad egyben a lombardiai klub gerince, holott az elmúlt idényben hasonló bravúrt végrehajtó Sassuolo példájából kitűnik, hogy a kiscsapatoknak túl nagy megterhelést jelent a kétfrontos harc.   Róma világoskék felében is nagyrészt az edzőt tartják a sikerek fő letéteményesének. A Tottival egyidős Simone Inzaghi a tavalyi idény vége felé beugróként vette át a csapatot, majd adta át az irányítást a közismerten „bolond” Marcelo Bielsának. Az argentin egy hétig volt a Lazio munkavállalója, és mivel nem kapta meg a kért játékosokat, inkább megsértődött és sebtiben lelépett. Az elnökség jobb híján visszahívta a tűzoltó Inzaghit, és milyen jól tette: „Kispippo” az Olasz Kupa döntőjébe és európai vizekre kormányozta a strand­korlát­kékeket. Újra felépítette a korábbi olasz gólkirályként vándorútra indult, de Dortmundban és Sevillában is beégett Ciro Immobilét, és a liga egyik legjobb középső középpályásává faragta a bosnyák Sergej Milinkovic-Savicot.   [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"277257","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]   A két milánói óriás megint megfoghatja egymás kezét és együtt ülhet be a szégyenpadba.  Az Inter és a Milan szezonja közül a fekete-kékeké volt szánalmasabb: a sztori még a nyári felkészülés befejezése előtt indult Roberto Mancini kirúgásával és a ligaszűz Frank de Boer kinevezésével. A kétségkívül tehetséges és szimpatikus holland képességeit egyelőre meghaladta a világ legtaktikusabb bajnoksága, bár kétségtelen, hogy rajt előtt pár nappal átvenni egy évek óta gödörből kimászni próbáló klubot – nos, ez meglehetősen messze van az ideális körülményektől. Novemberben a rutinos Stefano Pioli érkezett a korábbi Ajax-edző helyére, aki nyomban összerántotta az Intert, és látótávolságon belülre juttatta a mindennél fontosabb BL-selejtezős helyhez. Amikor biztossá vált, hogy néhány félresikerült, fontos mérkőzést (vereség otthon a Romától, 2–2 Torinóban) követően nem érik el a kitűzött célt, a csapat – a jobbhátvéd Danilo D’Ambrosio szájából hivatalosan is kimondottan... – elengedte az idényt, majd minden bizonnyal felsőbb utasításra összehozott egy nyolcmeccses nyeretlenségi sorozatot, hogy véletlenül se végezzen a csupa nyűggel járó EL-szereplést garantáló helyen. Pedig a kínai tulajok jóvoltából pénzzel rendesen telepumpált klub játékoskerete jóval többre hivatott, mint hogy a középmezőny elején végezzen. Mindezt egyébként az idénybeli negyedik edzőjével, a szokásos beugrónak számító Stefano Vecchivel hozta az Inter, ugyanis Piolit májusban felállították a padról. A szomszédban sem lehetnek sokkal büszkébbek a 2016/2017-es szezonra. A Milan mentségére szóljon, hogy a szintén újonnan belépő kínai tulajdonosok szezon végi hivatalos érkezéséig tartó bizonytalanság biztosan megkavarta a fejeket. Vincenzo Montella városi riválisához képest szerényebb alapanyagokból főzhetett, és nagyjából a reálisan elvárható helyre hozta be a piros-feketéket, igaz, néhányszor úgy tűnt, a Rossonerik is beneveztek a „Hogyan kerüljük el az Európa Liga-helyet?” című különvetélkedőre. Aki esetleg nem tudná: mindkét milánói csapatnak igen jövedelmező ázsiai haknitúrája van lekötve a nyárra, ami több pénzt hoz, mintha valamelyikük megnyerné jövőre a második számú európai trófeát. És akkor az esetleges selejtező miatt korábban induló, tétmeccsekkel kettévágott felkészülés negatív hatásairól, vagy egy csütörtöki kazahsztáni túra hátrányairól ne is beszéljünk. A hatodikként zárt Milan végül csak eljutott Európába, amit a játékosok Montella levegőbe dobálásával ünnepeltek – ebből kiindulva talán mégis megbukik a fenti konspirációs elmélet.    Ebben a szezonban rég látott létszámú magyar kontingensért szoríthattunk hétről hétre. A Bolognában remekül indult, aztán kicsit visszaesett, majd megsérült Nagy Ádám alapembernek számított, annak ellenére kiharcolta a helyét Détári Lajos egykori klubjában, hogy a posztján több kipróbált Serie A-harcossal kellett megküzdenie. A keserves futballal kiesett Palermóban Sallai Roland viszonylag sokat játszott (gólt is szerzett), míg Balogh Norbertet többször megtalálták a helyi lapok gyenge teljesítménye miatt.  Az első osztálytól a Palermo társaságában a mindössze három győzelemmel zárt Pescara és az utolsó fordulóban kizuhant Empoli búcsúzott. Mindhárom gyengécske gárda idei produkciója remek érv amellett, hogy a bajnokság létszámát érdemes lenne újra 18-ra redukálni. A két P-betűs klub sorsa már hetekkel a zárás előtt eldőlt, ami egyet jelentett azzal, hogy a mezőny fele nem volt érintett a kiesés elleni háborúban, vagyis az utolsó egy-két hónapot teljes nyugalomban és motiválatlanságban lötyögte le. A másodosztályból 1968 után jutott fel az élvonalba a ferrarai SPAL. A rutinos ingázó Hellas Verona mellett a harmadik újonc kiléte rájátszásban dől el. AZ ÉV LEGJEI A szezon csapata: Buffon (Juventus) – Caldara (Atalanta), Koulibaly (Napoli), Bonucci (Juventus) – Conti (Atalanta), Nainggolan (Roma), Hamšík (Napoli), Alex Sandro (Juventus) – Mertens (Napoli), Dzeko (Roma), Belotti (Torino). A szezon igazolása: Ciro Im­mobile – a Lazio mentőövet dobott a süllyedésnek indult korábbi gólkirálynak, aki csupán 10 millió euróba került, és cserébe 23 gólt szerzett.  A szezon edzője: Massimi­li­ano Allegri – a sorozatban harmadik bajnoki címéhez egy Olasz Kupa is leesett, és a Bajnokok Ligája megnyerésével a triplázás is meglehet. A szezon játékosa: Radja Nainggolan – a Roma vastüdejű védekező középpályása élete legeredményesebb szezonját hozta 11 góljával és 5 gólpasszával. A szezon fiatal játékosa: Gianluigi Donnarumma – bár a bergamói fiatalok közül szinte bárki megkaphatná a díjat, a Milan mindössze 18 évesen klasszissá érett kapusa ebben az idényben bizonyította, hogy ő lesz a kapuban a nemzet következő nagy Gianluigija. A szezon legrosszabb igazolása: Joe Hart – a nagy Manchester Cityből a kis Torinóba száműzött kapus gigászi fizetésért hatalmas csalódást okozott, meccsek mentek el rajta. A szezon citromdíjasa: Gabriel Paletta – a Milan argentin származású olasz válogatott középső védője nem kevesebb, mint 5 piros lapott kapott az idényben. Az év nyilatkozata: „Ha visszamehetnék az időben, soha sem jöttem volna a Romához edzőnek” – mondta Luciano Spalletti.  Csáki Csaba