„Tizenöt évig küzdöttem, és nincs belőle semmi”

A 2011/2012-es szezonban nem indulnak egy versenyen sem. Ez most kihagyás vagy befejezés?
Már nincs miért takargatni, hogy kihagyjuk a szezont. Elegünk lett, úgy döntöttünk, ebben a formában nem csináljuk tovább. Hiába teszünk bele mi száz százalékot, ha egy pár ott mozog az első tízben, ez már kevés. Kellene más támogatás is. Anyagi és sportdiplomáciai is. Tavaly látványos fejlődést mutattunk fel, kijutottunk a Grand Prix-döntőre, az Eb-n hibátlan programokkal jó benyomást keltettünk, külföldön mindenki gratulált, itthon viszont a szövetségen nulla reakciója volt az eredményeinknek. Legfeljebb azt mondták: „Jaj, miért csak nyolcadikok lettetek, miért nem ötödikek?”

Mikor döntötték el, hogy az idei szezonban nem versenyeznek?
A tavalyi, moszkvai vb-t sajnálatos módon ki kellett hagynunk, mert vesemedence-gyulladást kaptam. A vb ezért így számunkra esett, de kint maradtam még Moszkvában, összeraktunk egy gálaprogramot, hátha nyáron lenne valami lehetőség, aztán hazajöttünk és vártunk. Azt beszéltük meg, hogy addig, amíg nem kapunk valamilyen ajánlatot a szövetségtől, vagy legalább egy telefonhívást, nem kezdünk el készülni az új szezonra. Az edzőnk előző évi munkája sem volt még kifizetve, és amíg egy edző nincs megfizetve, addig versenyen nem fog kiállni értünk a „politikai oldalon”. Az Eb-n emiatt is vesztettünk néhány helyet, hiszen az edzőnknek volt egy orosz párja is, ahonnan jól megfizették. A magyar szövetségnek kellett volna valamilyen kapcsolatot ápolnia az edzővel, hogy legyen érdeke segíteni. Mert az edzésen jól felkészített, de a verseny már más tészta.

Nyáron tehát a szövetség nem is kereste meg önöket, nem is tárgyaltak?
Telefonhívás nem érkezett. A titkárnőn keresztül üzentek augusztus végén, hogy kaptunk egy Grand Prix-t. Ez már eleve késő, hiszen augusztus végére már majdnem készen kell lenni, de a korábbi években is mindig úgy állt hozzá a szövetség, hogy „ti úgyis folytatjátok, majd később tárgyalunk”. Most is abban bíztak, hogy ők úgyis fanatikusak, úgyis ez az életük, úgyis csinálják a saját pénzükön. De ez nagyon dühítő. Főleg tudva, hogy egy huszonikszedik helyen álló lengyel vagy litván versenyző olyan támogatást kap, hogy mi csak nézünk. Ezek korcsolyaszempontból kis országok, mégis tudják támogatni a sportolóikat. Tehát az első kapcsolatfelvétel az volt, hogy kaptunk egy Grand Prix-meghívást, és ez nálam megint csak kiverte a biztosítékot, mert azt jelentette, magyar részről egy papírt sem tettek odébb azért, hogy két Grand Prix-t kapjunk.

Előző évben döntősök voltak, hogyhogy nem kaptak két GP-meghívást?
Itthon egyetlen lépést nem tettek ezért. A felnőtt GP-sorozat az egyetlen olyan sorozat, amelyet a rendező országok fizetnek, nem az ISU. A rendező országoknak pedig az az érdekük, hogy az ő versenyzőik jussanak be a döntőbe. Azzal, hogy mi tavaly ott voltunk a fináléban, pont egy amerikai párt ejtettünk ki. S mivel magyar részről senki nem lobbizott értünk, a szervezők bebiztosították maguknak, hogy többet ilyen baleset ne forduljon elő, mert egy GP-vel esélyünk sincs a döntőre.

Hogyan kell elképzelni ezt a lobbizást?
Az lenne a feladat, hogy a vezetők részt vegyenek a versenyeken, kapcsolatokat ápoljanak a többi ország szövetségével. A GP-meghívás úgy dől el, hogy a hat rendező ország vezetői leülnek, és tárgyalnak, kit hívjanak meg. Itt lehetne lobbizni, egyezkedni.

A sportdiplomácia mellett az anyagi támogatást is hiányolták. Mennyiből kellett volna felkészülniük?
2010 januárjától 2011 decemberéig ötvenezer forintot kaptunk havonta. Ez volt a fizetésünk. Hozzáteszem, hogy ezt is a MOB-on keresztül, a Wesselényi-alapítványtól kaptuk. Ötvenezer forint édeskevés arra, hogy Moszkvába utazzam havonta oda-vissza, fizessem az edzőt, ami ezer dollár havonta, a másik edzőtől szárazedzést vegyek, egyek, aludjak valahol, utazzak a metrón…

Netán tartozik is önöknek a szövetség?
Sok dolog elúszott. Néha arra hivatkoztak, hogy nem jó számlát hoztunk, vagy a könyvelő azt mondta, neki senki nem szólt, ezt ki kellene nekünk fizetnie…

Minden szavából süt a csalódottság.
Szomorú, hogy egy országban van három jégtáncospár, de a másik kettő olyan undorral viselkedik irányunkban, hogy nekem most eszemben sincs kimenni megnézni az országos bajnokságot. Amikor kimentem az orosz Grand Prix-re, Kosztomarov előre köszönt, Pljuscsenko előre köszönt, Charlie White-ék barátságosak voltak, a magyarok itthon meg képesek elmenni mellettem egy szó nélkül. Mintha közvetlen riválisok lennénk, holott nem is voltunk tíz helyen belül. Annyira undorító, hogy egyszerűen semmi kedvem kimenni az országos bajnokságra. Kinek drukkoljak? Hiszen mind azt várták, azért imádkoztak, hogy ne versenyezzünk…

Gondolja, hogy ez mindenhol így működik?
Nem. Nyilvánvalóan vannak ellentétek, volt mondjuk egy Pljuscsenko–Jagugyin rivalizálás, na de ott azért egy olimpiai aranyérem volt a tét… Kicsit más a szituáció, nem az Eb-24. meg a 8. helyezett között folyt a rivalizálás. Charlie White-ék és Scott Moirék, a világ jelenlegi két legjobb jégtáncospárja, egy edzőnél dolgoznak, azért harcolnak, hogy ki lesz a világbajnok közülük, mégis a legjobb barátok. Az élsport nem arról szól, hogy szemétkedünk a másikkal… Ez az, amibe igazán belefáradtam. Hogy elmegyek egy Eb-re, ahol a legjobbat próbálom kihozni magamból, s még ott is azon kell problémáznom, hogy a másik magyar hogyan próbál nekem keresztbe tenni.

A szövetség nem állt mögöttük a versenyeken?
Semmit sem tettek, nem is találkoztunk. Bezzeg akárhová mentem, mindenhol találkoztam valakivel az orosz szövetségből. Ők ott mozogtak, ahol a versenyzők és a bírók, a tribünön, az edzésen… De például amikor az olimpián megkértem a szövetség egyik tagját, hogy jöjjön le hozzánk a jéghez, mert el kellene kezdeni kicsit helyezkedni, akkor lejött, és végig fotózott. Utána meg megkérdezte: „Na, jó volt, hogy ott voltam? Segítettem?”

Vajon ez hozzá nem értésből fakad, vagy célzatosan önök ellen irányul?
Ez nem a személyünk ellen irányul, mert ott volt Sebestyén Juli is, aki mögött szintén nem volt megfelelő sportdiplomácia. A szövetségnek teher, ha valakit támogatni kell. Persze az olimpiai fotózáson ott vannak, meg mindig nyilatkozzunk jót róluk, mert akkor még annyi támogatást sem kapunk. S a másik oldalról nézve úgy is be lehet állítani a dolgot, hogy valóban, a repülőjegyeinket kifizették…

A panaszaikkal szembeni ellenérvként mindig azt hozzák fel, hogy a magyar szövetség a honosításkor tízmillió forintot fizetett Maximért.
De minek, hogyha utána nem csinálnak semmit?! Minek?! Ha kifizettek érte ennyi pénzt, akkor utána miért nem támogatták? Miért nem álltak ott, hogy legyen belőle valami? Én is jöhetnék azzal, hogy az apám mennyi pénzt ölt bele, hogy Max megkapja az állampolgárságot, fél éven keresztül ügyvédeket hajkurászott, meg ilyen fordítást, olyan hivatalos papírt intézett… Édesapám is ráköltött legalább egymillió forintot, hogy egyáltalán esélye legyen Maxnak magyar színekben versenyezni velem.

Április óta új elnöke van a szövetségnek Kósa Lajos személyében. Tárgyaltak már?
Többször egyeztettünk, kért tőlem egy költségvetést is a szocsi olimpiai felkészülésig, és nyitott volt rá, hogy végre egyszer írjunk alá egy szerződést. Korábban soha semmi nem volt. Az olimpia óta folyamatosan azt kértük, hogy legyen végre egy szerződés köztünk és a szövetség között. Vancouver után eldöntöttük Maxszal, hogy a 2010/2011-es szezonban, mindegy, hogy milyen körülmények között, megpróbálunk végre normálisan felkészülni, mert az olimpiai szezon előtt ez nem sikerült, mivel volt egy komoly sérülésem. Azt mondtuk, most mindent beleadunk, és meglátjuk, megindul-e a szekér, vagy nem. Minden jól alakult, a szekér megindult, de senki nem támogatott minket. Minden verseny előtt ugyanaz ismétlődött: menjünk saját költségen, s utána majd a beadott számlák alapján megtérítik a kiadásainkat.

S ez így is történt?
Sokszor felmerült valami probléma, hogy az aznapi árfolyam kell, vagy ezt a tételt nem számolhatjuk, s ezek az apróságok aztán felgyülemlenek. Nagyon kínos, amikor kint vagyunk Amerikában egy versenyen, a többiek mennek enni, nekünk pedig azt kell mondanunk, mi ezt nem engedhetjük meg magunknak. Nyilván a GP-sorozat a legkényelmesebb, mert ott a versenyzőnek nem kell fizetni semmit, még a repülőjegyet is a szervezők küldik. Ilyen esetekben mondjuk kifizették az edző szállását, vagy kiírtak neki napidíjat. De ez annyira minimális… Például elmennek az edzők inni egy este, hogy megbeszéljék az egész bizniszt – no hát az egész összeg, amit a mi edzőnk kapott egy hétre, egy ilyen este számlájára nem volt elég. Mert hát nem a sarki sörözőbe ülnek be… Ez ciki más országok edzőivel szemben. Arról nem beszélve, hogy öt-hat éve még volt nekünk is napidíjunk, de most már nincs. Elvégre a versenyeken van ellátásunk, reggeli, ebéd, vacsora, a jégpályán meg vannak italok. Onnan lenyúlhatjuk az innivalót, hogy este ne haljunk szomjan a hotelben.

Amikor Moszkvában edzettek, milyen körülmények között éltek?
A repülőjegyeinket általában kifizették, s ez nagy segítség volt, de a mindennapi élet Moszkvában rettentően drága. A dzsuvában laktunk, reggel hétkor mínusz huszonöt fokban vártuk a vonatot, elvonatoztunk egy külvárosba, aztán húsz percet gyalogoltunk a hidegben a jégcsarnokig, aztán edzés. Mivel ilyen messze volt a jégpálya a szállásunktól, ezért a reggeli tréning után este hatig ott maradtunk, nem lett volna érdemes visszabumlizni. Volt, hogy a jégpályán aludtunk egész nap, aztán sikerült szereznünk egy apartmant, ahol három fiú lakott, az egyikük napközben otthonról dolgozott, s ő beengedett másnak az ágyába aludni. Ezután vissza a jégre, hattól nyolcig edzés. Aztán megint húsz perc gyalog, fel a vonatra, este tíz körül hazaértünk, gyorsan ettünk valamit – de olcsó legyen! – s végre alvás. Reggel hatkor kelhettünk megint. Az egész tavalyi szezon így zajlott. Borzasztó volt, fizikálisan is leterhelő.

Ebből fakadt, hogy a vb előtt megbetegedett?
Nyilvánvalóan. A szervezetünk hozzá van szokva, hogy március végéig kell kibírnia, szerintem egész télen át cipeltem ezt a betegséget, de elnyomtam magamban. Amikor leeresztettem egy pillanatra, mert a japán földrengés miatt Tokióban nem rendezhették meg a vb-t, s nem volt biztos, hogy lesz-e egyáltalán világbajnokság, kijött rajtam. De melyik ember ne lenne beteg attól, hogy nem tudja, hol fog aludni másnap, vagy azon rágódik, ki és hogyan fogja megmondani az edzőnek, hogy nem tudjuk kifizetni?

Melyikük hozta meg végül azt a döntést, hogy ebben a szezonban nem fognak versenyezni?
Közös döntés volt, hogy az olimpia utáni évet meg akarjuk nyomni, és ha nem történik változás, akkor így tovább nem akarjuk csinálni. Ezt nagyon régen megbeszéltük, mert másképp nincs értelme, túl sok balesettel, kockázattal jár. Az életünket adtuk fel a jégtáncért. Húszéves anyuka már nem leszek. Ott van a nővérem, ő nem sportolt, neki ott van a családja. De én mit kapok? Huszonhat éves koromig sportoltam, és most mi van? Semmi.

Fognak még valaha versenyezni?
Moszkvában hétvégenként foglalkozok gyerekekkel, de sokszor arra gondolok, hogy én ezt az edzősködést még nem érzem a magaménak. Szeretem, de nekem kevés. Egyrészt láttam, hogy egy edző önmagában nem elég ahhoz, hogy a sportolóját támogassa, másrészt hiányzik, hogy emeléseket csináljunk, kitaláljunk valami újat, szokatlan mozdulatokat mutassunk be, menjen nekem a zene… Ezekre a dolgokra még nagyon vágyom… Bíztam benne, hogy ha az amatőr karrier nem is működik, mert Max nagyon beleszeretett most az edzősködésbe, és keresni is tud vele, akkor talán show-kban lehetne korizni, a fényben lenni, az embereknek örömet szerezni… De most kuncsorogjak, hogy valahova felvegyenek?

Maxot már nem vonzza a versenyzés?
Őt már elég sok csalódás érte. Ez az egész helyzet őt talán még jobban megviselte, mert neki volt esélye azt is érezni, milyen az, amikor támogatják. Amikor Amerika állt mögötte, elég erősen támogatták, nyert is junior vb-t. Pont a kanadai Tessa Virtue és Scott Moir lett akkor a második, amikor Max junior világbajnok lett. Neki most nagyon jó érzés, hogy edzőként keresik, elismerik, felnéznek rá mint korcsolyázóra.

Akkor Max már nem jön vissza?
Szerintem nem. Őt elvitte most egy fuvallat, amiben egy lány is közrejátszik. Elég bonyolult kapcsolat ez, a hölgy edzőnő, s Max az ő tanítványaival foglalkozik. Max nagyon mély érzésű gyerek, élete első igazi szerelmi hullámát éli meg, s most nagyon nagy hullámvölgyben van. Nehéz ezért róla nyilatkozni, de korábban is mondta, már nem bírja ezt a bizonytalanságot. Honnan érezné az erőt, ha egyszer nem érzi, hogy ha jót fut, akkor meg fognak pontozni minket? Ha verseny előtt szól az edző, ez most nem a mi bírói panelünk, és eleve úgy mész a jégre, hogy tudod, bármit csinálsz, nem kapod meg rá a pontokat.

Hogyan élik meg a pontozás visszásságait a versenyzők?
Mi tisztán látjuk, mire vagyunk képesek, érezzük, hová valók vagyunk, érezzük az igazságtalanságot. Előfordult, hogy valaki verseny után odajött hozzánk, és elnézést kért, mert zavarta, hogy megvert minket, de második alkalommalmárő is elhiszi, jobb nálunk, és várja, hogy ez mindig így lesz. Vagy például egy edzés után beszélgetünk a bírónkkal, és ő azt mondja: „Ne akarjunk annyira elöl lenni, mi kicsik vagyunk, magyarok, jó lesz nekünk egy negyedik hely is…” És azt hallgatom a verseny előtt, hogy az én bíróm a másik ország versenyzőjét védi velem szemben. Ilyenkor már tiszta ideg leszek, tele vagyok dühvel, szomorúsággal… Mert ha nekem ezt mondja, akkor mitmonda többi bírónak? Hogy mi csak ötödikek szeretnénk lenni?

A jégtánceredmények hány százaléka dől el a jégen, és mennyi a lobbitevékenység során?
Ez attól is függ, milyen nemzetek vesznek részt a versenyen, s kik ülnek a bírók között. Valaki azt pontozza, amit lát, valakivel nem lehet beszélni, valakinek fizetni lehet, valaki csak helyezkedik… Ez évről évre változik, s mindig más, attól is függ, melyik edzőnek milyen hatalma van, hány nemzet tanítványa van nála… Jégtáncban Amerika és Kanada már teljesen elment Európától. Itt félnek magas pontszámokat adni, bezzeg a tengerentúlon nem félnek a második pontszámban, az öt komponensre 9,25-öt vagy 10-et adni, vagy egy elemre megadni a 4-es nehézségi fokot. A következő versenyen pedig már úgy néznek rájuk a bírók, hogy nem adhatnak kevesebbet, mert nekik ennyi az átlaguk! Amerikában ezt kihasználják, az európaiak viszont ezt nem akarják, s ezért egyre lejjebb mennek.

2014-ben Budapesten lesz a műkorcsolya Eb. Milyen funkcióban lesz ott?
Nagyon jó kérdés… Biztos, hogy nagyon jó lesz, mert a 2004-es nagyon jó volt. Nagyon szerettem. Jó lenne most is részt venni… Szívesen lennék ott a jégpálya területén…

Ha versenyezne, szóba jöhet egyéb partner is, vagy csak Maxim Zavozin?
Sok-sok év alatt abba is belefáradtam, hogy annyi teher volt mindig rajtam a fiúk részéről is. Mindkét partnerem, akikkel koriztam, gyengébb jellem nálam. Minden napomat úgy játszottam végig az elmúlt tíz-tizenöt évben, hogy hogyan mondjam el a hibát, most veszekedjek-e vele azért, hogy feltuningoljam, hogy jól menjen az edzés, most inkább kicsit megdicsérem… Egyszer kipróbálnám, milyen az, ha testben-lélekben erős, jó koris partnerem lenne. Az egész karrierem alatt mindig azt hallgattam, hogy a fiú nem elég jó hozzám. Sosem szálltam el ettől, mert a jégtánc két emberről szól, és a fiú nélkül nem létezik, de egyszer kipróbálnám, milyen az, ha a fiú a jobb koris.

Vagyis szeretne még korcsolyázni.
Számomraaz a legboldogabb dolog az életben, amikor kimegyek a jégre, berakom a zenét, csinálom, amit a zene mond, és akár még énekelek is rá. Bennem vannak ezek az érzések, szeretném még csinálni. De abban már kevésbé hiszek, hogy meg fog-e valósulni valaha. Túl sok csalódás ért, kicsit össze is omlottam, látva, ezért küzd az ember tizenöt évig, aztán nincs belőle semmi. Néha arra gondolok, hogy több értelme lett volna, ha elvégzek még egy egyetemet, lenne munkám, családot alapíthattam volna.

Most úgy érzi, nem volt értelme?
Imádom a jégtáncot, és volt értelme, csak nem látok most eredményt. Hol az eredménye, hogy én eddig ennek éltem? Azonkívül, hogy a szüleimet anyagi csődbe vittem. Nyilván büszke vagyok, hogy ott voltam két olimpián. Egy élsportoló nemcsak magáért, hanem az országért is versenyez, ez az, ami igazán inspiráló. De utána gyorsan elfelejtik az embert, ami szerintem nem helyes. Ezért is érdekelne nagyon a sportdiplomácia. Ismerem a sportolók helyzetét, bennem van a düh, szeretném, hogy ezt más ne élje át. Nem vagyok olyan bosszúálló, hogy ha nekem rossz volt, akkor másnak legyen még rosszabb… Szeretnék javítani a helyzeten.