Szpíkerek, spiclik, emberek

„Galambos”. Ez volt a fedőneve a magyar Állambiztonsági Szolgálat ügynökének, akit 1950-ben szerveztek be, s aki 1963-tól a III/III-4-es alosztály („elhárítás kulturális területen”) hálózati személye volt. Az Állambiztonsági Szolgálat Történeti Levéltárából nyilvánosságra került iratokból kitűnik, hogy „Galambos” pontos, és ami a legfájóbb: olykor kifejezetten ügybuzgó jelentéseket írt, többek között Paul Lendvai magyar származású osztrák íróról, újságíróról. Éppen Paul Lendvai leplezte le „Galambost” az Élet és Irodalom múlt pénteki számában. Az ügynök nem volt más, mint Szepesi György riporter, a Magyar Rádió munkatársa. Szepesi György, a szpíker, az Aranycsapat 12. játékosa, aki a magyar nemzet kulturális emlékezetében éppúgy részese a londoni 6:3-nak, mint Puskás vagy Grosics.

Az elkövetkező napokban alighanem „tetemrehívás” zajlik majd, mint anno Tar Sándor, Vikidál Gyula vagy Novák Dezső esetében. Ahelyett, hogy saját lelkiismeretükre bíznánk őket. Visszásnak és képmutatónak tartom, ahogy ilyenkor boldog-boldogtalan csípőből tüzet nyit (többnyire az akol melegéből, a „tisztességes többség” fedezékébe húzódva), és csak úgy röpködnek a jelzők, a gyávától a gerinctelenig, mint ahogy történt ez Novák Dezső esetében is, pedig az 1986-os magyar–brazil (3:0) óta a magyar futball legfrenetikusabb élménye éppen Novák Dezsőhöz kötődik: az általa irányított Ferencváros 1995-ben a papíron jóval esélyesebbnek számító belga Anderlechtet kiejtve bejutott a Bajnokok Ligája csoportkörébe, ahol az első meccsen Zürichben 3:0-ra verte (verte? legázolta! lemosta! elsöpörte!) a papíron jóval esélyesebbnek számító Grasshopperst.

Nádas Péter írja egy esszéjében (Szegény, szegény Sascha Andersonunk), hogy az ember nem árulja el a barátait, de még az ellenségeit sem. Ha ilyet tesz, becstelen ember. Ez viszont csupán egy morális szentencia, ami nem veszi figyelembe az összefüggéseket. Sascha Andersonnak kulcscsomókkal verték a veséjét, mielőtt beleegyezett volna abba, hogy a keletnémet titkosrendőrség ügynöke lesz. Persze, írja Nádas, sokunkban él az a romantikus elképzelés, hogy inkább hősként halunk meg, semmint hogy erkölcsi hullaként éljünk tovább.

Tar Sándort, az utóbbi évtizedek egyik legjobb magyar prózaíróját, akinek a bátyját „ismeretlen tettesek” péppé verték és a vonat elé dobták – rendőrségi szakzsargonnal élve – „kézrátétellel” szervezték be egy sötét raktárhelyiségben (a bal fülére azután élete végéig nagyot hallott).

Soha nem olvastam megrázóbb interjút, mint amit a Magyar Narancs készített Tarral 2001-ben („Ebből nem lehet kijönni”), akit ügynökmúltjának leleplezése után kidobott magából a társadalom, aki tucatszámra kapta a gyalázkodó leveleket, s akit „fantomlétbe” kergettek: munkanélküliként a Tesco olcsó kifőzdéjébe járt ebédelni („rizset szafttal”), s végül az alkoholizmusba és az öndestrukcióba menekült. Kevesen voltak – mondta utolsó interjújában –, akik megértették, hogy az ember élete során kerülhet olyan helyzetbe, amikor kizárólag rosszul dönthet, más választása nincs.

A spiclik nem menthetők fel, hiszen nincs aljasabb cselekedet, mint feladni a barátunkat. De mielőtt bármi többet mondanánk róluk, először magunkat vizsgáljuk meg, hogy erkölcsi ítéleteink visszaigazolhatók-e saját életünkkel, a besúgókat pedig bízzuk saját lelkiismeretükre. És örüljünk annak, hogy nem verték a vesénket kulcscsomóval és nem húztak reszelt tormával megtöltött zsákot a fejünkre. (gazdag józsef)