Szélhámosok és szerencselovagok fojtogatják a brit futballt

Öt klub angol kézben Találós kérdés: mi köti össze az alábbi neveket: Tony Bloom, Mike Garlick, John Banaszkiewicz, Dean Hoyle, Joe Lewis, Daniel Levy, Peter Coates? A helyes válasz – melyet Angliában is valószínűleg csak kevesen tudnak pontosan – az, hogy ezek az üzletemberek birtokolják a Premier League azon öt klubját, amely még angol kézben van. Pontosabban: azt a mindössze öt klubot, amely még angol kézben van, mert a légiósok nemcsak a pályát foglalták el a szigetországban, hanem a tulajdonosi páholyokat is.  Különböző vérmérsékletű és stílust kedvelő szurkolók bármikor képesek vitatkozni azon, melyik futballválogatott a legjobb, és mikor, melyik csapat gyakorolta a legnagyobb hatást a sportágra. Abban azonban biztosan egyetértenek, hogy ha meg kell nevezniük öt futballkultúrát, akkor az olasz nem hiányozhat közülük. Elég csak a válogatott történelmét megnézni: olyan sikerekkel büszkélkedhet, mint a négy világbajnoki cím (1934, 1938, 1982, 2006), a két elveszített vb-döntő (1970, 1994), egy Európa-bajnoki cím (1968), még két Eb-finálé (2000, 2012) és egy olimpiai bajnoki aranyérem (1936).Hogy az olasz labdarúgásnak vannak árnyoldalai, arról elsősorban a szerencselovagok tehetnek, azok a tehetősebb vállalkozók, akik szakbarbár, hozzá nem értő módon csak a lehetőséget látják benne, és nem számolnak befektetésük esetleges negatív következményeivel. Egyszer az élvonalban A legfrissebb történet egy angol csapatról szól: a Leyton Orient, a Glyn Cricket Club tagjai által 1881-ben alapított és 1905 óta a Football League-hez tartozó klub megszakítás nélkül 112 évig a profik között szerepelt, 2017 áprilisában azonban kiesett az ötödosztályba. A történelmi bukást azóta sem tudják megemészteni a szurkolók, akik nem reménybeli megmentőt, hanem a vasvillás ördögöt látták Francesco Becchettiben. Talán nem véletlenül. A csapat ugyan nem töltött be kiemelkedő szerepet az angol lab­darúgásban, de történelmileg mégiscsak egy, a tradícióihoz foggal-körömmel ragaszkodó kultúrához tartozott. Olyanhoz, amelyben rangot jelentett, hogy 1905-ben a Fulham utáni második legrégebben alapított londoni csapatként csatlakozott a Football League-hez, de a tel­jes mezőnyt tekintve is a 24. legidősebbnek számított. Az élvonalba mindössze egyszer jutott fel: 1962-ben a Liver­pool mögött a má­so­dik lett a másodosztályban, de a következő szezonban hat győzelemmel, kilenc döntetlennel és 27 vereséggel az utolsó helyen zárt, és kiesett. Az FA-kupában 1978-ban érte el a legnagyobb sikerét, akkor egészen az elődöntőig jutott, végül 3–0-ra kikapott az Arsenaltól. Hearn, a megmentő  A már említett Becchetti 2014 nyarán jelentkezett a klubnál, hogy átvenné az addigi elnök, Barry Hearn tulajdonrészét. Hearn ismert sportvezető volt világszerte, elmondása szerint 11 évesen járt először a Leyton Orient egyik mérkőzésén, és a futball is megbabonázta.  A Matchroom Sport nevű sporttal foglalkozó rendezvényszervező céget megalapítva nagyon sokrétű munkát végzett: 2010-ig a profi biliárd- és sznúkerjátékosok világszövetségének (WPBSA) elnökeként dolgozott, bokszpromóterként olyan sztárokat képviselt, mint Frank Bruno, Chris Eubank, Naseem Hamed vagy Lennox Lewis (munkáját fia vette át, és az istállóhoz tartozik a legutóbb Vlagyimir Klicskót kiütő Anthony Joshua is). Jelenleg is ő az egyik nagy dartsszövetség (Professional Darts Corporation) elnöke. 1995-tól 2014 júliusáig a Leyton Orientet irányította, a csapat 22 éve nagyon komoly pénzügyi válságba került, az akkori tulajdonos, Tony Wood kávéüzlete ugyanis csődbe ment a ruandai polgárháború és népirtás miatt. Hearn pénzügyi segítsége megmentette a klubot, és ugyan sikeresen stabilizálta anyagilag, mégis az ő hivatali ideje alatt töltötte története során a legtöbb időt a negyedosztályban. De történhetett volna másként is: a 2005/06-os szezonban ugyanis sikerült a feljutás, sőt a csapat a 2013–14-es szezonban még a League One alapszakaszának a 3. helyén végzett – de a playoffot végül elbukta. Barry Hearn 2014 júliusában, két hónappal azt követően, hogy a csapat 2–2 után büntetőkkel alulmaradt a Rotherham Uniteddel szemben, négymillió fontért eladta részét Becchettinek. Hearnnél a sikertelen feljutás mellett az is betette a kaput, hogy hiába kilincselt, végül a londoni olimpiára épült vadonatúj stadiont nem klubja, hanem a West Ham kapta meg.  [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"281510","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"202","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Albán elfogatóparancs Becchetti ellen Hogy az olasz üzletember hogyan juthatott tulajdonrészhez egy olyan országban, ahol a Football League elvileg megakadályozhatja, hogy olyan tulajdonos kezébe kerüljön egy futballklub, akinek a múltját sötét foltok rondítják el, az jó kérdés. Márpedig Becchetti nem számított makulátlan személyiségnek: a hulladékfeldolgozó iparban is érdekelt vállalkozó a Becchetti Energy Group családi vállalkozás révén a megújuló energiával is foglalkozott, és a kilencvenes években, Albániában egy vízerőmű építését vállalta el. 2013 áprilisában ráadásul elindította magán-tv-csatornáját Tiranában, azonban az Agon Channel bő két évvel később csőd miatt befejezte a működését. Az albán állam nyomozásokat indított, ugyanis a vízerőmű csak nem akart felépülni, a vizsgálatok pedig azt mutatták ki, hogy Becchetti a 2007–2013 közötti időszakban mintegy ötmillió eurót sikkasztott el. Hogy mindezt tetézze, a tévécsatornájánál is pénzügyi stikliket fedeztek fel, nem csupán őt, de édesanyját is pénzmosással vádolták. Becchetti ellen elfogatóparancsot adtak ki, és az albán szervek egészen addig elmentek, hogy az angol hatóságokhoz fordultak, kérve, az üzletembert tartóztassák le, és adják ki az albán hatóságoknak. A szurkolóknak csak az tűnt fel, hogy a korábban a Readingnél és az olasz Bolognánál is bepróbálkozó Becchetti igazi olasz módjára fogyasztotta az edzőket, miközben a csapat kemény mélyrepülésbe kezdett.  Két és fél év, 11 edző 2014 decemberében, a majdnem feljutás után fél évvel a csapat már a kiesés ellen küzdött, de Hearn ekkor még kiállt utódja mellett. „Azt hiszem, még a tanulási fázisban van, szerencsét kívánok neki, hogy megtalálja a megfelelő utat. Mindannyian követünk el hibákat az életben, de idővel megtanuljuk, miről szól a futball. Én is millió hibát csináltam, amikor elkezdtem a munkát az Orientnél. Azt hiszem, az új tulajdonosok azt tették, amit gondoltak, hogy tenni kell, ha már egy csomó pénzt idehoztak. Egyelőre kiábrándítóak az eredmények, de vannak arra utaló jelek, hogy túl van a mélyponton a klub.” Hearn tévedett, a klub a szezon végén csupán a 23. helyen zárt, ezzel kipottyant a negyedosztályba. Tavaly a nyolcadik lett, idén viszont végig az alsóházban szerepelt, és esélye sem volt a bennmaradásra. Három fordulóval a bajnokság vége előtt kiesett, miközben Becchetti a legszebb olasz időket idézve két és fél éves regnálása során már a 11. edzővel dolgozott.  [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"281512","attributes":{"alt":"","author":"Fotó: leytonorient.com","class":"media-image","height":"723","style":"width: 600px; height: 450px;","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"964"}}]] Kétségbeesett szurkolói megmozdulások De csoda lett volna, ha a következő szezonban, az ötödosztályban is ő lett volna a tulajdonos, a süllyedő hajóról ugyanis elsőként menekült el. Voltak már erre utaló jelek márciusban is, amikor kiderült, hónapok óta nem fizeti a játékosokat és az alkalmazottakat, s miközben egy lenyűgöző villában él, felhalmozott 250 ezer fontnyi adótartozást. A Guardian akkor azt írta, a klub ellen hamarosan felszámolást indíthatnak a fennálló tartozások miatt. Akadt olyan per, amelyre el sem ment, pedig a bíró mellett mintegy 30 Orient-szurkoló is várta. A klubnak június 12-ig kellett volna kifizetnie hátralékát, amit nem tett meg, de a hírek szerint Becchetti már tárgyalásokat folytatott a klub eladásáról, és a Sky Sports azt írta, a vevőjelöltet a kiesés ténye sem tántorítaná el. A szurkolók tehetetlenségükben egyéni akcióba kezdtek, a csapat a 45. fordulóban a Colchester ellen játszotta utolsó hazai meccsét, és a 85. percben, 1–3-as állásnál a drukkerek elözönlötték a pályát, ahol Becchetti távozását követelték. Ezek után a Blackpool elleni utolsó, idegenbeli mérkőzésre az FA meg is tiltotta a hazaiaknak, hogy a vendégszurkolóknak jegyet árusítsanak. Végül egy kis fellebbezés és tárgyalás után a Leyton-hívők ezer belépőt kaptak, de csak azok válthattak jegyet, akik éves bérlettel rendelkeztek, vagy tagjai a Leyton Orient Fans’ Trust csoportnak. A városban szolidaritási felvonulást tartottak, amelyet a Blackpool-szurkolói szerveztek – elsősorban azért, mert nekik is problémáik vannak a tulajdonos Oyston családdal –, több rivális csapat szurkolótábora pedig jelezte is a részvételét. A félelem jogos volt, az angol lapok azt írták, ha június 30-ig így vagy úgy, nem oldódik meg a helyzet, akkor „a brit futballtörténelem egy darabkája örökre megszűnhet”. Hogy erre végül nem került sor, az az Essexben született, de évtizedek óta Amerikában élő Nigel Travisnek köszönhető. Az üzletember az éves forgalmat tekintve 1,2 milliárd dolláros Dunkin’ Donuts (fánk) és Baskin Robbins (fagylalt) üzletláncok ügyvezető igazgatója, egyben a Leyton Orient drukkere. 2017. június 30-án, vagyis az utolsó pillanatban az általa vezetett konzorcium vásárolta meg a klubot. „Jelenleg csak kilenc játékosunk van – a legidősebb 19 éves –, a csapatnak nincs menedzsere, a klub kasszájában pedig annyi pénz sincs, hogy postára adjunk egy levelet. Ez azonban holnaptól megváltozik: több millió fontot invesztálunk majd a klubba, amely az angol futball egyik szimbóluma. Mindent meg fogunk tenni, hogy újra naggyá váljon, az első szezonunkban azonban mindössze az lesz a cél, hogy a táblázat első felében végezzünk. Ha sikerül bejutnunk a rájátszásba is, az csak hab lesz a tortán” – fogalmazott az adásvétellel kapcsolatos sajtótájékoztatón Nigel Travis, az angol futball új megmentője. Pincési László