Szárnyaltak a sólymok a csonka idényben

ÖSSZEÁLLÍTÁS

A Chicago ötödször bizonyult az NHL legjobbjának, s 1934, 1938, 1961 és 2010 után talán most volt a legegyértelműbb a fekete sólymok diadala, akik az egész rövidített szezont uralták: a hokisok Jonathan Toews szervezésében már a lockout alatt is tréningeztek, aminek többek között egy NHL-rekord (a csapat az első 24 meccsén nem kapott ki a rendes játékidőben), egy klubrekord (11 győzelem sorozatban) és egy Elnök-kupa (az alapszakasz győztesének járó trófea) lett az eredménye. Meg természetesen a Stanley-kupa, négy év alatt a második.

„A múltbeli tapasztalataink nagyon sokat segítettek. Több játékosunk is átélte már a döntő hangulatát, így felkészíthették erre a fiatalabbakat. A fiúk összetartottak, mindenben segítették egymást, hittek a képességeikben és végig a maguk útját járták” – sorolta a győztes csapat jellemzőit Joel Quenneville vezetőedző. Leírása tulajdonképpen az ezüstérmes Bostonra is ül – a Bruins 2011-ben volt legutóbb bajnok –, s hogy akkor mi döntött mégis a Chicago javára? „Néhány rossz helyre pattanó korong” – konstatálta szomorúan Claude Julien, a bostoniak trénere.

Mint a döntő hatodik meccsén Bostonban, ahol 76 másodperccel a rendes játékidő vége előtt még a hazaiak vezettek 2:1-re, de Bickell, majd Holland góljaival (utóbbi a kapufáról elépattanó korongot juttatta a hálóba) a Chicago fordítani tudott. „Még nem is tudatosítjuk, hogy mit értünk el. Nagyszerű hokit játszottunk az idényben, amire sokáig emlékezni fogunk. Ennél édesebb szezonzárás nincs” – mondta Toews, a klub 87 éves történetének első csapatkapitánya, aki a Stanley-kupát másodszor is a magasba emelhette.

Kedd hajnal óta ugyanennyi gyakorlata van már ebben Marián Hossának is, aki szintén részese volt a 2010-es sikernek is. „Ha egy szóban kéne összefoglalnom mindent, csak azt mondhatnám: mesés – nyilatkozta a 34 éves szlovák hokis, aki sérülten abszolválta a döntőt. – A lapockám elkezdte nyomni az egyik ideget a hátamban, így gyakorlatilag fél lábon játszottam, mert a bal lábamat nem éreztem.”

Kisebb sérülése a Chicago másik szlovákjának, Michal Handzušnak is volt, de a 36 évesen első bajnoki aranygyűrűjét megszerző jégkorongozó a világért ki nem hagyta volna élete nagy lehetőségét. „Toews reggel azt mondta, ha nyerünk, nekem adja tovább elsőként a trófeát. Rögtön ideges lettem – mesélte Handzuš, aki a szezont még a San José együttesében kezdte. – Ez hihetetlen pillanat. Nehéz volt nem gondolni arra, hogy 14 éve vártam rá. Mindvégig hittünk a sikerben, és hátrányban sem adtuk fel soha.”

A finálén kívül ez leginkább a főcsoport-elődöntőben mutatkozott meg, ahol a Detroit ellen 1:3-ról jutottak tovább a sólymok a négy győzelemig tartó párharcban. Corey Crawford biztos pont volt a kapujukban, támadásban pedig mindig lehetett számítani valakire a Patrick Sharp, Bryan Bickell, Hossa, Patrick Kane négyesből – utóbbi a playoff legértékesebb játékosának járó Conn Smythe-trófeát is megkapta. „Elismerés illeti a Chicagót mutatott játékáért, megtalálták a lyukakat a védelmünkben. Mi nem mindig álltunk jó helyen, vagy néha rosszul mértünk fel egy-egy helyzetet” – mondta Zdeno Chára, a bostoniak szlovák légiósa. (TASR, SITA)