Szabó Attila: Sokszor a magunk örömére, edző nélkül készültünk

Pályafutása során egy aranyérmet szerzett nagy világversenyeken, az 1989-es plovdivi világbajnokságon lett első K1 10 km-en. Hogyan emlékszik a történtekre?

Rég volt, de azért azt nem lehet elfelejteni. Amikor az ember befejezi az élsportot, kicsit megváltoznak az értékei, egy más élet kezdődik, azzal foglalkozunk többet, még ha néha emlékezünk is. Persze, ez az emlék nagyon szép. Még egy más világban sportoltunk, egészen más volt a felkészülés, a rezsim, nem voltak olyan lehetőségeink, hogy mondjuk Brazíliában vagy Amerikában készüljünk, mint a mai sportolók. Mi gyakran a befagyott Vág-Dunán készültünk, így aztán az eredményeink is visszafogottabbak voltak.

1987-ben, a duisburgi vb-n már szerzett egy-egy ezüst- (K1 500 m) és bronzérmet (K1 10 km). Számított rá, hogy előbb-utóbb meglehet a hőn áhított elsőség is?

Persze, az ember mindig azért hajt, hogy megnyerje azt a versenyt, amelyen indul. Ez Plovdivban sikerült, de nyertem én még utána is, 1993-ban Koppenhágában egy bronzot (K1 10 km), már Szlovákia színeiben. Úgy érzem kicsit, hogy velem kezdődött a sportág felvirágzása az országban. Aztán persze nagy fejlődésnek indult a kajakozás, akár csak városomban, Komáromban is új lehetőségek nyíltak ezen a téren.

Ezek szerint inkább a mai időkben, feltételekben lenne inkább kajakos?

Perszehogy. Amiről az én időmben csak álmodhattunk, azt ma teljesen normálisnak vesszük. Egy új lapát, egy csúcskajak, egy olyan ruházat, amelyik melegen tart a hidegben, ez akkor elképzelhetetlen volt. Ma szerintem sokkal könnyebb sportolni, mint akkor, ma jobban szeretnék kajakozni.

Visszatérve a múlthoz, a világbajnoki címért kapott Zsiguli abban az időben mennyit ért?

Abban a világban, amikor mindenki sorban állt az autóért, nagy dolognak számított. Én akkoriban annyit kerestem, mint az édesapám a hajógyárban, szóval egy jól kereső munkás fizetését kaptam kézhez. Ilyen feltételekben a Zsiguli elérhetetlen volt, mert azt csak olyasvalaki tudta magának megengedni, aki a munkája mellett még csinált valami mást, egy gyári munkás nehezen tudta volna magának megvenni. Más volt a világ akkor, például aki bekerült az 1988-as szöuli olimpiára készülő keretbe, kapott pluszban egy karton ananászkompótot és egy karton dobozos tejet. Ezzel voltunk megkülönböztetve a többi sportolótól.

Ha már az olimpiáknál tartunk, Szöulból egy 6. (K1 500 m) és egy 7. helye (K1 1000 m) van, Barcelonában viszont éppencsak lemaradtak a dobogóról K4 1000 méteren. Nagy a hiányérzete?

Akkor foglalkoztatott sokáig a dolog, de aztán idővel elmúlt a hiányérzet. Más kerül a középpontba, már nem bánt annyira az ominózus eset, hogy már ott álltunk a díjkiosztón, amikor megváltoztatták az eredményt a célfotó alapján. Akkor még nem volt ilyen a technika sem, mint ma, pár perc múlva küldtek csak el minket, és hirdették ki harmadiknak a nyugatnémeteket. Nagyon kicsi különbséggel nyertek, de ez nem változott, néha manapság is hajszálak döntenek érmekről. Meg aztán, valakinek negyediknek is kell lennie.

Négy érméből hármat is 10 kilométeren szerzett. Ön szerint nem hiányzik ez a táv a mostani versenyek műsorából?

Szerintem ezzel a kajaksport sokat veszített, mert érdekesek voltak azok a versenyek. Habár most apránként egyre nagyobb teret kapnak az 5 km-es távok, és próbálkoznak más újításokkal is. Az én időmben teljesen normálisnak számított, hogy mindenki evezett minden számban. Akkor a nagy világversenyek műsora is megengedte ezt, 500, 1000 és 10 000 méteren is ugyanaz a mezőny állt rajthoz. Most ezt már nem lehet megtenni, mert gyors egymásutánban pörögnek a számok, a két kajak egyes például közvetlenül követi egymást a programban.

A felkészülés is egységes volt annak idején, függetlenül a konkrét távoktól?

Mindig azt hittem, hogy K1 1000-es menő leszek, de ebben a számban születtek a legkevésbé nagy eredményeim, 500-on és 10 km-en is jobban ment. Pedig mindig az 1000 egyesre készültem, hogy majd abban leszek jó. Az ifjúsági korosztályokban úgy is nézett ki, aztán a felnőtteknél nem tudtam hatodiknál jobb lenni soha.

Az elismerései között kiemelkedik egy ankételsőség, amikor 1989-ben Csehszlovákiában az Év sportolójának választották.

Az volt abban az évben a nagy szerencsém, hogy senki más nem nyert világbajnoki címet semmilyen más sportágban. Szerintem az döntött akkor a javamra, egy kis szerencse mindenhez kell az életben.

Mit szól a mostani komáromi versenyzőkhöz?

Mostanra már nem a véletlen játszik szerepet a jó eredményekben, mindent alaposan megterveznek, azt is, hány gyerek fog kajakozni egy adott évfolyamból. Azelőtt csak blikkre jöttünk ki a csónakházba, nem is voltak profi edzők. Délelőttönként csak magunk edzettünk, délutánonként már általában jött valaki. Nem volt akkora profizmus, mint ma, ami – csúnyán fogalmazva – egy gyár, és ha gyártás van, akkor biztos, hogy lesz valamilyen termék is. A mostani sikerek már nem a véletlen műve. Esetleg annyiban, hogy azokat kell tudni elcsípni, akik ki is bírják ezt a „gyártást”.

És mi kell ahhoz, hogy valaki ne csak bírja ezt, hanem jó kajakos is legyen?

Arra alapvetően születni kell. Persze nagyon sokat kell dolgozni is, de muszáj, hogy valakire erre szülessen. Mert ma már mindenki tud megfelelően edzeni, mindenki tud kajakozni. Viszont elérni azt, hogy egy adott pillanatban, egy adott helyen én legyek a legjobb, az nehéz dolog.

Olyankor, mikor ez bekövetkezett, izgult a rajtnál?

Olyan nincs, hogy az ember nem izgul, bármilyen sportágban. Még a mezeifutó-verseny előtt is izgultam kicsit, mert abba is belekostoltam. De ezt is meg lehet szokni, meg lehet tanulni kezelni.

Sőt, a mezeifutás mellett labdarúgóként a III. ligában lejátszott nemegy bajnokit.

A foci óriási mértékben, tizenakárhány évvel meghosszabbította a sportkarrieremet (a versenyszerű kajakozást 33 évesen fejezte be Szabó Attila – a szerk. megj.). Megvolt hozzá az adottságom, és mindig is vonzott, hogy csapatban játsszak. De már előtte, a csónakházban is sokat fociztunk a felkészülés során. Nehéz volt megszokni, hogy ebből az „igazságos” sportból, amilyen a kajak, bekerültem egy más világba. Mert bármilyen VAR-technológiát is használnak, az emberi tényező azért kismértékben így is befolyásolja a meccseket. Vannak balhék most is, mert sorsok múlnak bírói hibákon. Hát még, ha valaki készakarva hibázik, alacsonyabb osztályban azért ezek a dolgok jobban feltűnnek. Volt bizony olyan, hogy 0:0-nál, a 95. percben ellenünk befújt kamutizenegyes után nyakon ragadtam a játékvezetőt… El is tiltottak hét hétre.

Az ellenfelei tisztában voltak vele, hogy egy kajakvilágbajnok is pályára lép ellenük?

Többnyire tudták. De történt olyan is idegenbeli meccsen, hogy egy úr a körülötte állókra nézve rám mutatott, hogy ismeritek? Igen, mondták amazok, ő az a híres focista.

Az a lehetőség nem foglalkoztatta, hogy edzőként maradjon a kajak-kenu sportban?

Ki akartam szállni ebből a világból, mert nem láttam magam benne. Mást akartam csinálni, a sok utazás, a vele járó sok mindenről való lemondás nem vonzott, otthon akartam maradni, egy más életvitelben. Saját vállalkozásom van az építőiparban.