Šatan: „Realistának kell lennünk”

Melyik olimpiájára emlékszik a legszívesebben?

A leginkább az első olimpiám maradt meg az emlékezetemben, tehát az 1994-es lillehammeri játékok. Az ember másként él meg egy olimpiát, ha 19 éves, mint ha 30. Akkor még zöldfülű voltam, fogalmam sem volt, mit várjak a helyzettől. Lillehammerben elmehettünk a megnyitóra is, ami csak fokozta a hangulatot. A későbbi játékokon néha csak közvetlenül az első meccsünk előtt estünk be a helyszínre, aztán már utazhattunk is haza. Az első olimpiát élveztem a legjobban, láthattam azt is, hogyan működik az olimpiai falu, teljesen átérezhettem az atmoszférát. Sajnos, azóta nem jutottam el Lillehammerbe, pedig szeretném újra meglátogatni azt a városkát, mert leginkább arra emlékszem, mi történt a jégen, a környezetet már elfelejtettem.

Nyert Stanley-kupát, magasba emelhette a világbajnoki trófeát, de olimpián soha nem állhatott dobogón, bár 2010-ben nagyon közel állt hozzá a szlovák válogatott, hogy bronzérmes legyen. Van önben hiányérzet amiatt, hogy nincs olimpiai érme?

Vancouverben nagyon közel jártunk hozzá, de a négy között roppant erős ellenfelekkel találkoztunk. Az elődöntőben Kanadával játszottunk, azt gondolom, az volt a legerősebb csapat, amely ellen valaha pályára léphettem. Ennek ellenére magas színvonalú játékra voltunk képesek. A bronzmeccs életünk végéig bántani fog minket, de ilyen a sport, nem minden mérkőzés sikerül.

A Szlovák Olimpiai Bizottság a közelmúltban az ország legrangosabb fair play díjával, a Ján Popluhár-díjjal tüntette ki.

Nagyon nagy becsben tartom ezt a díjat. Mindig igyekeztem becsületes, tisztességes lenni, egész pályafutásom során. Úgy érzem, ezért a díjért semmit nem kellett tennem, csak hű voltam a saját elveimhez. Ezt nem egy sporttrófeának tartom, mint inkább pályafutásom elismerésének. Nagyon szerencsés voltam, mert fiatalon bekerültem a válogatottba, és hosszú éveken át ott is tudtam maradni, vb-ken, olimpiákon képviselhettem az országot.

Mit gondol, a technika fejlődésével könnyebb betartani a fair play szabályait?

Ma már mindenhol kamerák vannak, amelyek mindent megmutatnak, könnyebb leleplezni az alattomos szabálytalanságokat. A sportolókat sokkal inkább figyelik, mint a múltban. A múltban mindenki úgymond magáért felelt, most lehet, hogy a kamerák is sokakat visszatartanak a sportszerűtlen viselkedéstől. Nincs is nagyon lehetőség csalásra.

Jelenleg a szlovák válogatott főmenedzsereként tevékenykedik. Nehéz meggyőzni a játékosokat, hogy vállalják a válogatottságot?

Egyelőre nem találkoztam azzal, hogy ez nehéz feladat lenne. Szeretnénk újítani, Craig Ramsay személyében új edző van a csapatnál, akinek NHL-es tapasztalatai is vannak, ilyen kaliberű szakember még nem ült a kispadunkon, ezért maguk a játékosok is kíváncsiak. Érdekli őket, milyen a hangulat az öltözőben, hogy megy a munka, ezért örömmel jönnek a válogatottba. Ez nekünk is jó, mert minél nagyobb a merítési lehetőség, annál nagyobb az esély a sikerre.

A szurkolók minden egyes világverseny előtt érmekről álmodnak, de a szlovák jégkorong jelenlegi állapotában ez nem túl reális célkitűzés. Ön mivel lenne elégedett a pjongcsangi olimpián?

Mindenkinek tudatosítania kell, hogy az elmúlt tíz évben csak kétszer jutottunk be a vb-n a legjobb nyolcba. A minimális célkitűzés az, hogy javítsunk ezen, hogy jó játékot mutassunk, fiatal játékosokat is beépítsünk a keretbe, és akkor idővel a playoffba jutás reális cél lesz számunkra. Remélem, az idei két nagy világverseny közül legalább az egyiken ezt el tudjuk érni.

Az érem szót nem is akarja hallani?

Realistának kell lennünk.

Nem fél attól, hogy a szurkolóknak túlzott elvárásaik lesznek?

Hol van még az olimpia, és mi már érmekről beszélünk! Vissza kell térnünk a földre. Úgy kell megfogalmazni az elvárásokat, hogy tisztában vagyunk a tényekkel, azok pedig azt mondják, az elmúlt 10 évben két világbajnokságon voltunk ott a playoffban. Ennek fényében kell azt is értékelni, mi jelent javulást, és mi nem, mik a reális célok. (bt)