„Régen a bírónak gondolkodnia kellett”

A tizenkét évvel ezelőtti nizzai világbajnokságon még pontozóbíróként vett részt, most viszont egyszerű nézőként tekintette meg a vb-t.
Nem mondhatom, hogy fájó szívvel jöttem, mert én már leszámoltam a pontozással. Minden évben elmegyek egyszer egy nagy világversenyre azokkal a régi pontozótársaimmal, akiket ugyanúgy persona non gratának titulálnak ma a Nemzetközi Korcsolyázó-szövetségben, mint engem.

Persona non grataként milyen érzés évről évre visszatérni ebbe a közegbe?
Bizonyos fokú elégtételt érzek, annak ellenére, hogy a World Skating Federation nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Annak idején, amikor még pontoztam, elképzelhetetlen volt, hogy üres székek legyenek egy stadionban egy világversenyen. Bárhol a világban, de főleg a tengerentúlon társadalmi eseménynek számított egy műkorcsolya- és jégtánc-vb vagy Eb, ahová egy évvel előre meg kellett venni a jegyeket. A nizzai lelátóknak viszont hét közben jó, ha az 50 százalékuk megtelt, pedig ez nem egy nagy stadion, csak hétezer ember fér be.

Mi okozhatta, hogy a közönség elfordult a műkorcsolyától?
Ennek teljes mértékben az új pontozási rendszer az oka, amelynek a legnagyobb hibája a bírók anonimitása. Azt, hogy a pontozási rendszer miből tevődik össze, meg lehet tanulni, ezt a nézők is idővel megtanulják. De régen, amikor például a bírók nagy többsége 6,0-t húzott ki, ketten viszont csak 5,2-t, akkor elkezdtek fujjolni, fütyülni. Most ilyen nincs. Ahogy elnézem a versenyzőket a lihegőben, néha olyan érzésem van, hogy ők sincsenek teljesen tisztában azzal, mit miért kaptak. Hát akkor hogyan legyen tisztában vele a néző?

Alapító tagja volt a 2003-ban létrehozott World Skating Federationnek, ami az ISU, a Nemzetközi Korcsolyázó-szövetség ellenszervezete akart lenni. Mi volt a fő ok, ami erre a lépésre késztette önöket?
Mi nem akartuk, hogy az ISU megszűnjön. Mi azt szerettük volna, hogy két szövetség legyen: egy a gyorskorcsolyának és a shorttracknek, egy másik pedig a műkorcsolyának és a jégtáncnak. Semmi más nem köti össze a két szakágat, csak a jég. Úgy gondolkodtunk, hogy az ISU maradjon meg a gyorskorcsolyának és a shorttracknek, az újonnan létrehozott szövetség pedig legyen a műkorcsolya, a jégtánc és a szinkronkorcsolya szövetsége.

A WSF megalakulásakor azt nyilatkozta, reményei szerint három éven belül már ez a szervezet fogja szervezni a műkorcsolya-versenyeket.
Teljesen készen álltunk rá, mindenünk megvolt. Az ISU akkori és azóta is hivatalban lévő elnöke, Ottavio Cinquanta tett nekünk keresztbe, aki akkor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság végrehajtó bizottságának tagja volt. Ő intett be a NOB-nál, s ezen meg is feneklett a dolog, hiszen az első feladatunk az lett volna, hogy a NOB fogadja el az új szervezetet. Nagyon sok ISU-tagország szeretett volna csatlakozni a WSF-hez, de az ISU vezetése által annyira meg lettek félemlítve, hogy nem mertek. Az alapítók közül körülbelül tízen lettünk persona non graták, kizártak minket az ISU-ból. Viszont egy olyan francia bíró, aki annak idején a WSF-ben a jégtánctechnikai dolgokat fogalmazta meg, ma az ISU jégtánctechnikai bizottságának a tagja.

Bízott benne, hogy a magyar szövetség ön mellé áll, vagy sejtette, hogy le kell mondania a MOKSZ-ban betöltött tisztségeiről?
Kezdettől fogva tudtam, hogy a magyar szövetség nem fog mellém állni. Tizennyolc évig vezettem a szakágat, s ez alatt az idő alatt olyan nem volt, hogy kvalifikációból egy magyar versenyző ne jusson be. De mi nem ezt tűztük ki célul, hanem hogy az Eb-n az első tízben legyenek. Sorozatban olyan eredményeket értünk el, hogy három magyar lány indulhatott világversenyen. A mai eredményeket ezzel össze sem lehet hasonlítani, és sajnos utánpótlás sincs.

Mi ennek az oka?
Egy teljesen rossz felfogású szakbizottság. Mindent az alapoktól kell kezdeni, és nem arra helyezni a hangsúlyt, hogy a szülő mennyit tud fizetni. Amikor én csináltam, a jégiskolánk ingyen tudott korcsolyázni, pedig akkor sem voltak jobbak az anyagi körülmények, és az edzők mindig felváltva 5-5 gyereket vihettek le a pályára. Remek szakemberekkel dolgoztunk: Czakó Gyuri, Vida Gábor, Gurgen Vardanjan, aki pont a magyar körülmények miatt elment Nottinghambe, vagy Téglássy Tamara, aki azóta Dubajban edző. Mindenki menekül a magyar jégről.

Ennyire hozzá nem értő a szövetség, vagy ennyire nincs pénz megfizetni őket?
Úgy nem lehet egy bizottságot vezetni, hogy valaki nem ismeri az aktuális ISU-szabályokat. Nem azt mondom, hogy az aznapiakat, hanem az az évieket. S erre számtalan példa van. A vezetés elment egy rossz irányba. Szégyen, hogy Magyarország szinte már az egyetlen ISU-tagország a világban, amelynek nincs nemzetközi kontrollerje. Elmennek a magyarok vizsgázni, de sorra megbuknak. És ha valaki nem tud háromszor, négyszer, ötször egymás után levizsgázni, akkor ott nagy bajnak kell lennie. Most már ilyen bíróink vannak, a jó edzők meg elmenekülnek Magyarországról. Sebestyén Juliban még van valami, ő nemrég kezdett edzősködni. Ő biztosan ragyogóan meg tudja tanítani az alapokat, mert egy olyan edző tette rá annak idején a jégre, aki az egyik legjobb technikai szakember. Remélem, hogy fel fogja tudni vinni a gyerekeket az élvonalba, de ezt nem lehet előre megjósolni. Húsz év esett ki most a magyar korcsolyából, és ha most elkezdenék azt a bizonyos kiválasztásos jégiskolát, amit mi annak idején működtettünk, akkor is 10-12 év kell ahhoz, hogy eredményt tudjunk elérni.

A magyar korcsolyarajongók tehát készülhetnek a még ennél is szűkebb esztendőkre?
Már most itt a példa, hogy mi vár ránk. Ki lehet esni egy kvalifikációban, de az, hogy valaki messze lemaradva tökutolsó legyen, miközben rá építik a 2014-es budapesti Európa-bajnokságot, valahol szégyen.

A budapesti Eb arca akár Hoffmann Nóra és Maxim Zavozin is lehetett volna, de az ígéretes jégtánckettős útjai különváltak. Hogyan értékeli a körülöttük kialakult helyzetet?
Ez a hercehurca várható volt már a legutóbbi szezon végén, amikor Nóri még azt mondta, csak kivárnak, és aztán visszajönnek. Egyértelmű volt, hogy Maxim nem fog visszajönni. A pénz ebben biztosan közrejátszik, Maxim nagyon jól keres edzőként egy új oroszországi pályán, rengeteg gyerekkel foglalkozik. S azt se felejtsük el, hogy az élsport kemény munka, edzősködni azért jóval könnyebb, főleg ilyen kicsiknél, mint akiket ő tanít.

Hogyan látja a magyar jégtánc helyzetét?
Talán egy fokkal jobban áll, mint a műkorcsolya. A Nagy, Fejes és a Turóczi, Major kettős is ügyes, de ebben a szakágban sincs utánpótlás. Végignéztem az utánpótlás-bajnokságot – katasztrófa. Nem lehet úgy jégtáncolni, hogy ráállítok a jégre egy fiút és lányt, összekapaszkodnak, én pedig azt mondom, mától jégtáncosok vagytok, s elkezdem nekik tanítani a kötelező táncokat, anélkül, hogy a gyerek tudná, mi az a gegenwende, vagy a hármas, vagy a duplahármas. Legelőször korcsolyázni kell megtanítani a gyerekeket. Ugyanez van a műkorcsolyában is. A szülő akkor fizet az edzőnek, ha a gyerek axelt ugrik. A szülőt meghülyítik azzal, hogy bepörgettetnek a gyerekkel valamit, holott menni és koszorúzni még nem tud a jégen. Annak ellenére, hogy most már huszonegynéhány éve eltörölték a kötelező gyakorlatokat, a kanadaiak és az amerikaiak hetente egyszer-kétszer kötelezőznek, mert az éleket és a fordulatokat ott tudják biztonságosan megtanulni. Nem véletlen, hogy Patrick Channak ilyen alap-korcsolyázótudása van.

Ön szerint jó irányba halad a műkorcsolya? A férfi mezőnyben néhány éve elég komoly vita zajlott arról, szükség van-e a négyfordulatosokra.
Ha nagyon jól állítja össze a programját, akkor négyfordulatos nélkül is lehet egy férfi világbajnok vagy akár olimpiai bajnok is. Ésszel kell összeállítani a programokat, mert ki lehet váltani a négyfordulatost. A programok most nem olyan látványosak, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt. Végignézve például a párosokat, a lépéssorok nagyon lassúak, még a nagy párosoknál is. Ők tudnának csinálni látványosabb lépéssorokat is, de az új pontozási rendszer rákényszeríti őket a lassúbbra, mert csak akkor kapják meg rá a négyes nehézségi fokot, ha közben minden nyavalyát beleraknak, s keresztezik egymás pályáját, ezáltal nagyon lelassulnak. A programokban nincs lendület. Az új pontozás talán a jégtáncnak használt valamit, mert ott sokkal komolyabb lett a korcsolyázás, de a programok ott sem annyira látványosak.

Teljes egészében elutasítja az új pontozást?
Vannak jó részei is. Azzal, hogy összeadják az egyes elemekért járó pontokat, talán tényleg valamivel objektívebb az értékelés. Ugyanakkor azzal, hogy a második pontszám abból a bizonyos öt komponensből áll össze, továbbra is teljesen lehetőséget ad a szubjektív értékelésre. Ha végignézünk egy versenyt, az ötkomponens-pontok az elejétől a vége felé emelkednek, teljesen mindegy, hogy hogyan korcsolyázott a versenyző. Az öt komponens összetevődik a korcsolyázótudásból, az átmenetekből, az előadásból, a koreográfiából és az interpretációból, s nem lehet, hogy valakinek mindegyik egyforma. Mégis, ha megnézzük a protokollokat, azt látjuk, ha valaki hatot kap a korcsolyázó-tudásra, akkor 6,25 vagy 5,75 az átmenet, az interpretáció megint hat… Ilyen nincs. Senki sem lehet ennyire univerzális. A Bazarova, Larjonov páros a harmadik a rangsorban az orosz párosok között. Nincs olyan nagy nevük, mint Kavagutiéknak vagy Voloszozsaréknak, de ez a Tosca rövidprogramjuk zseniális, abban az átmenetek valóban átmenetek. Ott például az átmenetekre lehetne adni kilencet is, s mondjuk az előadásra pedig 6,25-öt. De nem ezt csinálják a bírók. Nem mernek differenciálni.

Vagyis a bírók a második pontszámban továbbra is a régi gondolkodásmódot követik, s ha valaki mindig 6,25-öt kap valamire, akkor mindegy, mit csinál a jégen, most is annyit fognak adni neki?
Igen. Nevet pontoznak. De van másik probléma is. A párosok rövidprogramjában a németek kidobós tripla axelje egyértelműen kétlábas volt. Aki nem veszi észre, hogy a lány két lábra érkezett, az jobb, ha nem néz műkorcsolyát. A bírók minőségi pontszámaiban a kétlábas ugrás annyit jelent, hogy -2-t kell adni, nincs mese. Két bíró mégis +1-et adott rá. Ők mit néztek? A bírók anonimek, de nagy valószínűséggel az egyik a német bírónő volt. Nem tudom, ki volt a másik, most már ezt nem lehet megmondani. Régen egy ilyennél nemzeti elfogultsággal vádolták a bírót, és ha nem tudta megmagyarázni a döntését, akkor három évig nem pontozott. Ha meg tudta magyarázni, nem tiltották el, akkor sem, ha csak ő egyedül adott másféle értéket. Régen a bírónak gondolkodnia kellett. Ma szerintem automatikusan ütik be a pontjaikat. Tisztelet a kivételnek.

Ma már semmilyen felelősségrevonás nem következik a nyilvánvalóan téves ítéletek után?
Van egy úgynevezett értékelő találkozó a versenyek után, de itt név nélkül beszélgetnek a programokról. Azt mondja a döntnök és a kontroller, hogy volt olyan bíró, akinek esetleg nem értenek egyet a pontjával. Ők sem tudják, ki volt az, ők is csak a protokollt nézik. Ez egy óriási hibája az új pontozási rendszernek.

Ha ezt a problémát valamilyen csoda folytán kiküszöbölnék, elfogadható lenne az új pontozás?
A legnagyobb gond az anonimitás. Vannak jó dolgok is az új rendszerben, de a nézőket nem lehet visszahozni, mert valahogy most már elszoktak a korcsolyától. Korábban nagy amerikai és kanadai csoportok utaztak az Európában rendezett vb-kre is, de Nizzában csak egészen kevesen voltak. Bízni kell abban, hogy a Nemzetközi Korcsolyázó-szövetségnek lesz egyszer új vezetése, s talán az meg fogja lépni azt, hogy szétválasztja a szövetséget a két szakág alapján.

Ottavio Cinquanta miért ódzkodik annyira ettől? Ő maga gyorskorcsolyázó volt, akár még örülhetne is, hogy megszabadul a műkorcsolyától és a jégtánctól.
Nem olyan rossz pozíció ISU-elnöknek lenni, pláne egy nyugdíjas embernek, aki ráér. Fizetés ugyan nem jár érte, de ha megnézzük, hány világversenyt rendeznek évente gyorskorcsolyában, shorttrackben, műkorcsolyában, jégtáncban, és azok milyen helyeken vannak – ez nem egy rossz dolog.

Önt annyi év pontozás után kielégíti a szakkommentátori szerep?
Lenne ambícióm és energiám másra is. Most viszont nincs más lehetőség, van egy állásom, per pillanat van egy unokám, de perceken belül megszületik a második, szóval van mit csinálnom. Mindemellett tudnám csinálni. Nem akarom, hogy nagyképűnek hangozzon, de nem így mennének a dolgok. Sokan kérdezték Magyarországon, hogy visszamennék-e a korcsolyaéletbe. Vissza. Nagyon sok feltétellel. A Magyar Országos Korcsolyázó-szövetségnek most új elnöke van Kósa Lajos személyében, de sokan ott maradtak a régiek közül is. Az új elnököt egyelőre nem tudom megítélni, csak politikusként ismerem, majd kiderül, mit tud tenni. A régi vezetés semmit nem tudott. Ők elmentek a shorttrack irányába, a műkorcsolya és a jégtánc mellékvágányra került. Ezért jó nekik, hogy én már nem vagyok ott, mert már abban az időben is kezdődött ez a tendencia, de nem tudták keresztülvinni. Akkor a műkorcsolya hozta az eredményeket, és addig vertük az asztalt, amíg elértük azt, amit akartunk.

Tisztában van vele, hogy a magyar műkorcsolya-rajongók közössége mennyire tiszteli, és szakkommentátorként kinevelt egy generáció értő nézőt?
Csak azt tudom, hogy sokan mesélik, akik fórumokat olvasnak, hogy ott mindig azt mondják, ne a közszolgálati tévét nézzék, hanem az Eurosportot. Ennyit tudok róla. Én ezt szívesen csinálom. A mai napig, annak ellenére, hogy nem pontozok, minden reggel úgy kapcsolom be a számítógépet, hogy az ISU oldalára megyek rá, minden szabállyal kapcsolatban naprakész vagyok. Pedig nekem nem kellene már annak lennem. Viszont azt mondom, hogy naprakésznek kellene lennie a magyar műkorcsolya-vezetésnek és a magyar bíróknak.

Szokott külön készülni a közvetítésekre?
Maximum kinyomtatom a futási sorrendet, s ha van olyan versenyző, akiről korábban sosem hallottam, akkor utánanézek, ki ő, ki az edzője. De ilyen nagyon ritkán fordul elő, mert ha máskor nem, egy évben egyszer látok mindenkit, amikor elmegyek egy világversenyre.

Vannak kedvencei?
Vannak. Most már el is árulhatom, hogy kik, mert már nem pontozok. Jégtáncban a két kanadai kettős. Mindig is azt mondtam, hogy a Virtue, Moir és a Davis, White kettős külön kategória, mind a két pár kimagaslik a mezőnyből. Most viszont, hogy a helyszínen néztem végig ezt a versenyt, látványban a második kanadai pár, a Weaver, Poje kettős tetszett a legjobban. Az az egy hátrányuk van, hogy ők a második kanadai pár, mert ezt a bírók is tudják, hogy ki az első, a második meg a harmadik. A férfiak között nagy kedvencem volt világéletemben Alekszej Jagugyin, szerintem Pljuscsenko a közelébe sem érhetett. A mostaniak közül, és ezért biztosan sokan szidni fognak, Patrick Chan tetszik a legjobban. A korcsolyázótudása félelmetes. Lehet, hogy nem olyan eredeti, mint Takahasi, de tökéletes versenyző nincs, és Chan sokkal biztosabb. Sokan mérgesek amiatt, hogy akkor is megpontozzák, amikor ront. De ha megnézzük a protokollokat, a technikai pontszámban levonnak tőle, a korcsolyázótudása pedig attól, hogy egyet rontott, nem változik.

Pontozói szemmel tehát nem érzi úgy, hogy Chan túl van pontozva?
Nem. Azt mondhatjuk rá, hogy unalmasabb korcsolyázó, mint Takahasi, nem olyan szórakoztató egyéniség. De abban, amit a jelenlegi követelményrendszer szerint csinálni kell, s itt azon van a hangsúly, hogy kell, abban tökéletes.

A többi kategóriában kik a kedvencei?
A lányoknál a mostani mezőnyben igazán kedvencem nincs. Sokáig azt állítottam, hogy Carolina Kostnert felpontozták, s talán pont Cinquanta miatt támogatták meg az ötkomponensben. Az idei programjai előtt viszont le a kalappal, mind a kettő nagyon el van találva, nagyon jól van összeállítva. A szezon elején még a flip sem volt neki biztos, lutzot egyáltalán nem ugrik, pedig hát valamikor, tíz évvel ezelőtt tudta a lutzot, de a program úgy van összeállítva, hogy így is a maximumot el tudja érni vele. A párosoknál én nem szeretem a németeket, számomra gépiesek. Más-más zenére ugyanazt a jellegű programot futják majdnem minden évben. Ingo Steuer sem tud egy idő után annyi pluszt hozzátenni. Nem biztos, hogy szerencsés megoldás, ha nincs külön koreográfus, és Ingo Steuer egyszerre edző és koreográfus is a párjainál. Ezt meg tudta csinálni egy Taraszova, aki zseniális személyiség, de neki is mindig voltak technikai segítői. Ő is edzőként és koreográfusként dolgozott, de ő főleg koreografált. Amikor Jagugyinnal járta a világot, mindig ott állt mellette Kudrjavcev is. A mostani mezőnyben a párosok közül nagyon tetszettek nekem a vb-n a japánok, Takahasi és Tran. Az oroszok közül Trankovék nekem nem igazán jönnek be. Nagyon rövid ideje korcsolyáznak együtt, lehet, hogy zseniálisak lesznek, de náluk egyelőre azt látom, hogy külön-külön nagyon jók az elemek, de az összekötés hiányzik. Idén a nekem a harmadik orosz pár, Bazarováék rövidprogramja tetszett a legjobban, de olyan zseniális párost, mint annak idején a kínai Sen és Zsao, most nem látok. Sosem felejtem el, amikor 2003-ban Washingtonban világbajnokok lettek. A kűr utolsó 30 másodpercét úgy futották, hogy a közönség állva tombolt. Szerintem a zenét sem hallották. Ilyen jellegű páros a jelenlegiek között nincs.

De az az élmény, hogy a közönség állva tapsol és tombol, mintha teljesen kiveszett volna a műkorcsolyából.
Ez az új pontozás számlájára írható. Hiába futnak különböző zenékre különböző koreográfiákkal, nagyon sok azonosságnak kell lennie a programokban. Minden annyira be van határolva, hogy nem lehet olyan változatossá tenni egy programot.

A műkorcsolya-pontozók világát a laikus rajongó gyakran úgy képzeli el, hogy ott folyamatosan kőkemény lobbizás zajlik. Ön pontozóként megélt ilyesmit?
1976-tól voltam nemzetközi bíró. Az első világversenyemet jégtáncban pontoztam, az 1984-es budapesti Európa-bajnokságot. 1986-tól kezdve műkorcsolyát pontoztam, vagy Eb-t, vagy vb-t, vagy mind a kettőt, de mindig nőket. A szovjet érában kezdtem pontozni, amikor azt mondták, hogy adok-veszek alapon zajlik az egész. De én egyike voltam azoknak a bíróknak, akiket úgy ismertek szerte a világon, hogy kár odajönni. Nálunk nem volt adok-veszek, viszont respektáltak, és mindig be tudtam segíteni a magyar versenyzőknek.

Hogyan tud egy bíró besegíteni?
A legfontosabb, s ez most nagyon hiányzik, a kontaktusteremtés. Ehhez mindenkivel beszélni kell, a legjobb az, ha a saját nyelvén. Nekem megvolt az a szerencsém, hogy németül, angolul, franciául beszélek. Nem véletlen, hogy 1995-től kezdve technikai delegátus is voltam a nemzetközi szövetségben. A legfelsőbb vezetéstől eltekintve az egykori kollégák ma is szeretnek, ezt érzem, látom a versenyeken. A százból talán öt százalék néz rám rossz szemmel.

Miért lett egyébként pontozóbíró?
1960-tól 1972-ig versenyszerűen korcsolyáztam, junior magyar bajnok is voltam. Amikor elkezdtem egyetemre járni, abbahagytam. A bíróvá váláshoz akkor még komoly bírói tanfolyamot kellett elvégezni, ami vizsgával végződött. Műkorcsolyában György Endrénénél kellett vizsgázni, szegény már régen meghalt, jégtáncban pedig nem úgy ment a vizsga, mint most, hogy pontoztam két versenyen, aztán azt mondják, hogy bíró vagyok. Sosem felejtem el, el kellett menni a bíróbizottság akkori vezetőjének a lakására, egybenyitotta a három szobát, és le kellett táncolni a táncokat a szobájában. Úgy kellett megtanulni a kötelező táncokat, hogy az ember bármikor tudja, mi mondjuk a rumba tizenkettedik lépése. Nagyon sokat köszönhetek a szövetség akkori elnökének, Dr. Kozári Klárának, aki hosszú éveken keresztül állt a szövetség élén, pedig akkor még a hokiszövetséggel is együtt voltunk. Ő vitt el az első nemzetközi versenyemre az akkori Szovjetunióba, onnantól kezdve pedig már saját magamnak tapostam ki az utat.