Pjongcsangi napló: Nem fázom

Hogy a csudába ne fáznék. Cudar hideg van. Hoztam magammal ruhákat a három hétre, gondolván, hogy majd egyik nap ezt veszem fel, másik nap azt, ahogy ugye azt az emberek normális esetben szokták, de lassan már ott tartok, hogy minden egyszerre van rajtam.

Utoljára akkor voltam ilyen űrhajósnak öltözve, amikor kilenc-tízévesen szánkázni indultam Gömörön a Gobolyára, és akkor sem önszántamból. A télikabátom, amiben teljesen jól elvoltam január közepén Moszkvában, itt végérvényesen átklasszifikálódott "középső réteggé" az olimpiai bizottságtól kapott pehelykabát alatt. Méghogy a moszkvai tél... A pjongcsangi tél, az a kemény!

Hogy kint hideg van, az egy dolog. Ahogy egy kolléganő megjegyezte, a sportolóknak ebben az időben versenyezniük kell, hát az a minimum, hogy mi is kibírjuk. Persze puhányak vagyunk, és csalunk, a biatlon első két lövészetét még bentről nézzük végig, és csak utána megyünk ki a lelátóra.

Csakhogy egy idő után bent sem az igazi. A kinti mínuszokkal a hősugárzók csak a kis helyiségekben bírnak - így a mellékhelyiségekben forróság van, de a sajtóközpont óriási sátrában pechje van annak, aki nem egy melegítő félméteres körzetében ül. (Vagyis hat emberen kívül mindenkinek, mert a falak mentén három-három hősugárzót helyeztek el.)

A büfében azért van minden a hűtőben, hogy a kinti raktárban meg ne fagyjon, egy fotós kolléga pedig hiába vitt magával innivalót a pálya mellé, legfeljebb jeget nyalogathatott volna a verseny végére.

Egy másik kolléga az első útján a hegyekbe nem győzött dicsekedni, hogy a kimondottan az olimpiára vásárolt új, bélelt cipőjében a buszban ülve még izzad is a lába. Hazafelé már nem beszélt ilyesmiről, sokáig csendben volt, aztán annyit mondott szűkszavúan, hogy talán már tudja mozgatni a lábujjait.

De elvileg nemsokára jön a melegedés. A legközelebbi biatlonos napon már talán öt réteg is elég lesz.