„Pjongcsangban már egyszer rommá vertük a mezőnyt”

Nevetve mondja, sajnos még csak 23 éves, sokat fog még szenvedni. Most viszont pihenni és ünnepelni akar. Burján Csabával, az olimpiai bajnok magyar shorttrackváltó tagjával beszélgettünk.

Hogyan telt a győzelem utáni éjszaka?

Mi is csak átlagemberek vagyunk, elmentünk bulizni, mint ahogy azt bárki tenné egy ilyen siker után. Elmentünk egy szórakozóhelyre, táncoltunk, nagyon örültünk egymásnak. Nem is az volt a lényeg, hogy hová megyünk, csak legyünk együtt. Aztán mindenki máskor döntött úgy, hogy legyen vége az estének. Én úgy gondoltam, megérdemeljük, hogy ezt addig ünnepeljük, amíg van bennünk erő, úgyhogy utolsóként jöttem el reggel hatkor.

Kezdik már felfogni, hogy mekkora sikert értek el?

Nem igazán... Felkeltem reggel, megnéztem az M4 videóját, ahol a kommentátorok is üvöltöztek, hogy olimpiai bajnok a magyar csapat. Keressük még az érzést, de nincs mit keresni, megnyertük ezt az érmet!

Hollywoodi forgatókönyvnek is beillene a váltó története, azzal, hogy az utolsó pillanatban sikerült megszerezni az olimpiai kvótát, hogy óriási várakozás előzte meg az olimpiát, hogy az egyéni számokban nem jött össze Liuéknak az érem, de a legutolsó shorttrack-versenyen, váltóban nemhogy érmesek, hanem olimpiai bajnokok lettek.

A sportágunk sajátossága, hogy a versenyzés jellege miatt nagyon sok a hullámzás, nincs olyan, hogy valaki folyamatosan ott tud lenni a dobogó közelében. Az 500 méter tavalyi világbajnoka nem jutott be a 16 közé. A világbajnok! Ilyen ez a sport, az egyik futamon lehet az ember ötödik a legjobb teljesítményével, a másikon meg első. Hatalmas szerencse volt számunkra, hogy pont így alakult a döntő: a koreaiak elestek, és előbb Kína, aztán Kanada volt előttünk. Ádó (Liu Shaoang) a kínait meg tudta előzni, Sanyi (Liu Shaolin Sándor) pedig a kanadait. Ha fordítva van, lehet, hogy nem tudunk előzni, mert mások az emberek, máshogy jönnek ki a párok. Mindennek össze kellett jönnie ehhez a tökéletes versenyzéshez.

Gyerekkorában biztosan álmodott az olimpiáról, de mikor jött el az a pillanat, amikor tényleg elhitte, hogy esélyesként utazhatnak a játékokra?

2014 novemberében megnyertük az első Világkupa-érmünket, és akkor jöttünk rá, ebben a csapatban van annyi, hogy bármilyen világversenyen éremért harcoljunk. Az, hogy olimpiai bajnokok is lehetünk, tavaly került a látókörünkbe, amikor megnyertük Calgaryban az első Világkupánkat. Akkor ott két csapat elesett, úgyhogy még azzal is úgy voltunk, csak félgyőzelem. Egy éve viszont pont itt, Pjongcsangban rommá vertük a mezőnyt, két bójával nyertünk. Ott döbbentünk rá igazán, hogy majd az olimpiára is azért jövünk, hogy megnyerjük.
 

Már az elődöntő után is panaszolta, hogy a koreai tartózkodása alatt nem úgy mentek az edzések, ahogy szerette volna, és úgy érezte, egyáltalán nincs formában. Mi lendítette át a holtponton?

Ez a világ egyik legnehezebb sportja, néhány milliméteres pengén kanyarodunk a jégen. Ha nem korizok három napig, és utána felmegyek a jégre, olyan, mintha sose koriztam volna, teljesen elfelejti az ember, hogy mit hogyan is kellene csinálni. Nagyon nehéz fejben összerakni az egész mozgást. Amikor kijöttünk Dél-Koreába, két hétig egyáltalán nem találtam magam. Minden este azon gondolkoztam, hogyan is kellene korizni, mit is csináltam eddig, miért nem megy. Nagyon nehéz volt minden nap azon agyalni, hogy miért nem megy, menjen már! Szerencsére, nem tudom, hogy ez az én érdemem, vagy a vakszerencséé, de az elődöntő előtti nap megtaláltam magamat, az elődöntőben már nagyon jól mentem. Utána egy-két edzés kivételével már teljesen összeállt a mozgásom, és úgy tudtam korizni, ahogy akartam. De ha másfél hete kérdeznek meg, azt mondtam volna, hogy életem legrosszabb időszakát élem át éppen. Hatalmas hullámvasút volt az egész olimpia, nem kívánom most, hogy ezt még egyszer átéljük, mert a világ legnehezebb három hete volt.

De aztán a legszebb lett!

Minden futam előtt azt szoktam magamnak mondani, bármennyire is stresszes, bármennyire is nehéz, legalább ott vagyunk, és eldönthetjük magunknak. Mennyivel jobb lett volna, ha kívülről nézhetem saját magam, nem pedig a pályán vagyok! De mindig azt mondtam magamban, örüljek annak, hogy itt vagyok, hogy még van beleszólásunk az érmekbe, hogy még mindig korizhatunk, még mindig minden rajtunk múlik, nem máson. Ez ad erőt a végén, hogy a saját magunk szerencséjének vagyunk a kovácsai. Rajtunk áll, úgyhogy menjünk, csináljuk meg!

Liu Shaoang már a verseny után azt mondta, ez nem a végállomás, csak a kezdet. Egyetért?

Sajnos én is belegondoltam, hogy még csak 23 éves vagyok, és valószínűleg még jó pár évig fogok szenvedni. Nagyon nehezek a nyarak, az egész korizás sem egy leányálom, de lesz még ebből pár év, végig fogjuk még ezt csinálni párszor, fogunk még izgulni. Lesz még bőven izgalom meg csalódás is, de most nem azon akarok gondolkodni, hogy ez egy kezdet. Nekem ez most egy vég, a szezon vége, most lehet egy kicsit pihenni. Van még egy világbajnokság, de szerintem arra majd két hét múlva szedem össze magam.