Pekingben már reális esélyük lehet az aranyéremre

Olvastam egy tanulmányt egy kolléganőjétől, amelyben felsorolja a negyven leggyakoribb újságírói kérdést. Na ez van az elsők között. Adok egy jó tanácsot, ha sikeres sportújságíró akar lenni, próbáljon mindig eredeti kérdéseket feltenni, mert ezek klisék. Mit lehet erre mondani: jó érzés, kellemes volt.

Köszönöm szépen a tanácsot. Mikor Athénban azt kérdezték Önt#l, hogy elégedett-e a bronzzal, igent mondott, holott előtte két évig veretlen volt a csapat. Ennek is klisé utóíze van...

Az nagyon fontos, hogy az ember mikor mit mond. Életveszélyes a médiának azt mondani, hogy nem vagyok elégedett a bronzéremmel, mert akkor az úgy jelenik meg, hogy csalódott vagyok. A fiúknak nagyon ártanék ezzel, mert az olimpián csak úgy nem osztogatnak bronzérmeket, s ezek a gyerekek keményen megküzdöttek érte.

Mi lehetett a „vereség” oka? Mit csinálna így utólag másként?

Két dolog van, amin változtatnék. Nagy hiba volt, hogy nem mentünk el tavasszal az Európa bajnokságra. Persze, azt akkor így láttuk jónak. Ha akkor elmegyünk s kikapunk a magyaroktól, akkor nyugodtabb légkörben tudtunk volna felkészülni. Mert két éve veretlenek voltunk, s mindenki elkönyvelte, hogy jön az olimpiai arany. Ilyen márpedig nincs a sportban. A másik dolog, hogy el kellett volna menni tíz nappal az olimpia előtt Komáromból, mert a város velünk élt, kiabálták be nekünk edzés közben, hogy „arany, arany”, egyrészt jól esett a szurkolás, másrészt hatalmas nyomást jelentett a fiúkra, s hiányzott a nyugalmunk. Csak nagyon nehéz már az olimpia előtt elbújni, mert az ellenfélhez nem mehetünk, Szlovákiában meg nincs nagyon olyan pálya, amelyik alkalmas, meg hát itthon úgyis mindenhol ismerik a fiúkat.

Ezen múlott?

Az ezüst igen. A magyarok nagyon jó formában voltak, őket nem biztos, hogy megvertük volna, ha csúcsformában is vagyunk. De a mutatottnál többet tudunk. Nem voltak a fiúk a legjobb passzban, evezésükben látszott a görcs, az izgalom, amit én nem mondtam a médiának, nehogy az legyen belőle, hogy kibeszélem magam. A forma olyan, mint a gőz a kuktafazékban, ha tudnám, hogy hogyan kell állandóan benntartani, akkor nyertek volna a fiúk. Meg pár külső tényező is közrejátszott: ha például nincs ellenszél, akkor talán a németeket még így görcsösen is megvertük volna.

Mikor érezte, hogy most megszakad a nyerőszéria?

Az előfutamról csak a negyedik helyről kerültünk tovább, s én azt tudom, hogy ha mi nyerünk, akkor előtte a legjobb idővel jutunk be a döntőbe. A fiúkkal beszéltünk a finálé előtt, s akkor azt mondtam nekik, elégedett lennék az ezüstéremmel. Erre ők azt mondták, hogy ők ide nyerni jöttek, aztán megnyugodtam, hogy az előfutamot picit lekezelték talán, s bennük lehet a győzelem. Sajnos nekem lett igazam.

Itteni magyarként milyen érzés volt végighallgatni a magyar himnuszt, mely nem a saját tanítványainak szólt?

Van egy szlovák zsidó barátom, akinek az apja himnuszokat gyűjt. Már rengeteget szedett össze. Ő azt állítja, hogy zeneileg a magyar a legszebb. Nekem is az, s nemcsak zeneileg. Kaptam a döntő után egy kellemes sms-t Komáromból. Az volt benne, hogy szép az a bronz meg szép a magyar himnusz is. Ez a komáromi magyar lokálpatriotizmus: örül annak, hogy ott vagyunk a dobogón, meg annak is, hogy játsszák a magyar himnuszt, még ha nem is nekünk. De félretéve a nemzeti érzelmeket, én szívesebben hallgattam volna a szlovák himnuszt, mert az azt jelentette volna, hogy mi nyertünk.

A múlt után nézzünk előre: milyen jövőt jósol a fiúknak?

Ha sikerül őket együtt tartanom, akkor Pekingben reális esélyük lenne az aranyra. Mert a magyar egység átlagban öt évvel lesz idősebb, van már két aranyuk, nem hiszem, hogy ugyanolyan motivációval végig tudnának csinálni még négy kemény évet, a németek is idősebbek, a fehéroroszok fiatalok, de fegyelmezetlenek, s nem olyan állóképesek. A két fiatalabb fiúban még két olimpia is benne van.

A közeljövő tervei?

Én úgy gondolom, hogy van már aranyérem elég, nem hajszoljuk már az Európa- és világbajnokságokat annyira, az olimpiára kell jól felkészülni. December végéig terveztem egy kis pihenőt, de a fiúk már vágyakoztak a vízre, így már Floridán elkezdték a felkészülést.

Egy jó edzőnek jó lélekbúvárnak is kell lennie. Nehéz a fiúkkal bánni, motiválni őket?

Nem, épp ellenkezőleg, inkább fékeznem kell őket. Óriási sportegyéniségek, meg emberileg is, szerintem a magánéletben is sikeresek lesznek. Ez is a bajuk egy kicsit. Túl becsületesek. Hiányzik belőlük a vagányság. Tudják, hogy mennyi pénz és energia van beléjük fektetve, s hogy minden azon a három percen múlik – ez feszültséget okozhat, görcsössé teheti őket. Az élsportolóknak kell rendelkezniük olyan tulajdonságokkal, mint például az önzés, individualizmus. Bennük még nincs annyi negatív, hogy az elég lett volna az aranyhoz. Van már bennük sok, de még nem annyi.

S mik a tervei Soós Tibornak a jövőre nézve? Gondolkodott már, hogy befejezi edzői pályafutását?

Már ez után az olimpia után úgy terveztem, hogy befejezem, de valahogy mégse tudtam megtenni, hisz a hetvenévesek nem hagyják abba... Egyfajta dopping ez nekem, fiatalok között lehetek, nem vagyok én áldozat, szeretem csinálni. Talán ha megnyernénk a pekingi olimpiát, stílusos lenne abbahagyni, de nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek megtenni.

Köszönöm a beszélgetést, s kívánom, hogy négy év múlva olyan klisével kezdjük a beszélgetést, hogy milyen érzés az olimpiai bajnokok edzőjének lenni.