Nem kiszámítható pályán

Szabó Mátyás, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem rendező szakos hallgatója az iskolából kilépve máris Karlovy Varyba kapott meghívást. Diplomafilmjét, a Határt a fesztivál Future Frames nevű válogatásban mutatták be. A Határ különleges hangulatú rövidfilm egy rabról és arról, mit jelent valójában a szabadság.

Az egyetemen 6x6-os képzésében vettél részt, amelynek lényege, hogy a rendezők, forgatókönyvírók, operatőrök, vágók, hangmesterek és gyártásvezető-producerek a hároméves alapképzésben végig stábokban dolgoztak, és így készítik a filmjeiket is. Mit adott ez neked?

Az első pillanattól kezdve a filmkészítés különböző szegmenseit képviselő emberekkel tudtunk együtt gondolkozni, ami nagyon erősen alakította a gondolkodásomat. Tudtam, hogy a film nem arról szól, hogy rendezőként egyedül mindent megcsinálok, és csak a színészekkel való munkára fókuszálok. Sok kis apró dolog van; a vágó jó ritmust tud adni egy filmnek, a hangmérnök képes fokozni a hatást. A képzés lényege számomra az volt, hogy kinyitotta a figyelmemet ezekre az apróságokra.

A Határban is fontos a hangkulissza és a vágás ritmusa. Milyen mértékben alakította a forma a történetet?

A társ-forgatókönyvíró, Szöllősi Barnabás keresett meg egy ötlettel, és nagyon tetszett az a motívum benne, hogy a szereplő állandóan mozgásban van, de egyébként nem nagyon találtam rajta fogást. Próbáltam hozzá valamilyen érdekes szimbólumot találni, ami nagyon fizikaivá teszi az egészet. És beugrott a hajtány. Innentől kezdve elkezdte írni magát a film, és jöttek a képek, például az a rész, amikor a fiú és a lány hajtányozik. Éreztem, hogy ebből furcsa, bizarr helyzet fog kialakulni.

Milyen más filmek jártak a fejedben, miközben a forgatókönyvet írtad? A kritikák magyar filmtörténeti hagyományt emlegetnek.

Ezzel nem értek egyet. Amikor odaadtam a forgatókönyvet az operatőrnek, rögtön mondta, hogy csehszlovák hangulata van, és én is így gondolom.

A filmre nagyon jellemzőek a hangnemváltások. Hogyan próbáltad megtalálni az egyensúlyt a humor és a dráma között?

Már az egyetemen nagyon szerettem kísérletezni, kicsit játszani és szlalomozni a műfajok között. A Határ elején azért nagyobb a feszültség, mert egy elfojtott, klausztrofób helyzetet szerettem volna megteremteni, de ugyanakkor az is érdekelt, hogyan lehet kiszakadni a thrilleresebb irányból. Szeretem, ha egy film nem kiszámítható pályán mozog, hanem váratlanul meglepi a nézőt.

Nagyon karizmatikus a főszereplő és persze Csuja Imre karaktere is.

Nem könnyű egy fiatal rendezőnek egy ekkora színészt felkérni, hogy ingyen szerepeljen, de meggyőztek, hogy hívjam csak fel Csuja Imrét. Találkoztunk, elvitte a forgatókönyvet, majd egy óra múlva felhívott, hogy elolvasta, nagyon tetszik neki, vállalja. Eredetileg nem Patkós Márton lett volna a főszereplő. Egy héttel a forgatás előtt derült ki, hogy a színész, akit kiválasztottam, mégsem tud jönni. Eszembe jutott Marci, nehezen, de sikerült rábeszélnem. Furcsa véletlen, hogy ő pont az Örkény Színházban volt gyakornok, ahol a Hamletben Laertest játszotta, Polonius pedig Csuja volt. Ugyan a Határban egy rabról és egy őrről van szó, számomra ez sok tekintetben mégis egy apa-fiú viszonyt idéz. Csuja egy őrt játszik, aki szerethető ember, mégis zsarnokoskodik Majdán felett. A végén éppen ezért okoz traumát neki, hogy meg kell lépnie valamit, amit egyébként nem tenne meg. Megfordulnak a viszonyok, a végén adott egy szabad ember, akinek ugyan lánc van a kezén, de van saját döntése, az őrnek viszont a szabályokat kell követnie.

Úgy tűnik a rövidfilmek egyre fontosabbak lesznek Magyarországon: telt házas a Friss Hús Fesztivál, sikeresek az SZFE diplomafilm-vetítései. A rövidfilm belépő a nagyjátékfilmhez, gyakorlás vagy lehet önálló alkotás, ami sok emberhez eljuthat?

Egy jó rövidfilm erős belépő tud lenni. Izgalmas a forma, de az osztályunkban igazából mindenki „a nagyot” várja. A Határnak nem volt iszonyat nagy büdzséje, úgyhogy el kellett dönteni, és mi az, ami elengedhető. Arra büszke vagyok, hogy elég jó kompromisszumokat hoztunk, tehát a rövidfilmes jelleg végül is jót tett a filmnek. Elég jól ráéreztünk, mi az, amire muszáj költeni. Ilyen volt például a hajtány, amit végül Szlovákiából szereztünk be.

Reisz Gábor szerint nem biztos, hogy jót tesz a nagy nyilvánosság a főiskolás rövidfilmeknek, mert a rendezők még nem állnak készen erre. Az, hogy ott lehettél Karlovy Varyban az ígéretes pályakezdőket szondázó válogatásban, mit jelenthet számodra a későbbiekben?

Egyetértek: nem egészséges, hogy az egyetem egyből nyilvánosan vetíti a filmeket; volt olyan érzésem korábban, hogy ezeket nem kellene még közönségnek mutatni. Azoknak a filmeknek inkább csak a hibáiból tudtam tanulni. Három év után, az alapképzés végén egy diplomafilm bemutatásának már nagyobb a létjogosultsága. Egyébként azt várom a fesztiválszerepléstől, hogy ha majd pályázok a nagyjátékfilm-tervvel, elhiszi a döntőbizottság, hogy képes vagyok megvalósítani a forgatókönyvemet, és megadják a lehetőséget. Kis költségvetésű filmet tervezek, de nagyon frusztráló folyton szívességköröket tenni, szóval szeretném mindenkinek normálisan honorálni a munkáját. A következő filmem még csak ötlet, aminek látom az elejét és nagyjából a közepét. Onnan indulunk el, hogy a Határ Majdánjához hasonló szereplő belekerül egy furcsa tréfában, erre ösztönösen rosszul reagál, és egyfajta keresésbe kell fognia…