„Mínusz 25 fok van, hatvannal fúj a szembeszél, kilencven kiló a szán”

Korábban hajósként vitt véghez extrém teljesítményeket. Miért váltott a sarkvidéki kihívásokra?

A hajózás elérhetőbbnek tűnt – az ember épít egy hajót, kiviszi az óceánpartra, vízre teszi, és elindul vele nyugatnak. Túl sok szabály nem köti az embert. Azt szoktuk mondani, hogy az óceán nem kér papírt, csak tudást. Az Antarktisszal már más a helyzet: az a logisztikai cég, amelynek van olyan repülőgépe, amivel be lehet oda repülni, kőkeményen megszabja, milyen kvalifikációs szintet kell előtte elérni. Különböző expedíciók nagyon komoly sorozatának eredménye, hogy az ember egyáltalán odamehet. Az Antarktiszt tehát nehezebb megközelíteni, mint az óceánt. Amikor elkezdtem ezeket a kalandokat, akkor valahogyan az óceán volt becsípődve nálam, de a két dolog szépen illeszkedik egymáshoz, hiszen a navigálás, a tájékozódás az Antarktiszon is elég kritikus dolog. A kilenc év tájfutóversenyzés és a hat óceánátkelés tapasztalatait invesztálva a mostani útba sokkal nagyobb biztonságban vagyok, mint enélkül.

Az viszont nehezítő körülménynek számíthat, hogy a sízéssel csak a közelmúltban ismerkedett meg.

Igen, de azt gyorsan hozzáteszem, hogy én az elmúlt hat hónapból négyet Grönlandon, illetve az Antarktiszon ilyen expedíciókon töltöttem, négy hónapig non-stop síeltem napi 14 órában. Már megvan az a megfelelő tudásom, hogy biztonsággal neki tudjak vágni.

Olvasta a Déli-sark meghódításáért folyó nagy versenyfutásról szóló könyveket? Ez is motiválta?

Persze, gyerekként olvastam ezeket a könyveket Scott és Amundsen párharcáról.

Mi a legnagyobb kihívás egy ilyen expedíción? Az extrém természeti környezet, az egyedüllét, a hideg?

Az egyik nagy kihívás, hogy az ember egyedül van. Hogy kint van az Antarktiszon, hideg van, lehet vihar is, az egy adott helyzet, arra fel lehet készülni, azt túl lehet élni. De az, hogy az ember négy hónapig egyedül van, és úgy kell végrehajtania egy teljesítményt, hogy csak magára számíthat, már elég komoly feladat. De ez engem irtóra érdekel, nyilván nem kényszerből megy valaki egy ilyen expedícióra, hanem mert nagyon akarja.

Az előző expedíciói során voltak holtpontok, amikor megfordult a fejében, hogy mit is keres itt?

Holtpontok és kritikus helyzetek voltak, de olyan, hogy mit keresek itt, soha. Ha az embernek ez csak egy másodpercig is megfordul a fejében, akkor már nagy baj van, mert akkor hirtelen csak azt látja, hogy mínusz 25 fok van, hatvannal fúj a szembeszél, kilencven kiló a szán, amit húzok, ma már gyalogoltam öt órát, de kell még nyolcat, és holnap is kell, a jövő héten is és a jövő hónapban is… Akkor az ember hirtelen csak a problémákat kezdi el látni, és akkor ez már nem működik. Ezért kell végig megőrizni azt a belső valamit, ami végigviszi az embert a célig.

Erre hogyan lehet felkészülni?

Minél több sikeres utat kell teljesíteni, hogy az emberben megerősödjön az, hogy bármilyen probléma van, azt meg akarom oldani, és meg is fogom oldani. Az ultrafutással, hosszú távú teljesítménysportokkal is elég jól lehet készülni az ilyesmire.

Az expedíció ideje alatt milyen gyakran tud kapcsolatba kerülni másokkal?

Kommunikálni kell, nemcsak a szponzorok és a szurkolók miatt, hanem biztonsági szempontokból is. Minden nap be kell jelentkezni, orvossal kell beszélni, helyzetjelentést adni. Húsz évvel ezelőtt a műholdas telefon még valami extra, misztikus dolog volt, ma már, ha valaki nem viszi a telefont, azt felelőtlennek tartják.

Ha hazatelefonál a szeretteinek, az általában segít, vagy vannak helyzetek, amikor jobb, ha nem zökken ki a koncentrációból, és csak a hivatalos részeket tudja le, orvos, helyzetjelentés stb.?

Ez helyzetfüggő. Van, amikor nagyon sokat tud adni néhány mondat is, máskor pedig az a jó, ha az ember fókuszált marad, akkor van biztonságban, ha ténylegesen arra figyel, hogy lépésről lépésre haladjon a cél felé.

Egy ilyen expedíció a gyötrelmes menetelés mellett felemelő pillanatokat is kínál? Amikor úgy érzi, hogy szinte repül?

Persze, naponta többször van ilyen. S nyilván, a sarokpont elérése az a pillanat, amikor értelmet nyer minden egyes lépés. Ha mérlegre tesszük, akkor sokkal több a pozitív pillanat, mint a negatív, azért is csinálja az ember.

Pedig a laikusok általában kicsit önkínzásra hajlamosaknak tartják az extrém sportolókat…

Én is meg szoktam kapni, hogy az a jó, ha fáj. De nem ezt mondanám. Egy ilyen expedíción csodálatos dolgokat lehet átélni, és ezért ezeknek az árát, a nehézségeket is be merem vállalni.

Sokan még a saját udvarukon sem szeretnek keresztülmenni hóban és jégben. Ön szereti a hideget?

Ha választanom kell, hogy hideg vagy meleg, akkor inkább a hideg.

Októberben tervez indulni, és január végéig tart majd az út. Ez azt jelenti, hogy a karácsonyt és a szilvesztert is az Antarktiszon tölti majd. Erre felkészült már lélekben?

Ez most is így volt, és korábban is elég sok karácsonyom volt már a hajós utakon valahol a világ végén. Ami biztos, hogy nekem idén is fehér karácsonyom lesz! De odakint a karácsony is ugyanolyan nap, mint a többi, túl kell élni, menni kell 25 kilométert a cél felé.

Előfordul, hogy eltér a tervtől, és kevesebbet teljesít az előre eltervezett távolságnál?

Az időjárás miatt lehet ilyen eset, de az ember inkább próbálja tartani a tervet, vagy folyamatosan afölött teljesíteni, hogy ha bármi változik, közbejön, akkor legyen annyi biztonsági tartalék, hogy ne kerüljön veszélybe az út.

Az étkezést hogyan oldja meg? Minden napra ki van porciózva az adag?

Így van, minden napra van egy csomag, már csak azért is, mert az ember így tudja, hogy hol tart. Szigorúan be kell vinni naponta azt a hét-nyolcezer kalóriát, nem kevesebbet és nem többet. Óránként energiaszeletet vagy valami táplálék-kiegészítőt eszem, a reggeli és a vacsora pedig az a két fő étkezés, ami nagyobb adag ételt jelent.

Van valami ízük is, vagy inkább űrhajóskaják?

Eléggé űrhajós- vagy hegymászókaják, de van ízük. Különben sem vagyok finnyás, a nagy lakomák nem hiányoznak.

Akkor mi hiányzik?

Egy-egy holtpont megélésekor maga a biztonságos saját kis életem, amit itt hagy az ember. Ebbe beletartoznak a szeretteim, beletartozik az, hogy az ember ki tudja magát pihenni, ugyebár itt nincs fürdés az egész expedíció alatt, gyakorlatilag végig ugyanabban a ruhában van az ember, tehát nagyon tud hiányozni egy zuhanyzás, vagy hogy tányérból együk meg a meleg ételt, és ne valami tasakból egy felhígított valamit. De hát ez csak négy hónap, az ember kibírja bőven. A jég hátán is.