Mindenki ünnepe

Nincs nagyszabásúbb, rendszeresen ismétlődő esemény az olimpiánál. Még azokat is magával ragadja, akiket egyébként közömbösen hagy a sport látványossága. Ösztönözné igazságérzetünket? Lehet. Az igazsággal ugyanis baj van a világon. Az elszemélytelenedett ember vissza szeretné nyerni elveszett személyiségét, nehezen tájékozódik, mindenünnen megtévesztő szándékot gyanít. Nosza hát, az olimpia a férfias küzdelem birodalma, foglalkozzunk a sporttal, ott még létezik igazság, ellentétben napjaink gyötrelmes akadályfutásával. A játékokon mindenki számára egyformák a feltételek, ott egyenlőség van, nincs protekció (bár a dopping nem kis csapás az esélyegyenlőségre, de nem ez a lényeg).

A hatvanas évektől az olimpia már nem önmagában létezik. Hanem elsősorban a televízióban. Mind kevesebb köze van a sport eredeti értelméhez, világméretű látványosság lett belőle, a föld legnagyobb vándorcirkusza. A sportszerető ember ma arról ismerszik meg, hogy délután, este, éjnek idején gubbaszt a tévé előtt, és hipnotizáltan figyeli, amint mások félholtra gyötrik magukat helyette s az ő gyönyörűségére; viszonozva azt, hogy ő meg helyettük dolgozik. ĺgy kell ennek lenni, ezt parancsolja a munkamegosztás ma is érvényes aranyszabálya. Az adófizető polgárnak pedig a pénzéért jár egy bizonyos mennyiségű cirkusz. Pótcselekvésnek, sportpótléknak, életpótléknak. Tálalásukban a tévé felülmúlhatatlan.

A megboldogult szocializmusban arra akartak szoktatni bennünket, hogy a sportot a társadalmi rangfokozat fokmérőjének tekintsük. Holott jól tudtuk, a nemzeti nagylét nem sporteredmények kérdése. Az emberiség sorsa nem az olimpián dől el, attól még lehet valamely nép erős, bátor, gazdag és bizakodó, hogy a játékokon kevés babér terem számára. Ezért túlzás volna belőle siker vagy kudarc esetén szélsőséges következtetéseket levonni. Ez azonban nem lehet ok a másik végletre. A vállrándításra. Felvonuláskor a nemzeti zászló mögött menetelnek a sportolók, ők egy ország...

Korábban sokszor elfeledték, hogy az olimpia nem nagyhatalmaké és politikusoké. Hanem az emberiségé. Mindenki ünnepe. Szükségünk van rá. Ünneptelenül elsivárodna a világ. Öltöztessük hát 17 napra ünneplőbe szívünket-lelkünket, csodáljuk a sportolók művészetét, ügyességét, bátorságát, akaratát és kitartását, hogy aztán együtt a győztesekkel – akikért a szívünk dobogott, akikért szorítottunk – elérzékenyülve énekelhessük a himnuszt.