Minden idők legjobb szabályváltoztatása

A Premier League 11. fordulójában ismét a középpontba került a VAR. A Liverpool 1–0-s hátrányban futballozott az Aston Villa ellen, mikor Roberto Firmino gólt szerzett. A játékvezető a VAR elemzése után nem adta meg a találatot, de centiken múlt az eset, sőt a közösségi médiában a meccs után olyan felvétel kezdett terjedni, mely szerint a játékvezetői csapat manipulálta a rendszert. Vélhetően ez nem igaz, az viszont biztos, hogy egyre többen támadják és ellenzik a VAR-t. Legalább annyian, mint a Premier League hajnalán bevezetett, a hazaadást eltörlő szabályt. Michael Cox hamarosan magyarul is megjelenő könyve, a Mixer (Daráló) segítségével elevenítjük fel az utolsó, a futball egészét átalakító szabályváltozás kezdeti napjait.

A Premier League-re koncentráló sporttörténetírásra válaszul sokan mondják, hogy „a futballt nem 1992-ben találták fel”, pedig a sportág modern korszaka valóban ebben az évben született. A játék új, izgalmas, az addigiaknál sokkal szórakoztatóbb időszaka kezdődött ekkor, e fordulópont után a sportág gyorsabb és technikásabb lett. Csakhogy ennek semmi, de semmi köze a Premier League létrehozatalához.

Az időhúzás a futball halála

A hazaadást eltörlő szabály 1992-es bevezetése alapjaiban változtatta meg a focit. Az 1925-ös lesszabály-módosítás óta – amikor már nem három, hanem csak két ellenfélnek kellett a támadó és a kapu között tartózkodnia, hogy ne legyen les – nem volt olyan szabálymódosítás, amely ekkora fejlődést eredményezett volna a világ legnépszerűbb sportjában. A Premier League-érában még voltak kisebb változtatások, például a lesszabály értelmezésében, a szabálytalan szerelési kísérletek büntetésének szigorításában és a kirúgások elvégzésével kapcsolatban, de a vízválasztó az 1992-es év volt.

A módosításnak jó oka volt. Korábban az előnyben lévő csapat dühítő módon húzhatta az időt; a kapus kigurította a labdát a védőnek, az megvárta, amíg az ellenfél megtámadja, majd visszapasszolt a kapusnak, aki felvette a labdát, és elölről kezdte az egészet. Ez elképesztően unalmassá tette a játékot, ráadásul visszatekintve felfoghatatlan, hogy miképpen sikerülhetett bárkinek is megfordítania egy meccs állását. Erre a Rangers és a Dinamo Kijev 1987-es összecsapásának utolsó perceiben találunk nagyszerű példát a Bajnokcsapatok Európa-kupája első fordulójában. A Rangers 2–1-re vezetett összesítésben, és támadás közben, amikor az ellenfél térfelének közepén álló Graeme Souness kapott labdát, ő azonnal megfordult, és 65 méterről hazapasszolt Chris Woods kapusnak. A hátrafelé irányuló játék a kiábrándító 1990-es világbajnokságon olyan feltűnővé vált, hogy már a FIFA-nál is úgy érezték, közbe kell avatkozniuk. A szabálymódosítás két évvel később, a Premier League megalakulásakor lépett érvénybe.

Az ívelgetős foci kora jön!

Volt néhány menedzser, például a Luton Townnál dolgozó David Pleat, aki úgy vélte, hogy a változtatás a játék javát szolgálja, de az első osztályú klubok edzőinek többsége, köztük az előző két év győztesei, nem értettek egyet vele. „Nem hiszem, hogy ezzel javulna a játék színvonala” – panaszkodott az Arsenal trénere, George Graham. Howard Wilkinson pedig, aki a Premier League-korszak előtti utolsó idényben, 1991/1992-ben bajnokot csinált a Leeds Unitedből, úgy vélte, hogy az új szabályok az ívelgetős focinak kedveznek: „Javítani akarták a játékot, de ezzel a kísérlettel pont az ellenkezőjét érték el. Az új szabály égi áldás az ívelgetős focit kedvelő edzőknek”.

Azt jósolta, hogy ettől kezdve a csapatok egyetlen célja az lesz, hogy hosszú előre ívelésekkel mielőbb az ellenfél mögé juttassák a labdát – mindezt úgy, hogy még egy „kapusvédőt” is kijelölnek, akinek az lesz a dolga, hogy lesen lődörögve megpróbálja elcsípni a hátrapasszokat. „A FIFA akaratlanul is az ívelgetős focinak kedvez. Azt gondolnánk, hogy az új szabály csak egy őrült, tudományos rémálom, de nem. A futball urainak köszönhetően ez a valóság.” Wilkinson véleményét, amely szerint az új szabálynak köszönhetően az egydimenziós foci fog elterjedni, sok kollégája osztotta.

A kétlábas védő aranyat ér

Hamarosan számos közvetett hatás is mutatkozott. A csapatok egyre inkább igyekeztek előrehúzódni, hogy hibákra kényszerítsék a védőket, az edzőknek pedig nem kellett fojtogatóan agresszív védelmet szervezniük, mert ha nem akartak bajba kerülni, akkor a leghátul lévő területre is figyelniük kellett. Ez azt eredményezte, hogy a játék kiszélesedett, és több hely maradt a középpályán. A legnagyobb változást azonban a játék felgyorsulása jelentette. Korábban a játékosoknak volt idejük pihenni, amíg a kapus tartotta a labdát, de a hazaadás eltörlése után gyakorlatilag nem volt megállás.

A Premier League első éveinek az volt az egyik leggyakoribb jelenete, hogy a védők a feléjük ívelt labdát az oldalvonalon kívülre rúgták – épp ahogy Wilkinson megjósolta. „Mindig azt mondtam a játékosoknak, hogy ha kételkednek magukban, rúgják ki a labdát taccsra – magyarázta Bobby Gould, a Coventry menedzsere. – Ne hülyéskedjenek, célozzák meg a tribün leghátsó sorát.” Nem meglepő, hogy a Premier League-éra legelső Év játékosa díjat az Aston Villa középső védője, Paul McGrath kapta, aki mindkét lábával jól bánt a labdával. Semelyik másik védő nem tudott annyira jól alkalmazkodni az új szabályhoz, mint ő, és ettől kezdve ő vált a modern középső védők példaképévé: a menedzserek egyre jobban hittek a labdával ügyes védőkben, és egyre kevésbé bíztak a klasszikus favágókban. Ha nincs az új szabály, az olyan játékosok, mint Rio Ferdinand, középpályások lettek volna, és nem középső védők.

A kapusok forradalma

Értelemszerűen a kapusok szerepe is megváltozott. 80 éven át nem kellett új szabályhoz alkalmazkodniuk: 1912-ben született az a döntés, hogy az egész saját térfelük helyett csak a tizenhatoson belül érhetnek kézzel a labdához. Az amúgy is gyakran nyavalygó kapusok mégis kiakadtak. „Az új szabály megcsúfolja a hivatásomat – kesergett Alan Hodgkinson, az angol válogatott korábbi kapusa, aki arról vált híressé, hogy később ő lett az ország első kapusedzője. – Az emberek azt fogják mondani, hogy elfogult vagyok, de nem értem, mi jó abban, ha hülyét csinálnak belőlünk. Így mindenkit nehéz helyzetbe hoznak. Ez vajon jót tesz a játéknak? Ne feledjük, a kapusok húsz éven át tanulják, hogyan kell elkapni a labdát, ez a mozdulat természetes számukra. Nem lesz könnyű alkalmazkodniuk.” Hát, ez pech. A szabályok maradtak, és a kapusok sok-sok edzés során kénytelenek voltak valami újat tanulni: hogy bele tudjanak rúgni a mozgó labdába. A futball leginkább specializálódott posztján játszók ettől kezdve kénytelenek voltak általános futballistakészségeket szerezni.

Az új szabály arra kényszerítette a kapusokat, hogy ügyesebben bánjanak a labdával, Peter Schmeichel pedig élen járt a fejlődésben. A szabálymódosítás már a levegőben lógott, amikor 1991-ben megérkezett a Manchester Unitedhez, ezért kifejezetten ragaszkodott hozzá, hogy a kapusok aktívabb résztvevői legyenek az edzéseknek. Ahelyett, hogy a többiektől külön edzett volna, részt vett a passzgyakorlatokban, ami mind taktikailag, mind mentálisan fejlesztette. Később rendszeresen megdöbbentette az ellenfelet azzal, hogy hátrányban, az utolsó pillanatokban előrerohant a szögletekhez – néha egészen elképesztő sikerrel. Ez a játékelem ma már bevett gyakorlat, de az angol futballba Schmeichel hozta be. Először 1994-ben, a december 26-i meccsen mutatta meg támadó tehetségét, amikor a United hazai pályán 1–0-s hátrányban volt a Blackburn Rovers ellen. Három perc maradt a mérkőzésből, amikor egy szögletnél Schmeichel előrefutott, elvonta a három meghökkent védő figyelmét, és helyet csinált Gary Pallisternek, aki a kapu irányába fejelte a labdát, így Paul Ince a kapuba bombázhatta az egyenlítő gólt.

A tizenegyedik mezőnyjátékos

Schmeichel több gólt is szerzett, amikor Dániában futballozott, és később az 1995-ös UEFA-kupában a United játékosaként is betalált az orosz Rotor Volgograd ellen. Volt egy ollózós gólja is a Wimbledon ellen, de azt les miatt nem adták meg – valószínűleg ő a világ első kapusa, akit lesen intettek be. Stílusosan az első Premier League-ben szerzett kapusgól is az ő nevéhez fűződött, bár azt már az Aston Villa színeiben szerezte. Schmeichel valódi forradalmár volt, aki ráébresztette a kapusokat arra, hogy a saját kapujuk védelmén túl a támadások elindításában is hasznosak lehetnek, sőt, akár gólt is szerezhetnek.

A hagyományos kapusfeladatok ellátása során azonban sokszor cserbenhagyta a lába. A Manchester United történetének második Premier League-mérkőzésén, hazai pályán 3–0-s vereséget szenvedett az Evertontól. A harmadik gól előtt a híres dán bemutatta a szabálymódosítás utáni első sikertelen kapuscselt. Az Everton csatára, Mo Johnson leszerelte, majd a kapuba csavarta a labdát. Schmeichel a legtöbbször olyankor hibázott, amikor lábbal avatkozott játékba vagy elhagyta a tizenhatost: 1994 februárjában például egyenesen a West Ham játékosába, Matthew Holmsba rúgta a labdát, ő ezután lazán beadta Trevor Morley-nak, aki ki is használta a lehetőséget. Három hónappal később az ipswichi Chris Kiwomyának ajándékozott egy gólt, miután a tizenhatoson kívül hatalmas luftot rúgott, a Charlton elleni FA-kupa-negyeddöntőben pedig kiállították, miután kézzel védett egy lövést – 30 méterre a kaputól.

Más, kevésbé ünnepelt kapusok is pompásan alkalmazkodtak a megváltozott helyzethez: a Norwichban védő Bryan Gunn jelentősen hozzájárult csapata kiváló passzjátékához. Vagy ott volt Seaman, aki a kezdeti döccenők után remekül megbirkózott a feladattal, részben azért, mert az Arsenal híres lescsapdája miatt hozzá volt szokva, hogy George Graham utasításának megfelelően sokszor szinte söprögetőként kell fociznia. Annak ellenére, hogy Graham már a hazaadás eltörlése előtt megkezdte Seaman gyengébbik lábának az edzését, és ezzel a kapusok között egészen kivételes tudással vértezte fel, a játékosoknak meggyűlt a baja az átállással. „Amikor bevezették az új szabályt, minden kapus elsősorban a biztonságra törekedett – mesélte. – Ha valaki hazaadta neked a labdát, az volt a legfontosabb, hogy jól találd el. Ha ezt a képességedet megfelelően fejleszted, magabiztosabbá válsz, és legközelebb már megpróbálod irányítani is a labdát. Minél gyakrabban csinálod, annál jobbá válsz: rájössz, hogyan kell passzolni, és hol találod meg a csapat többi tagját.” Miután a kapusok egyre inkább kezdtek hozzászokni, hogy szimpla bikázás helyett célszerűbb megjátszani a labdát, tulajdonképpen tizenegyedik mezőnyjátékossá léptek elő, a csapatok pedig elkezdték hátulról építeni a támadásaikat.

A légiósok és az új PL-korszak

Egészen 2005-ig, Pepe Reina Liverpoolba igazolásáig azonban nem volt még egy olyan kapus a Premier League-ben, aki annyire hatékonyan alkalmazta volna a gyors, pontos hosszú kidobásokat, mint Schmeichel. Ebben az időszakban a kapusok általában már egész jól bántak lábbal a labdával, és többségük belenőtt az új szabályokba. „Tízéves voltam, amikor eltörölték a hazaadást – mondta Reina, aki három egymást követő évben is megnyerte a Premier League-ben legtöbb kapott gól nélküli mérkőzést lehozó kapusnak járó Aranykesztyű díjat. – Hál’ istennek elég fiatal voltam a szabálymódosítás idején, így elkezdhettem fejleszteni ezt a képességemet.” A kétezres évek közepén azonban Reina ilyen irányú tehetsége még jóval kisebb figyelmet kapott, mint a kidobásai. Ez is azt jelezte, hogy a Premier League tökéletes kapusát még mindig Schmeichelhez hasonlónak képzelték el.

„Schmeichel kidobásai erőteljesek voltak, és így remek lehetőséget teremtettek a csapattársaknak, hogy veszélyt okozzanak az ellenfél kapujánál. Évekkel megelőzte a korát” – mondta róla a Serie A veterán kapusa, Samir Handanovic. A nigériai Vincent Enyeama így fogalmazott: „Bár Edwin van der Sar volt a példaképem, Schmeichel volt az, aki megreformálta a kapusposztot.”

Van der Sar – aki akkoriban parádézott a Unitedben, amikor Reina a Liverpoolban – a labdaügyességéről volt híres, ami nem csoda, hiszen az Ajaxban nevelkedett, ahol a zseniális Johan Cruyff elveit követve a kapus már a hazaadás eltörlése előtt is a tizenegyedik mezőnyjátékosnak számított. Idővel Van der Sar lett a tökéletes kapus mintapéldája, és a könnyedség, amellyel a labdát kezelte, olyan későbbi nagyságokra is komoly hatást gyakorolt, mint Thibaut Courtois vagy Manuel Neuer. A rugótechnika a modern kapus alapképességévé vált, és aki ebben gyengébben teljesített, az a perifériára került.

Schmeichel még egy szempontból segített a Premier League alapvető átalakulásában. A PL legelső hétvégéjén kezdőként pályára lépő 242 játékos közül csak tizenegy volt légiós. Statisztikailag a tizenegyből egynek kellett volna kapusnak lennie. Valójában azonban négyen voltak: Schmeichelen kívül a Wimbledonban védő holland Hans Segers, az Ipswich kanadai válogatott kapusa, Craig Forrest és a QPR-t erősítő cseh Jan Stejskal. A külföldi mezőnyjátékosok aránya a következő évben sem változott, de további hat külföldi kapus került a ligába: az ausztrál Mark Bosnich (Aston Villa), az orosz Dmitrij Karine (Chelsea), a norvég Erik Thorstvedt (Tottenham), a zimbabwei Bruce Grobbelaar (Liverpool) és két cseh, Luděk Mikloško (West Ham) és Pavel Srníček (Newcastle). Az Aston Villa akkori kapusedzője, Jim Barron az időszak kapcsán azt tartotta a legfontosabbnak, hogy a külföldi kapusok jobban kezdeményeznek, uralják a tizenhatost, és a lábbal való játékban is ügyesebbek. Az angolok mindig büszkék voltak a kapusaikra, de a poszt fejlődésében a légiósok játszottak kulcsfontosságú szerepet.

A Premier League első éveiben a kapusposzt két szempontból is kiemelkedő jelentőséget nyert. A hazaadás eltörlése miatt a kapusoknak fejleszteniük kellett magukat, sokoldalúbbá váltak, és egyféle tehetség már nem volt elég – ez a folyamat később az összes többi poszton is változást hozott. Másrészt a saját nevelésű játékosok rovására felértékelődtek az idegenlégiósok. A kapusokra sokáig mindenki kívülállóként tekintett, mégis ők voltak azok, akik egy új korba vezették a futballt.