Méltó búcsú a csalódást keltő bronz árnyékában

Az üres stadionokban és csarnokokban fájóan hiányoztak a szurkolók a mérkőzésekről, ezt a kilátogató újságírók is alátámaszthatják. De igazából most, amikor a korlátozások feloldásának hála, végre kezdenek visszaszivárogni az emberek a meccsekre, döbbenünk rá igazán, mennyire részesei a szurkolók a sportnak. Már 100 vagy 500 néző is számít, amennyien a HC DAC női kézilabdacsapat vagy a DAC utolsó bajnoki találkozóin voltak. A hétvégén pedig több ezer néző lehetett ott a budapesti BL négyes döntő mérkőzésein, ami még mindig nem volt az igazi, de ahhoz már nagyon hasonlított. Persze az egészségügyi előírásokat szigorúan betartva: a folyosókon több helyen fertőtlenítő, a szájmaszk rendes használatát pedig a rendezők felügyelték.

Ugyan az a pár ezer néző a stadion előtt, az érkezéskor még elveszett a térben, nagyobb tömeg nem alakult ki, csupán kettesével, hármasával szállingóztak a meccsre, odabent a csarnokban már megmutatták, mire képesek.
Szombaton a Győr Brest elleni elődöntője előtt percekkel zúgott a „Hajrá, Győr!”, a „Ria-ria-hungária!” és a felelgetősdi is: „Ki a jobb? A Győr!” Az emberek minden egyes percét kiélvezték annak, hogy ismét felszínre törhetett a rég elnyomott énjük: az igazi szurkoló. 

A döntő két „házigazdája” Kovács Áron és Szalay Edit volt, még az ő kínos közös énekelgetésükkel és bakijaikkal szemben is sokkal megbocsátóbb volt az ember így, hogy végre volt ki előtt kínosnak lenni. 

Visszatérve a mérkőzésekre, a szombati elődöntőben a játékosok bemutatásától egészen a mindent eldöntő hetesekig, végig szurkoltak a jelenlévők. Amikor a 46. percben Görbicz Anita hétméteresével újra vezetéshez jutott a Győr, akkor robbant fel először igazán a stadion, másodszor pedig mikor Stine Oftedal pár perccel a vége előtt kettőre növelte az előnyt. De a győri szurkolók nem halkultak el akkor sem, amikor nem sikerült megtartani az előnyt és hosszabbítás, majd hetesek következtek. Egyedül Cleopatre Darleux-nak sikerült megtörnie őket, amikor kivédte Nze-Minko mindent eldöntő hetesét. Ekkor bizony elcsöndesedett a tömeg, de pár pillanattal később újra felhangzott a dob és jött a taps is. Nem volt füttyszó vagy sértő bekiabálás, csakis biztató szurkolás, még úgy is, hogy az egész négyes döntőnek toronymagas esélyesei voltak a győriek, és már az elődöntőben elvéreztek. 

A másik elődöntőre megritkultak a magyar szurkolók, feltűnt viszont néhány orosz drukker, akik igazi orosz mentalitással, szinte a székükből kiesve hajtották előre a CSZKA Moszkva játékosait. Végül ők sem ünnepelhettek győzelmet.

Vasárnap már az oroszok elleni bronzmeccs előtt ott lógott a levegőben a búcsúzkodás pillanata. A Győr simán, 11 góllal, 32:21-re verte a moszkvai csapatot, ám az utolsó tíz percben az eredmény már másodlagos volt. A magyar szurkolók felváltva skandálták Görbicz Anita és Eudarda Amorim nevét. A magyar játékos a profi játékoskarriertől búcsúzott, a brazil átlövő pedig 12 év után a győri csapattól, hiszen a következő szezont már a Rosztov-Donban kezdi meg. 

A lefújás után az első pillanatok örömünnepét nem sokkal később a búcsúzkodás keserédes pillanatai követték. Görbicz és Amorim először egyenként sétáltak ki a nézőkhöz, majd egymás nyakába borulva köszönték meg a szurkolók búcsútapsát. Végül pedig már az egész csapat a nyakukban volt. Jelképes volt, ahogy a két klasszis egymás nyakába borulva búcsúzkodott, egy korszak lezárult Győrben.

Igaz, hogy az ETO nem nyerte meg a Bajnokok Ligáját, sőt, azt is nyíltan kimondhatjuk, hogy csalódást keltően csak a harmadik helyen végeztek. Az viszont vitathatatlan, hogy Görbicz és Amorim még így is nyertesei voltak a hétvégének, hiszen úgy zárhatták le a győri játékoskarrierjüket, ahogy az a nagyságukhoz illik: több ezer szurkoló előtt, vastapssal búcsúztatva.