„Maďar”-nak becézték a válogatottban

Mennyire született nehezen az elhatározás, hogy profi szinten abbahagyja a labdarúgást?

Kellett hozzá egy egész év, hogy eldöntsem, mit is szeretnék. Felhoztam a komáromi klubvezetésnek, hogy a 2022/23-as lenne az utolsó szezonom. Próbáltak rábeszélni a folytatásra, de ahogy játszottuk a meccseket, már éreztem, hogy nehezebben regenerálódik a szervezetem. Fokozatosan szoktattam magam a gondolathoz, mondogattam magamnak, hogy elég volt ennyi a profi fociból.

A közegből azonban nem esett ki, mivel továbbra is ott van Radványi Miklós vezetőedző stábjában a KFC-ben. Milyen érzés csak nézni, irányítani a korábbi társak felkészülését?

Az első két nyári edzésen nagyon furcsa volt, hogy nem a játékosokkal, hanem az edzői stábbal öltöztem át. Amikor pedig elmentek edzeni, az első köröket futni, én ott maradtam a mesterrel átbeszélni az aktuális gyakorlás menetét. Furcsa volt… A szívem még húzott oda a többiekhez, hogy csináljam velük végig én is a feladatokat. Persze ha a mesternek nincs rám épp szüksége, akkor elmegyek velük futni, hogy ne vesszen el teljesen a kondim. Vagy ha páratlanul vannak a srácok az egymás elleni játékban, akkor beállok közéjük.

S mennyire ízlik ez az új szerepkör?

A felkészülési meccseken is azt éreztem, hogy legszívesebben beállnék, és a pályán segítenék a csapatnak. Kintről viszont többet látok, tudok a teljes csapatra koncentrálni, míg játékosként csak magamra figyeltem, hogy minél jobb teljesítményt nyújtsak. Most jobban átlátom a játékot, és komolyabban bele tudok szólni a dolgokba.

Edzői tanfolyamra is tervez jelentkezni?

Akik szerepeltünk Európa- és világbajnokságon is, automatikusan megkaptuk az A-licenszet, aminek az érvényességét a Covid alatt online meg tudtam hosszabbítani újabb két évre. A komáromi vezetők szeretnék, ha elvégezném a pro licenszes edzői tanfolyamot is, abban maradtunk, hogy ebben az idényben segédedzőként fogok tevékenykedni, aztán meglátom, mennyire fog ez tetszeni. Ha nem fog, akkor más pozícióban segítenék a KFC-nek, a szezon végén majd leülünk megbeszélni, hogy mi lenne a legjobb.

Májusban, a Rača elleni II. ligás bajnoki volt a búcsúmeccse a profi labdarúgásban. Azóta már összegezte magában, milyen is volt a pályafutása, van-e hiányérzete…?

Jónak mondható 18 évem volt a profi fociban. Azt csinálhattam, amit szeretek, és elmondhatom, hogy sok helyen jártam, sok jó csapatban megfordultam. Nem sajnálom utólag sem azokat az áldozatokat, amiket a fociért meg kellett hoznom, a befektetett munka megtérült. Párkányból indulva játszhattam a leghíresebb szlovák csapatban, a Slovanban, eljutottam Oroszországba, ahol 3,5 évig fociztam, ott voltam és játszottam is a 2010-es vb-n a szlovák válogatottban, csakúgy, mint a 2016-os Európa-bajnokságon. Ezt azért nem sok hazai focista mondhatja el magáról.

Az első lépcsőfok megtételében, amikor az akkor III. ligás párkányiaktól a II. ligás puhóiakhoz igazolt, mekkora szerepet játszott a szerencse?

Kellett az is, mert Párkányból vagy úgy általában délről nem egyszerű magasra jutni. De kellett hozzá a kemény munka és az alázat is. És sok dologgal meg is kellett küzdeni érte. Például mikor elmentem Púchovba, az első egy-két hónap nagyon nehéz volt, de úgy voltam vele, az új munkahely minden szakmában komoly kihívás. Azt az időszakot valahogy elviseltem, túléltem, utána már jól éreztem magam ott is. Mindig kitűztem magam elé egy nagyobb célt, s ezért küzdöttem edzéseken is illetve mindig, ha lehetőséget kaptam a meccseken.

Sokat gondolkodott a Púchov ajánlatán, amely nem tartozott a legnagyobb klubok közé?

A puhóiak a B csapatuk párkányiak elleni találkozóján figyeltek fel rám, elhívtak egyhetes próbajátékra. Nem is gondolkodtam az ajánlaton, mert tudtam, hogy ilyen lehetőség nem biztos, hogy jönni fog még. Párkányban az volt a célom, hogy magasabb osztályba kerüljek, amikor Púchovban aláírtam a szerződést, akkor pedig az, hogy idővel még feljebb léphessek. Eljutottam Petržalkára, amellyel megnyertük az élvonalbeli bajnokságot és a kupát is. Meghívót kaptam a válogatottba, fokozatosan haladtam előre.

A Slovanban két időszakban is szerepelt. Milyennek ismerte meg a klubtulajdonos Ivan Kmotríkot?

Amikor a ligetfaluiaktól az égszínkékekhez mentem, vele tárgyaltam, csakúgy, mint mikor más klubok érdeklődtek irántam. Sokan sok mindent mondanak róla, de aki személyesen ismeri és találkozik vele, kicsit másképp látja őt. Van egy sajátos természete, de melyikünknek nincs? Rendes, segítőkész embernek ismertem meg, ha valami kellett, szólhattam neki.

Magyarul vagy szlovákul beszélgettek?

Így is, úgy is, mikor milyen kedve volt.

A pozsonyiaknál egyébként nem kapott megjegyzéseket a szurkolóktól a nemzetisége miatt? Vagy a DAC-nál, ahol kölcsönben szerepelt, nem rótták fel önnek a drukkerek, hogy mit keres magyarként a Slovanban?

Nem igazán. Az elején, amikor a Slovanba kerültem, néhány DAC-szurkolótól ugyan kaptam hideget-meleget, de ilyen dolgokra sosem figyeltem. Az ő dolguk, miket kiabálnak be, ha kifizetik a belépőt. Amikor Oroszországból visszatérve elkerültem fél évre a DAC-ba, sikerült magam megszerettetni velük is. Akkortól másképp viszonyultak hozzám, akkor is, amikor visszamentem Pozsonyba. Onnantól az egymás elleni meccseken sem volt semmi ilyen gond.

Oroszország nem számított abban az időben sem teljesen megszokott célországnak a labdarúgásban. Voltak félelmei, amikor először ült fel a Rosztovba tartó gépre?

Ki akartam magam próbálni külföldön, ezért mikor jött a rosztovi megkeresés, felhívtam az öreg Weisst, aki edzősködött a klubban, az Oroszországban szerepelt Jano Ďuricát, Martin Jakubkót, hogy mit gondolnak a dologról. Milyen az ottani liga, milyen ott az élet. Mindenki jókat mondott és azt, hogy Rosztov is nagyon szép város, jól fogom magam érezni ott. Először nem is Rosztovba utaztam, hanem Törökországba, mert ott edzőtáborozott a csapat, a szerződést is ott írtam alá, csak utána mentem konkrétan Oroszországba. Szép helyre kerültem, az emberek is barátságosan fogadtak, az első naptól segítettek, a csapattársak, a vezetők is, jöttek velem, ha valami gond volt. A nagy távolságokkal sem volt bajom, szeretek repülni.

Az tudható, hogy a hazai viszonylatban legjobb anyagi hátérrel rendelkező Slovanhoz képest például hányszorosát kereste Rosztovban, illetve később Tomszkban?

Elég szépen kerestem… Lehetett látni a fizetésemen is, hogy Oroszországban volt pénz a fociban, és nem sajnálták rá (nevet).

A Haladás révén az NB I-be is belekóstolhatott, még ha csak rövid időre is a komoly sérülése miatt…

Szerencsére a nagyobb sérülések csak a karrierem végefelé értek utol, 34 éves voltam, amikor az egyik térdemben keresztszalag-szakadást szenvedtem. Amikor a szombathelyieknél jött ugyanez a másik térdemben, sajnáltam, mert csak fél éve voltam ott, és szerettem volna még segíteni a klubnak. De legalább elmondhatom, hogy a magyar élvonalban is szerepeltem.

A válogatottbeli meccsek is komoly tapasztalatot jelentettek, 40-szer ölthette magára a nemzeti címeres mezt. Az emlegetett vb- vagy Eb-szereplés a meghatározóbb emlék?

Egyértelműen a világbajnokság. Mindkettő nagy élmény volt, de a vb-n azért olyan nagy csapatok szerepelnek, mint Brazília vagy a mi csoportunkban Paraguay, Olaszország… Vb-re nagyon ritkán jutnak ki kiscsapatok.

A válogatottban a legnagyobb nevekkel is találkozott. Ki volt a legjobb fej közülük?

Nagyon jó viszonyban voltam Martin Škrtellel, akivel máig tartjuk a kapcsolatot, csakúgy, mint Jano Ďuricával, Marek Hamšíkkal is jóban voltunk. Gyorsan befogadtak engem. „Maďarnak” hívtak, ez a becenevem mindenhol megmaradt, „jött velem” a Slovanba is például. A válogatott gyülekezőkre mindig vittem a srácoknak magyar kolbászt, már előre kérték, hogy a csípősből hozzak (nevet).

Profi szinten már nem láthatjuk a pályákon, de a hírek szerint alacsonyabb osztályban még rúgni fogja a bőrt…

Azt már korábban is mondogattam, hogy ha befejezem a legmagasabb szinten, akkor szeretnék még visszatérni az V. ligás párkányi csapatba, ahonnan indultam. Meglátjuk, mit engednek majd a komáromi kötelezettségeim, mert hívtak sok környékbeli falu csapatába is. 38 éves vagyok, és az V-VI. ligához is kell azért egy komoly szint. De ha időm engedi, egy ideig mindenképpen szeretnék a párkányiaknak segíteni, átadni a tapasztalatomat a fiataloknak.

Alapiskolai felsős osztálya a házi évfolyambajnokságokban minden alkalommal megnyerte a mini négyes tornát Párkányban. E sorok szerzője (az általában ezüstérmesként végzett csapat tagjaként) biztos volt benne, hogy egy leendő csatárzseni ellen játszhat, mégis középhátvédként futott be karriert.

Nem számítottam túlzottan technikás játékosnak. Ahogy egyre idősebb korosztályban szerepeltem, úgy kerültem fokozatosan egyre hátrébb a pályán. Voltam jobbszélső, balszélső, balhátvéd, kerestem a számomra megfelelő posztot. Púchovban egy idő után bementem középre, védekező középpályásnak és hátvédnek, aztán ottragadtam.

18 évnyi profi labdarúgó-pályafutás megszámlálhatatlanul sok focimeccset jelent. Ekkora mennyiségből ki lehet szúrni a leg-leget?

Amikor a 2010-es világbajnokságon Paraguay ellen a kezdőcsapatban kaptam helyet, az óriási élmény volt. De amikor a vb-szereplést kivívtuk a lengyelországi, hóeséses selejtezőn, szintén ott lehettem a pályán. A Petržalkával játszhattam a Bajnokok Ligájában a Juventus ellen, az UEFA-kupában az Espanyol, a Slovannal az EL-ben az Ajax ellen, sok emlékezetes meccsem volt.

És melyik a legértékesebb elcserélt meze?

Daniele de Rossié az olasz válogatottból és David Trezeguet-é a Juventusból. De sokszor inkább megtartottam a sajátomat, mert nagyon sok ismerősöm kért tőlem a környéken (nevet).