Lesz-e London magyar falu?

Szilágyi Áron döntője alatt csak a sajtótribün próbált hangulatot teremteni a magyar vívónak, de a több száz őrjöngő olaszt esély sem volt túlkiabálni. (Aztán Áron tett róla, hogy elcsendesedjenek.)

Csak elvétve hallottunk magyar szót a dzsúdón, és bár a női vízipólómeccsen a zászlóhelyzet már jobb volt, az amerikaiak góljait fogadta örömittas sikítás.

Hol vannak a magyarok? A londoniak, az otthoniak, akármilyen magyarok?

Hát a kézilabdacsarnokban! A magyar–koreai meccs előtt a Rézdoboz körül várakozó drukkerek magyar zászlóval védik magukat az esőtől. A folyosón mindenki magyarul beszél. A magyarok mérkőzését megelőző Tunézia–Izland találkozó alatt a lelátón az zúg: „Pista, Pista!” (Egyes vélemények szerint „Kriszta! Kriszta!”, míg mások azt állítják, hogy „Ísland! Ísland!”, de ez földhözragadt, minden fantáziát nélkülő magyarázat, s mint ilyen, elvetendő.)

És amikor a műsorközlő végre a magyar játékosokat szólítja, szinte felrobban a csarnok. Ahogy a meccs alatt is, végig. A kimaradt magyar ziccereknél is, bár akkor speciel a dühtől. S ahogy a csapat elkapja a fonalat, úgy lendül bele egyre jobban a közönség is: „Ki a jobb!” „Magyarok” – felelget egymásnak két szemben lévő lelátó, a brit önkéntesek csak néznek, eddig kézilabdameccset se nagyon láttak, nemhogy ilyen szurkolást.

„Köszönjük, Lajos!” – zúg a meccs után hosszú percekig a Rézdobozban, Mocsai pedig autogramokat, kézfogásokat és öleléseket oszt.

Lesz még London magyar falu – hirdeti büszkén egy transzparens. Akár még az is meglehet – a Rézdoboz mindenesetre már most magyar csarnok.