Haza és haladás?

Néhány évvel ezelőtt Giovanni Trapattonival találkoztam egy bécsi képtárban. Együtt hallgattunk egy előadást Kokoschka, Schiele és Klimt festészetéről. Valahogy nem csodálkoztam azon, hogy Trapattonit látom ott, s nem egy magyar trénert. Egy magyar futballedzővel hamarabb találkozhatunk egy pacalpörköltes tivornyán, mint egy művészeti galériában. Lemaradásunk egyik oka éppen ebben keresendő: az alulműveltségben, a szellemi restségben, a provincializmusban. S ez nemcsak az edzőkre, hanem az egész magyar futballközegre érvényes. Arra a közegre, amely nem a bundázókat, hanem a tisztességes embereket löki ki magából. Ahol fair play díjat kaphat az a klubtulajdonos, aki minden erkölcsi normát felrúgva szerződteti a fogadási csalással gyanúsított, beismerő vallomást tevő külföldi focistát. Ahol neonáci szurkolók háborús bűnösöket éltetnek a lelátón. Ahol futballstadion épülhet a miniszterelnök kertjében. Ahol a hivatalos sportpropaganda akkor is sikert és csillogást hazudik, amikor klubcsapataink az elsők között zúgnak ki az európai kupákból. *** Egervári Sándornak három év (két selejtezőbeli ciklus) állt a rendelkezésére ahhoz, hogy bizonyítson a válogatott élén. Ha a hároméves munka eredményeként ezt a langyos csapatot tudja felmutatni, akkor nincs mire várni: Egervárinak mennie kell. A románok elleni meccsen nem derült ki, mi volt a taktikánk. Egyetlen helyzetet sem dolgoztunk ki, egyetlen tudatos támadást nem vezettünk, egyetlen begyakorolt játékszituációval sem leptük meg az ellenfelet. Persze, teljesen mindegy, hogy mi a taktika, ha olyan képzetlen futballisták játszanak kulcsposzton a válogatottban, mint Guzmics, aki nem tud belsővel rúgni, és a 2. percben utolsó emberként eladja a labdát. Egervárinak egyszerűen nincsenek meg azok a motivációs technikái, amelyekkel képes lenne a megfelelő mentális állapotba hozni, feltüzelni és gladiátorokká változtatni játékosait. Nyilván az sem ártott volna, ha a bukaresti poklot modellező körülmények között készülünk fel. Mi azonban júniusban Kuvaitot (!), augusztusban pedig Csehországot hívtuk előkészületi meccsre – ahelyett, hogy Görögországban vagy Szerbiában léptünk volna pályára, hozzáedződve a forró hangulathoz és az ellenséges légkörhöz. Egervári Sándor vezetésével eddig harminckét mérkőzést játszottunk, tizenhatszor győztünk (16-8-8), de csak kétszer (Finnország ellen idegenben, Svédország ellen odahaza) futballoztunk igazán jól. Ez kevés. A FIFA-világranglistán valóban följebb kúsztunk, csakhogy ami számít, az a mutatott játék és az eredményesség, márpedig ezek alapján semmilyen pozitívumot nem említhetünk. Összeállt végre a csapatunk? Bukarestben nem ezt láttuk. Képesek vagyunk látványos, gyors és bátor futballra komoly játékerőt képviselő ellenféllel szemben? Bukarestben nem ezt láttuk. „A Románia elleni vb-selejtező előtt a mentális felkészítés a legfontosabb” – mondta Egervári. Bukarestben nem ezt láttuk. „Ezek a játékosok átérzik, mit jelent a címeres mezben szerepelni” – mondta Egervári. Bukarestben nem ezt láttuk. Ezeknek a játékosoknak mintha fogalmuk sem lett volna arról, hogy egy egész nemzetet – 15 millió magyart! – képviselnek. Nem érezték át, mit jelent ez a mérkőzés a határon túli (s főként az erdélyi) magyaroknak. Ha átérezték volna, akkor „meghalnak” a pályán, nem pedig primadonnák módjára, tessék-lássék alapon, unottan és kedvetlenül sétálgatnak. Vesztes állásnál, Bukarestben, a sorsdöntő meccsen. Erre nincs mentség.  *** „A válogatásnál vannak szakmai szempontok, elsősorban olyan futballistákat részesítünk előnyben, akik kulturált, latinos játékra képesek, s akik az elhivatottságuk miatt példaképnek állíthatók” – nyilatkozta lapunknak Egervári. Kulturált, latinos játék? Mégis: kire gondolt a mester? S tudunk-e mutatni Bogdánon kívül akár csak egy olyan futballistát ebből a csapatból, akit példaképnek állíthatnánk? A válogatott összetétele a szövetségi kapitány felelőssége. Ő állította a kezdőbe Guzmics Richárdot (Haladás), Lipták Zoltánt (Győri ETO) és Kádár Tamást (Diósgyőr) – a legfontosabb mérkőzésünkön. Védelmünk már a csehek ellen is csődöt mondott. Igen ám, de kit kellett volna játszatni Bukarestben? Devecserit? Gyömbért? Laczkót? Belőlük kellene csapatot építeni? Velük akarunk kijutni a vébére? Élénken emlékszünk még a gyors gondolkodású, remekül osztogató Koman Vladimirre. Ugyanez a játékos ma egy középszerű spíler, aki lassan már több percet játszik a válogatottban, mint aktuális (s évente változó) klubcsapatában – legutóbb épp az Ural FC Jekatyerinburg szerződtette kölcsönjátékra… A meccshiányt nem lehet edzéssel pótolni, Koman reflexei is megkoptak, s ez a románok ellen szembetűnő volt: ütemeket késett, párharcait elveszítette, könnyelmű labdavesztésével ziccert ajándékozott az ellenfélnek, s támadó középpályás létére egyszer sem lőtt kapura. Az U20-as bronzgeneráció legnagyobb tehetsége Németh Krisztián volt, ő azóta a nyolcadik klubban próbál alapemberé válni (Liverpool, Blackpool, AEK Athén, Olimpiakosz, Volosz, MTK, Waalwijk, Roda Kerkrade). Pintér Ádám a Zaragozából a Tom Tomszkba igazolt, ami Pintér menedzsere, Filipovics Vladan szerint nagyszerű váltás, csak hát a Tom Tomszk tökutolsó az orosz élvonalban (0-0-7-es mérleggel), s ezt aligha lehet előrelépésnek nevezni. Legnagyobb futballsztárunk Dzsudzsák Balázs, aki a PSV Eindhoven és a holland élvonal egyik legjobbja volt, hogy aztán az Anzsi Mahacskala több millió eurós ajánlatától elkábulva a pénzt válassza a szakmai előrelépés helyett. A románok elleni meccsen összesen öt beadása volt. Ebből négy pontatlan… ***Az utóbbi időben a külföldi trénerek (Lothar Matthäus, Erwin Koeman) éppúgy megbuktak a válogatott élén, mint a kispadra ülő középszerű hazai edzők (Bozsik Péter, Várhidi Péter). Egyikük sem volt karizmatikus és intelligens személyiség. Vannak egyáltalán ilyen edzőink? Ki lenne a megfelelő jelölt Egervári helyére? Mészöly Géza? László Csaba? Kicsoda? Amikor 2007-ben Sir Alex Ferguson, minden idők egyik legsikeresebb futballtrénere Budapesten járt, előadást tartott a magyar edzőknek arról, miként is kell profi szinten művelni a focinak nevezett sportágat. Ahogy befejezte a mondandóját, várta volna a kérdéseket, de a jelen lévő mintegy száztíz magyar edző közül csupán egyvalaki (Bicskei Bertalan) kért szót. A többiek csöndben voltak. „Én is csak azért mentem el, hogy közelről lássam azt a borvirágos fejét” – nyilatkozta büszkén Csank János az Origónak. Az a Csank, akivel anno 12–1-es összesítéssel kaptunk ki a jugoszlávoktól a világbajnoki pótselejtezőben… „Az ország futballja a társadalom leképeződése. A fociban is megvan a sumákolás, a mutyi, az összekacsintás” – magyarázta az Indexnek Szalai László, az UEFA edzőképzésének magyarországi irányítója, aki idén azzal okozott botrányt, hogy nem engedte tovább a pro-licences edzőtanfolyamra Dragóner Attilát, Sándor Tamást és Vincze Ottót, mert nem voltak tisztában az „aerob” szó jelentésével. „Energiát nem energiaitalból nyerünk, mint pár felvételiző gondolta” – tette hozzá Szalai. Szerinte magyar edző ma nem ülhetne a Real Madrid vagy a Bayern München kispadján, mert intelligencia és általános műveltség nélkül egész egyszerűen lehetetlen a megfelelő szintű szakmai tudás megszerzése. Ezek a kulcsszavak: intelligencia, általános műveltség. S íme: ismét eljutottunk a bécsi képtárhoz.