Fernando Torres a karrierjét adta a vb-sikerért

Volt idő, amikor Fernando Torres neve nem csupán egy rossz tréfa volt, hanem maga a végzet, akitől félelmében minden védő összerezzent, aki a nevét hallotta.

A kezdetek

Torres tízéves volt, amikor édesapja és testvére kíséretében két órával a meghirdetett próbajáték előtt megjelent a Madrid Carabanchel kerületéhez tartozó Parque de las Cruces kavicsos pályáján. Az eset nem sokkal azután történt, hogy az Atlético Madrid akkori elnöke, Jesús Gil csaknem teljesen feloszlatta a klub akadémiáját, elveszítve például Raúl Gonzálezt, aki 15 évesen átment a Real Madridhoz, és ott vált legendává. Manuel Brinas feladata volt, hogy a romokból újjá építse az akadémiát. A próbajátékra 200 gyerek érkezett, akik tizenegy a tizenegy elleni meccseket játszottak, kétszer húszperces félidőkkel, az edzők pedig egy egytől tízig terjedő skálán osztályozták őket. „Tízest adj neki – kiáltotta oda az edzőnek Brinas, amikor meglátta Torrest. – Vagy tudod mit? Inkább tizenegyet!”

Brinas szavai szerint a szőke, felmosórongy hajú, szeplős Torres volt a legjobb abból a negyven gyerekből, akit meghívtak a madridi szövetség Cotorruelo nevezetű pályájára második próbajátékra. Torres 11 évesen jutott be a klub akadémiájára, ahonnan aztán gyorsan menetelt előre, 19 évesen már a felnőttcsapat kapitánya lett. Még nem volt 15 éves, amikor már korosztálya legjobbjának választották meg Európában, az Atlético pedig egyből profi szerződést ajánlott neki. 17 évesen lépett először pályára a nagycsapatban, és rögtön második meccsén már gólt is szerzett. Akkoriban az Atlético a másodosztályban szerepelt, de egy évvel később feljutottak, bár ebben Torresnek még nem volt kulcsszerepe, 36 meccsen csak hat gólt szerzett. A következő éve az első osztályban már sokkal jobban sikerült, 19 évesen 13 gólt lőtt.

Az álom hajszolása

A Chelsea tulajdonosa, Roman Abramovics már ekkor rajongott érte, de az Atlético többszöri megkeresés után is nemet mondott a londoniak busás ajánlatára. Torres boldog volt Madridban. A foci egyre jobban ment neki, és már 19 évesen imádott klubjának kapitánya, legnagyobb sztárja volt. Néhány év elteltével azonban úgy érezte, hogy ha sikereket akar elérni, akkor váltania kell. A Chelsea folyamatosan kereste őt, de egészen 2007 májusáig, amíg a Barcelona 6–0-val bele nem döngölte az Atléticót a Vicente Calderón gyepébe, nem volt biztos a dolgában. Nem sokkal később kutyasétáltatás közben megcsörrent a telefonja, és látta, hogy a hívó Angliából telefonál. Elsőre nem vette fel, másodjára viszont igen, a vonal végén pedig az általa is jól ismert Rafa Benítez beszélt. Innen már nem volt visszaút, 2007 nyarán a Liverpool 38 millió euróért megvásárolta a játékost. Torres sérülten, tele kételyekkel érkezett Liverpoolba, és az sem segített neki, hogy nem beszélte a nyelvet. Sokat jelentett viszont gyors beilleszkedésében, hogy volt egy hozzá nagyon hasonló játékostársa, a kapitány, Steven Gerrard. Az, hogy ez a két ember később olyan jól megértette egymást a pályán, nem csak a futballról alkotott hasonló elképzelésekből fakadt. Torresnek rengeteget jelentett az, hogy Gerrard hozzá hasonló utat járt be: gyerekkori, imádott klubjának lett már nagyon fiatalon a kapitánya.

A csúcson

Torres minden létező rekordot megdöntött Liverpoolban. Ő lett a legjobb gólátlaggal rendelkező debütáns a klub történetében, és ugyanebben a tekintetben a legjobb külföldi az egész ligában, valamint 61 év után ő volt az első, aki egymás utáni két hazai meccsen mesterhármast ért el. Még soha, senki nem talált be az első osztályban nyolc egymást követő meccsen a Liverpool történetében. Sok olyan sztárt ismerünk, akik leginkább a kiscsapatok ellen sikeresek, a rangadókon viszont rendre eltűnnek. Torres nem ilyen volt. Szórta a gólokat kicsiknek, nagyoknak. Manchester United, Manchester City, Chelsea, Tottenham, Everton – neki mindegy volt, mindenki ellen képes volt a gólra. Alkatához elképesztő robbanékonyság párosult, lehetetlen helyzetekből talált be, hihetetlen elegancia jellemezte, de a bombagólok sem álltak tőle távol.

Az álom a következő évben is folytatódott, a Liverpool a Premier League történetében először került igazán közel a bajnoki címhez. Végül ugyan a címet nem sikerült begyűjteni (annak ellenére, hogy egész szezonban csak két vereséget szenvedett), a bajnokságban és a Bajnokok Ligájában is felejthetetlen meccsekben volt részük. Torresnek a Real Madrid kétszeri legyőzése jelentette a legtöbbet, már csak azért is, mert az Atléticóval ebben az élményben sohasem volt része.

A csalódás

Minden szép volt, de a háttérben zajlottak az események, és alig egy évvel később a Liverpool már csak nyomokban hasonlított arra a klubra, mely nem is olyan régen még Európa csúcsát ostromolta. A tulajdonosváltással a klub lejtmenetnek indult. 2010-ben kirúgták Benítezt, és a világbajnokságról visszatért friss világbajnokot már Roy Hodgson fogadta az öltözőben. Hodgson viszont nem húzta sokáig, és Kenny Dalglish érkezett a helyére. A csapat egyre jobban játszott, de Torresnek aggályai voltak, amivel kapcsolatban meg is kereste edzőjét. Torres arra panaszkodott, hogy a legjobb játékosok távozása után az új modell működéséhez sok idő kell, és hogy az új vezetőséget nem érdekli a klub, csakis az üzlet. Időközben a klub elkezdett tárgyalni a Chelsea-vel az eladásáról, és egyre közelebb kerültek a megegyezéshez.

Dalglish ugyan azt mondta Torresnek, hogy szüksége van rá, de úgy írta alá a szerződést, hogy elfogadta az új sportigazgató, Damien Comolli szerepét, és hogy nem igazán van beleszólása a dolgokba beugró menedzserként. Torresnek így abban az emberben is csalódnia kellett, akinek egyébként megvolt a státusza ahhoz, hogy megállítsa a klubnál elkezdődött folyamatokat. Torres végül 2011 januárjában, gyakorlatilag az utolsó utáni pillanatban, 58 millió euróért a Chelsea-hez szerződött. Nem akarta otthagyni szeretett csapatát, de úgy érezte, hogy nincs választása. Az idő, a megnyert trófeákat illetően őt igazolta, de ő maga sosem ért vissza már arra a szintre, melyen liverpooli pályafutása során volt.

A vb-cím megkövetelte az árát

Klubszinten Torrest elkerülték a sikerek, a spanyol válogatottal azonban minden tekintetben a csúcsra ért. 2008-ban az ő gólja döntötte el a németek elleni Európa-bajnoki döntőt, amellyel Spanyolország 44 év után nyert ismét kontinenstornát. 2010-ben csereként lépett pályára a hollandok elleni világbajnoki döntőben, amelyet a spanyolok Andrés Iniesta 116. percben szerzett góljával nyertek meg. Torres a sérülései miatt az egész tornán csere volt, és egyetlen gólt sem lőtt. Az akkor 26 éves játékos térdét két hónappal a világbajnokság kezdete előtt műtötték meg a sorozatos sérülések miatt. Az orvosok figyelmeztették, hogy valószínűleg nem fog felépülni a világbajnokságra, ha pedig mégis erőlteti a dolgot, és fájdalomcsillapító injekciókkal vállalja a játékot, annak súlyos következményei lesznek – igazuk lett. A 2010-es világbajnokságot megelőző három szezonban Torres 56 gólt szerzett a Premier League-ben – a világbajnokság utáni négy idényben a Chelsea játékosaként mindössze húszat. A Londonból való távozása után játszott a Milánban, majd visszatért az Atléticóhoz, ahol ugyan meg sem közelítette korábbi csúcsformáját, de újra élvezte a klub és a szurkolók feltétel nélküli szeretetét.

Három évet töltött a spanyol fővárosban, majd Japánba igazolt levezetni. 2019. június 21-én, 35 évesen jelentette be a visszavonulását. Karrierje során Bajnokok Ligáját, két Európa-ligát, FA-kupát, két Európa-bajnoki címet és egy világbajnokságot nyert, játékával és góljaival pedig a La Ligát és a Premier League-et is meghódította. A világbajnokság azonban megkövetelte az árát, Torres karrierje pont akkor kezdett hanyatlani, amikor a legjobb évei következtek volna. Mindettől független, máig ő az egyik valaha volt legjobb kilences, akit a futball valaha látott.