„Emlékezz ezekre a napokra!” – tíz éve hunyt el Robert Enke

Túl rövid élet. Ezzel a címmel írt csaknem négyszáz oldalas könyvet Ronald Reng német sportújságíró Robert Enke életéről. A német kapus 32 évesen lett öngyilkos, 2009. november 10-én.

A magyarul egyelőre nem olvasható, Angliában 2011-ben az év sportkönyveként díjazott könyv nem hagyományos futballista-életrajz. A szerző közeli barátságban volt Enkével („mindketten ugyanazokat a dolgokat tartottuk fontosnak az életben: udvariasság, béke, kapuskesztyűk”), akit még maga Enke kért fel rá, egyszer írja meg a történetét. Egyszer, tehát a pályafutása befejeztével, amikor már nyilvánosság elé állhat a depressziójával.

Enke öngyilkossága után Reng felkereste a kapus egykori csapattársait, gyerekkori barátait, családtagjait, edzőit, ügynökét, hogy az ő segítségükkel rajzolja meg a kapus életútját, s találjon választ a kérdésre: történhetett volna-e másképp? A könyvhöz felhasználta Enke naplójegyzeteit is, a kapus ugyanis – főleg a depressziós időszakaiban – fontosnak tartotta, hogy mindent feljegyezzen. Verseket írt, naplót vezetett, meg akarta érteni a betegségét.

„Emlékezz ezekre a napokra!” – ez a legeslegutolsó bejegyzés.

A Túl rövid élet letehetetlen olvasmány – nem ellenfelek, eredmények és gólszerzők monoton felsorolása, mint némely hasonló kiadvány, a szerző érdekfeszítően ír, regényszerűen meséli a történetet, de a könyv fő erőssége mégis abban rejlik, hogy nyíltan foglalkozik a depresszióval, s azzal, hogyan változtatja meg ez a betegség az embert.

„Mi zajlik a fejemben”

Reng igyekszik eloszlatni a tévhitet, miszerint Enke azért lett öngyilkos, mert gyenge volt, és már nem bírta elviselni az életet. „Az öngyilkosságot megkísérlő depressziósok legtöbbje nem akar meghalni, csak azt akarják, hogy sötét gondolataik egyszer s mindenkorra eltűnjenek. Valószínűleg Robert esete sem volt más. Ha csak egy félórán át éreznéd, mi zajlik a fejemben, megértenéd, mibe akarok belebolondulni, mondta egyszer feleségének” – olvasható rögtön az első fejezetben.

A kérdés, mitől lett Enke depressziós, értelmetlen. Mint minden betegség, a depresszió kialakulásában is közrejátszanak genetikai sajátosságok és egyéb tényezők, de alapvetően téves azt mondani, hogy Enke depressziós lett, mert a Barcelonában mellőzték, vagy mert a kislánya meghalt.

Lara és Robert

„A kislánya után halt Robert Enke” – ez volt az egyik magyar hírportál címe az öngyilkosság után. A könyvből kiderül, szó sincs erről. Hogy Robert Enke mennyire erős volt, azt éppen kislánya rövid élete alatt tanúsított magatartása mutatja. Lara Enke súlyos szívrendellenességgel született, többször kellett műteni, a családnak már az ünnepnap volt, amikor több hónap után néhány percre kiléphettek kisbabájukkal az intenzív osztály erkélyére. Lara rövidke életében sokat volt kórházban, ilyenkor Robert és felesége, Teresa váltották egymást a kislány ágya mellett. Azon az éjjel, amikor meghalt, éppen Robert volt vele.

(Összehasonlításképpen, a saját maga és a szurkolók által is „kőkeménynek” tartott Zlatan Ibrahimovic „Ez vagyok én, Zlatan” című önéletrajzi könyvében ír egy esetről, amikor kisfia, Maxi egyszer súlyos állapotban kórházba került, felesége kérte, maradjon velük éjszakára. Zlatan tudta, hogy neki kellene tartania a lelket a feleségében, mivel azonban „nem bírja a kórházakat”, hazamenekült, s inkább hajnalig playstationözött.)

Enke nem roppant össze Lara halála után. „A gyászunkban eszünkbe sem jutott, hogy amiatt aggodalmaskodjunk, visszatérhet a depressziója” – emlékszik vissza Teresa Enke.

Robertet 2003-ban kezelték először depresszióval. Akkor a Fenerbahce elfeledett kapusa volt, és senkinek sem tűnt fel, hogy néhány hónapra befeküdt egy klinikára. Akkor sikerült visszaszorítani a depressziót.

Voltak-e korábban is jelei, hogy kialakulhat nála ez a betegség? Talán, bár utólag ezt nehéz megállapítani. A meccs előtti izgalom/szorongás bizonyos mértékig természetes, főleg a kapusoknál, akiknek hibáik sokkal emlékezetesebbek, mint egy-egy sikeres megmozdulásuk.

„Akkor is szeretnél, ha nem fociznék?”

„Nem akarok edzésre menni” – hajtogatta Enke reggelenként azokban az időkben, amikor az ifiktől felkerült a felnőtt csapatba, attól tartva, nem lesz elég jó.

Dirk Enke, a kapus édesapja (egyébként pszichológus) az életrajzi könyv szerzőjének elmondta, néha felteszi magának a kérdést, mit rontott el. Dirk elhagyta a családot, s a válás után már csak a mérkőzéseken találkozott a fiával. „Apa, akkor is szeretnél, ha nem fociznék?” – tette fel egyszer neki a kérdést Robert. A pszichológus apa látta fián a depresszió jeleit, próbált is segíteni rajta, de a bűntudattól most sem szabadul: talán minden baj ott gyökerezett, hogy fia úgy érezte, csak akkor szeretik, ha jól teljesít.

Enke nehezen élte meg a változásokat – amikor a Mönchengladbachtól a Benfica Lisszabonhoz került, a szerződés aláírása után sírva fakadt a szállodában: „Nem akarok idejönni.” S azon a napon, amikor végleg kiköltöztek németországi házukból, hét órán keresztül céltalanul autózott körbe-körbe a városban.

Hol jártál?

Az ilyen epizódok elsőre csupán megdöbbentőek – később azonban hátborzongatóvá válnak: az öngyilkossága előtt néhány héttel Enkének hasonló módon nyoma veszett pár órára.

„Hol jártál?” – kérdezte tőle aggodalmaskodva Teresa.

„Körbeautóztam a várost.”

„Minek?”

„Csak úgy.”

„Robbi, MINEK???”

„Kerestem a helyet, ahol megölhetem magam.”

Enke már az első depressziós időszakában is többször gondolt az öngyilkosságra, bár naplójában akkor még következetesen kerülte ezt a szót. 2009-ben újra jelentkezett nála a depresszió (Robert metaforájával élve „a fekete kutya”, amelynek jelenléte élvezhetetlenné teszi az életet, s csak a sötét gondolatoknak hagy helyet), s a kapust újra gyakran foglalkoztatta az öngyilkosság.

Egy jó ember

A külvilág felé azonban rendíthetetlenül játszotta a szerepét: azt vallotta, egy kapus, egy válogatott kapus nem mutathatja, hogy gondjai vannak. Depressziójáról csak a legközelebbi barátai tudtak. Megindító olvasni, hogyan próbáltak neki segíteni, s megindító az is, hogyan próbált Enke segíteni azokon, akiket szerinte igazságtalanság ért. Egyszer például felhívta a Stuttgart fiatal kapusát, Sven Ulreichet, akit korábban nem is ismert, mert az edző mindennek lehordta a sajtóban, s Enke arra gondolt, neki is jólesett volna a biztatás, amikor egyszer Frank de Boer nyilvánosan megszégyenítette a Barcelonában.

Robert Enke jó ember volt. Ezt a legjobban a cselekedetei szemléltetik: hosszú hónapokon át hagyta a Hannover melletti házukban lakni az előző tulajdonost, mert annak nem volt hová mennie (festő volt, s néha telecsődítette művészekkel a házat – volt, hogy az Enke-házaspár arra ért haza, hogy nappalijukban egy vonósnégyes éppen egy modern vers megzenésítésén munkálkodik), sok jótékonysági eseményen vett részt, és ha úgy érezte, valakivel igazságtalanul bántak, mindig kiállt mellette.

Andreas Köpke, a német válogatott kapusedzője szerint részben Enke érdeme, hogy a német kapusok között a korábbi vérre menő rivalizálás helyett bajtársi-baráti viszony alakult ki.

Az őrület határán

Enkét tisztelték és szerették, mindezek ellenére meg volt győződve róla, ha depressziója napvilágra kerül, azzal befellegzett a pályafutásának. Ugyan ki akarna egy depressziós kapust alkalmazni?

A könyv utolsó oldalai a végkifejlet ismeretében különösen megrázóak: Teresa kétségbeesetten próbálja meggyőzni az egyre mélyebbre zuhanó férjét, vonuljon be egy klinikára, Robert szinte az őrület határán rábólint, össze is pakol, ám végül mégis mindig inkább edzésre megy…

Robert Enkével nemcsak egy kiváló kapust, hanem egy nagyszerű embert is elvesztett a futballtársadalom. A története azonban segíthet, hogy a depresszió ne legyen tabu a profi futballban.

Ne felejtsük azokat a napokat.

A cikk eredetileg a 2012. október 2-i Új Szó Focitipp mellékletében jelent meg.