Elköszönt az amerikai futócsoda

Elvégre aki elköszönt, annak minden idők legnagyobb atlétái között a helye ott is megkérdőjelezhetetlenül a legelső sorban.Napjaink megasztárjai közül az utóbbi években Maurice Greene és Marion Jones kétségkívül jobban a középpontba került, s közelmúltból Carl Lewis több olimpiai aranyat gyűjtött be, Szergej Bubka jóval többször javított világcsúcsot, de bizonyos szempontból Michael Johnson mindannyiukat veri. A világbajnokságok örökranglistáján 9 arannyal áll az élen (Lewisnak „csak” 8 van), s két kozmikus léptékű világcsúcs birtokosa: az 1996-os atlantai olimpián 200 méteren 19,32 másodperces idővel, az 1999-es sevillai vb-n 400-on 43,18-cal nyert, s aki ezeket majd megjavítja, talán még meg sem született. „19,32!! Hihetetlen! Ha korábban ezt hallom, biztos nem az jut az eszembe, hogy egy ember ennyi idő alatt le tudja futni a 200 métert, hanem, az, hogy ekkor született a nagyapám...” – fogalmazott a riválisok táborából a trinidadi Ato Boldon. A 19,32 mp amúgy azért is különleges, mert ember ennél gyorsabban még nem futott, a 200 méteren ez 37,267 km/órás sebességnek felel meg! Csak viszonyításképpen: Greene 9,79-es világcsúcsa 100-on 36,772 km/óra. S ha már a világcsúcsoknál tartunk, ne hallgassuk el Johnson másik két élő rekordját sem: 1998-ban a New York-i Jóakarat Játékokon a 4x400-as amerikai váltót (Young, Petigrew, Washington, Johnson) 2:54,20 perces idővel hozta be a célba, s 400-on övé a fedett pályás világcsúcs is. (44,63 mp – 1995.ö

Legkisebből a legnagyobb

Az idén 34 éves Michael Johnson egy kamionsofőr és egy általános isklai tanárnő ötödik gyermeke, aki nem szívesen emlékszik vissza gyermekkorára: „Nem könnyű úgy felnőnöd, hogy egy ötgyerekes családban te vagy a legkisebb, és állandóan azt hallod, hogy nincs benned semmi különleges, olyan vagy mint a többi...” Mint oly sok amerikai gyerek, a kis Michael is először az amerikai futballban kereste a kitörés lehetőségeit, de ez a sport hamar elriasztotta: „Átláttam, hogy az amerikai futball az agresszivitásról szól, s ez nem az én világom.”

Michael Johnson világa a Baylor Egyetemen jött el, ahol kiderült, hogy egyáltalán nem olyan, mint a többiek. Az atlétikához való tehetségét illetően semmikképpen sem. Először 200 méteren próbálkozott, majd ezt megtartva lépett fel a 400-ra. De 100 méteren sem vot „reménytelen”, amit mutat, hogy 1994-ben futott egyéni csúcsa 10,09 mp. 400-on azonban még eddig soha nem látott talentumnak bizonyult. Az atlétika talán leggyilkosabb távján, ahol a gyorsaság mellett nem kevésbé döntő tényező az állóképesség, Michael Johnson tíz éven át fényes állócsillagként ragyogott.

Ötvennyolc győzelem zsinórban

Gyanítható, hogy ha 1988-ban nem bajlódik sérüléssel, már a szöuli olimpián is indulhatott volna, legalább a váltóban. A júniusi amerikai válogatón azonban csak a 7. helyen zárt. Ám azután, hogy 1989. február 27-én az Egyesült Államok fedett pályás bajnokságán McKay mögött második lett, 400 méteren 1997. június 25-ig senki sem tudta legyőzni, 58 versenyt nyert meg zsinórban! 1997-ben, ismét sérülés után, az évi első versenyén Prizsban világszenzációt szolgáltatva végzett az 5. helyen (Pettigrew, Kamoga, Washington és Jones mögött), majd egy év múlva Oslóban újra sérülésből kikászálódva Richardson és Thomas előzte meg; de soha, senki más. Annak, hogy a barcelonai ötkarikás játékok győztesét mégis Quincy Wattsnak hívják, külön története van. Az olimpia előtt Johnson Salamancában tréningezett, ahol az egyik edzés után beült egy helyi étterembe. Bár ne tette volna, vagy rendelt volna mást; mert ételmérgezést szenvedett, ami annyira legyengítette, hogy az olimpián 400-on nem is indult, 200-on búcsúzott az elődöntőben, de legalább a 4x400-as váltóval olimpiai bajnok lett.

Michael Johnsont, amikor teljesen fitt volt, 200-on is csak egyszer „kapták el”, de 1996-ban Oslóban Fredericksnek 19,82 mp kellett a győzelemhez, mert Johnson is kiváló időt, 19,85-öt futott. Nem sokkal később a namíbiai az atlantai olimpia döntőjében szenzációsan kezdett, 80 méterig vezetett is, de ekkor jött a maga utánozhatatlan stílusában, aranyszínű cipőjében majdhogynem hátra dőlve futó Johnson, s ennek a hajrának lett az eredeménye a már említett 19,32 másodperces, mindenkit elképesztő világcsúcs. S azzal, hogy 400-on is nyert, még egy oldalt írt a sporttörténelembe, hiszen ez a duplázás korábban senkinek sem sikerült az olimpiákon.

A nagy ellenfelek sorába egy verseny erejéig be kell illeszteni a kanadai Donovan Bailey-t, a 100 méter atlantai olimpiai bajnokát, a korábbi világcsúcstartót is, vele 1997-ben Johnson 150 méteren kiállt egy rendhagyó páros meccsre. Ám nem dőlhetett el, hogy ki a jobb, mert Johnson lerándult. A sors fintora, hogy Greene-nel sem jött össze a nagy meccse, mindkettőjükhöz méltatlan odamondogatások után tavaly az amerikai válogató 200-as döntőjében lesérültek, így ezen a távon egyikük sem indulhatott Sydneyben. Ahol Greene megnyerte a 100-at, Johnson a 400-at és győzött 4x400-on, majd bejelentette, hogy 2001-ben búcsúzik. Nem nagyon kürtölte világgá, de sejtetni engedte, hogy az idei vb-n még szívesen beszállt volna a váltba. Ám hazája válogatóján nem állt rajthoz, s Amerikában vele sem tettek kivételt.

Futópályáról a sajtótribünre

ĺgy Michael Johnson Edmontonban már tévékommentátorként figyelte, hogy 400-on a bahamai Moncur roppant harmatos idővel lesz világbajnok, az Egyesült Államok 4x400-as váltója pedig nélküle is simán nyer. Majd egy hónappal később a búcsúversenykörútja végén Jokohamában megvonta pályafutása mérlegét: „Nagyon szerencsés vagyok, hiszen hosszú és eredményes pályafutást zárok, amit egyrészt Isten adta tehetségemnek, másrészt az elvégzett kemény munkának köszönhetek. Semmit sem bánok, minden ahogy történt, úgy volt tökéletes.”

Ne vitatkozzunk vele.