„Egy busznyi ember jött a fegyelmi bizottság ülésére, szét akartak verni mindent...” – egy sportvezető emlékei

„Gyere, mert nincs, aki a focit csinálja” – ezzel kezdődött 1988-ban egy sportvezetői pályafutás. Forgonról már akkor is köztudott volt, hogy a sport (és a néptánc) szerelmese, korábban focizott, asztaliteniszezett. Pedagógus szeretett volna lenni, de édesapja halála miatt végül csak távúton végezte a tanulmányait.

Amikor egy évvel a rendszerváltás előtt nem találtak embert az akkori Csehszlovák Testnevelési Szövetség élére Rimaszombatban, Forgon Jánost szólították meg. „Akkor még tíz sport tartozott az irányításom alá, nemcsak a foci” – emlékszik vissza a sportvezető. 

Abban az időben a Rimaszombati járásban 54–56 futballcsapat volt három osztályban, most meg a Rimaszombati és a később kialakított Nagyrőcei járásból összesen tíz csapat tagja a területi futballszövetségnek. Forgon szerint a nyolcvanas évek vége, kilencvenes évek eleje volt a futball aranykora a vidéken. „Akkor tudtuk behúzni a kis falvakat. Amikor a tajtiak jelentkeztek, már nem is akartuk, hogy ott csapat alakuljon, így is olyan sok volt. Úgyhogy azt mondtuk nekik, lehet csapat, de csak ha lesz egy alapító gyűlés, amelyen van 30–40 ember. Azon a gyűlésen végül 100 ember jött össze, és még tagságit is hajlandóak voltak fizetni. A kollégánk, akit kiküldtünk, azzal jött vissza: Tajtin a focinak menni kell!” – mesél egy tipikus történetet Forgon János.

Nemcsak a helyi futballszövetséget irányította, egy időben Ajnácskőn volt csapatvezető, és többször besegített a rimaszombati klubnál is menedzserként, Vladimír Goffa, illetve Vas Ferenc edzősködése idején. 

Az ajnácskői történet keserű véget ért. „A feljutásért játszottunk, Nagykürtös volt az ellenfél, és nekem mint csapatvezetőnek és a szponzoroknak megsúgta valaki, hogy itt és itt ezek és ezek a játékosok meg lesznek fogva. Ha nem hisszük, menjünk el ide és ide. El is mentünk, a mérkőzés délelőttjén láttuk is, mely játékosokról volt szó. Behívtuk őket, de nagy okosan nem azzal büntettük őket, hogy muszáj játszaniuk, és úgyis nyerünk, hanem 450 néző előtt, a meccsen, ahol nekünk nyernünk kellett volna, bemondattuk az elnökkel a hangszóróba, hogy a kezdőtizenegyből három játékos azért nem fog játszani, mert megsértették a klub belső szabályzatát. Mindenki tudta, miről volt szó… Végül döntetleneztünk, ezzel nem sikerült a feljutás. Így utólag azt gondolom, be kellett volna őket állítani, és megmondani nekik, ha nem nyerünk, akkor titeket agyoncsapunk! Ezután hagytam ott az ajnácskői klubot. Az elnök meg is jegyezte, akkor látott egy sportembert először igazán könnyezni. Úgy éreztem, nem csinálhatom tovább, ha így becsaptak a játékosok” – idézi fel egyik nagy csalódását Forgon János, de a sors némileg kárpótolta, mert ekkor jött a lehetőség, hogy az első ligában lehet meccsellenőr, s ez a funkciója azóta is megvan.

A futballszövetségből már tavaly korkedvezményes nyugdíjba ment, azt mondja, néha már ő szégyellte magát, hogy nem tudnak több csapatot összeszedni, egykori nagy focimúltú községekben tűnt el teljesen a labdarúgás. 

„Járási szinten már nincs kieső, és könyörögni kell annak, aki felkerül, hogy lépjen felsőbb osztályba. Olyan csapatok, mint Sajógömör, Gömöralmágy, Gesztete, Tajti, Újbást nem játszik… Sirk, Lubeník, Jolsva még működik, de mi itt meghaltunk. Ez szerintem az ISF-rendszernek is a hibája, mert ezen a szinten sokan nem értenek a számítógéphez, és itt is ugyanazokat a papírokat kellene kitölteni, mint az élvonalban. Hiába figyelmeztettünk arra, hogy a falvakban emiatt megszűnhet a foci. Pénz még lenne is, de nincs ember, aki csinálja” – jegyzi meg szomorú sóhajjal Forgon.

A hosszú pályafutás persze vicces pillanatokat is tartogatott, az egyik emlékezetes esetet nagy mosollyal meséli a sportvezető: „Egyszer Tajtiról meg Péterfaláról bejött egy buszra való ember Rimaszombatba a fegyelmi bizottság ülésére, mert tudták, hogy róluk fogunk dönteni, és szét akartak verni mindent. A lelkükre beszéltünk, hogy mégse randalírozzanak. Az ülésre csak néhány embert engedtünk be, a többiek meg kint várták idegesen, milyen lesz a döntés. A sarkon volt egy kis presszó, ahová mi jártunk ebédelni, ők is oda jártak ki-be. Végül Tajtinak és Péterfalának is letiltottuk a pályáját, másnap pedig ebédnél a presszó főnöke érdeklődött, lesz-e jövő héten is gyűlés, mert sose volt még ilyen forgalma. Meg is jegyezte: Ha akarod, nyitva leszek este hétig minden kedden!”

Forgon János munkáját nemcsak a régióban, hanem a Szlovák Labdarúgó-szövetségen is elismerték. Kétszer kapta meg a szövetség bronzplakettjét, tavaly, a 60. születésnapján pedig ezüstplakettet vehetett át Ján Kováčiktól, a SFZ elnökétől. „Amikor eljöttem a Szlovák Labdarúgó-szövetségtől, én voltam a leghosszabb időt hivatalban töltő titkár” – mondja büszkén Forgon, aki meccsellenőrként továbbra is járja a stadionokat. Régen sokszor a hét hét napján a focival foglalkozott, nyaralni is télen jártak, de a családja tolerálta a szenvedélyét. Bár érték csalódások is, hangsúlyozza, hogy sokkal több volt a szép pillanat: „Nem biztos, hogy ezer emberből egy is elmondhatja, hogy harminc évig úgy járt munkába, hogy szeretett oda járni. Ez keveseknek adatik meg.”