Botrányok, csalások, simlik

Tiszta játékra felszólító szlogenek a FIFA-székházban, miközben bundameccsek és bírói bakik a pályán, az erythropoietin (EPO) nevű csodaszer pedig a futballisták szervezetében. Fair play? Felejtsük el.

Ne áltassuk magunkat: a világbajnokságok korántsem csak a pazar gólokról vagy a heroikus küzdelmeket hozó meccsekről szólnak. Sajnos.

Argentin bunda

Az 1978-as világbajnokságot Argentínában rendezték. A házigazdákra nem lehetett panasz – egészen a második csoportkör utolsó meccséig. Az volt hivatott eldönteni, hogy Brazília vagy Argentína jut-e a fináléba. A játéknap délutáni mérkőzésén a brazilok 3:1-re verték a lengyeleket, így az argentinoknak a döntőbe jutáshoz legalább négy góllal kell verniük Perut. Tudták ezt, nagyon is jól tudták ezt az argentinok, és figyelmes, körültekintő házigazdákként nem is bíztak semmit a véletlenre: 6:0-ra legyőzték azt a Perut, amely korábban 4:1-re verte Iránt, 3:1-re Skóciát, és gólnélküli döntetlent játszott a később döntős hollandokkal. Komolytalan meccs volt, a peruiak semmilyen ellenállást nem tanúsítottak a pályán. A brazilok szerint nem véletlenül. De hiába fellebbeztek a Nemzetközi Labdarúgó Szövetségnél (FIFA), a fegyelmi bizottság semmilyen vizsgálatot nem rendelt el, mivel a brazilok nem tudták bizonyítékokkal alátámasztani gyanújukat.

Csupán húsz évvel később, 1998-ban kezdtek cikkezni a perui lapok arról, hogy valóban bundameccs volt. Az El Commercial nevű perui napilap állításai szerint az akkori argentin katonai vezetés 50 millió dollárral „támogatta” a perui kormányt, s emellé, mintegy bónuszként, 35 tonna gabonát is küldtek Perunak...

Német bunda

Minden idők egyik legvisszataszítóbb meccse a németek lelkén szárad. Az 1982-es spanyolországi világbajnokságon a 2. csoport óriási meglepetéssel kezdődött: Algéria 2:1-re megverte az NSZK-t. A végére azonban olyan helyzet állt elő, hogy az NSZK–Ausztria mérkőzésen a nyugatnémeteknek elég volt 1:0-ra legyőzniük az osztrákokat ahhoz, hogy mindkét csapat továbbjusson, Algéria rovására. És lőn: a nyugatnémetek Horst Hrubesch góljával már a 11. percben megszerezték a vezetést, s azzal a meccs tulajdonképpen véget is ért. A semleges nézők csak a 30. perc táján fogták fel, hogy ez bizony átverés a javából, nem lesz itt már semmilyen gól. A két csapat a közönség füttykoncertje közepette játszotta végig a mérkőzést. Az NSZK 1:0-ra nyert, Algéria kiesett.

A német sportdiplomáciát már akkor sem lehetett lebecsülni: a háttérkapcsolatok erejét jelzi, hogy az algériaiak hivatalos tiltakozását (amelyben a két bundázó csapat kizárását követelték) a FIFA figyelemre sem méltatta.

„Csak hallgatólagos megegyezés volt a két csapat között. Mindkét fél tudta, hogy az 1:0 kölcsönösen jó eredmény. És ehhez tartottuk magunkat a pályán” – írta utóbb Anpfiff című önéletrajzi könyvében Harald Schumacher, az NSZK legendás kapusa.

Az érintett országok közvéleménye azonban nem volt elragadtatva a továbbjutástól. A mérkőzés másnapján a bécsi Kurier üresen hagyta a sportrovatát, s a fehér oldalon csak egyetlen mondat szerepelt: „Annyira szégyelljük magunkat, hogy képtelenek vagyunk tudósítani erről a gyalázatos meccsről.”

Azóta az ilyen mérkőzések azonos időpontban kezdődnek.

Dopping

A világbajnokságok történetének első lefülelt vétkese egy haiti játékos volt. Haiti válogatottja az 1974-es világbajnokságon nem alkotott maradandót, az olaszoktól három, az argentinoktól négy, a lengyelektől hét gólt kapott, ráadásul Jean Joseph doppingtesztje pozitív eredményt hozott: fenmetrazin használata miatt kizárták!

1978-ban a skót William Johnstone jutott hasonló sorsra, s mivel egyébként is meglehetősen rossz magaviseletű futballista hírében állt (pályafutása során tízszer állították ki), a skót szövetség példát statuált: Johnstone-t örökre kizárták a válogatottból.

Tiltott teljesítménynövelő szereket feltételezhetően már korábban is használtak a futballisták, de amíg nem voltak doppingellenőrzések, addig értelemszerűen senki sem bukott le. Különféle mendemondák keringtek az 1954-es berni döntőről is (NSZK–Magyarország 3:2), amely nagy meglepetésre német győzelmet hozott, holott néhány nappal korábban ugyanaz a nyugatnémet csapat a csoportmeccsek során 8:3-ra kikapott ugyanattól a magyar válogatottól. A találgatásokra az adott okot, hogy nem sokkal a meglepő eredményt hozó finálé után a németek közül többen (például Rahn, Morlock és Ottmar Walter) kórházba kerültek, vírusos májgyulladással, amit a jól értesültek szerint rosszul fertőtlenített fecskendőtű okozott.

Maradona botrányai I.

A legnagyobb visszhangot Diego Maradona pozitív doppingtesztje váltotta ki. Az „isteni” Diegót először 1991-ben tiltották el kokainfogyasztás miatt. Akkor – még az SSC Napoli játékosaként – 15 hónapot kapott. A pályára való visszatérése azonban grandiózusra sikeredett: Maradona vezérletével Argentína az 1994-es világbajnokságon 4:0-ra lelépte Görögországot (Diego bombagólt lőtt a 60. percben), majd 2:1-re legyőzték a veszélyesnek tartott Nigériát. Ekkor jött a hidegzuhany, a meccs utáni doppingellenőrzés eredsménye fájdalmas volt: Maradona vizeletében összesen öt tiltott szer jelenlétét mutatták ki. Büntetése ismét 15 hónapra szólt. „A visszaesőkkel szemben keményebben kellene eljárni. Maradona már nem 17 éves zöldfülű, tudnia kell, mit szabad és mit nem” – dohogott Pelé is. Az argentinokat sokkolta az affér, a harmadik csoportmeccsüket elvesztették (Bulgária 0:2), a nyolcaddöntőben pedig kikaptak a románoktól (2:3).

Maradona botrányai II.

Isten keze vagy Maradona keze ütötte a labdát Peter Shilton kapujába? A kettő ugyanaz, vallják az argentinok, akik ma is ugyanúgy istenítik Diego Maradonát, mint fénykorában.

Az 1986-os világbajnokság negyeddöntőjében az angol válogatott nézett farkasszemet Argentínával, s a mérkőzés 51. percében Maradona góljával vezetést szereztek az argentinok. A bökkenő csak az volt, hogy a labda kézzel lett a hálóba ütve, amit a mexikóvárosi Azték-stadion 114 ezer nézője közül mindenki látott, csak a tunéziai játékvezető, Ali Bennaceur gondolta azt, hogy a 166 centiméter magas Maradona magasabbra ugrott, mint a 185 centis Shilton nyújtott kézzel, ezért könyvelhette el fejesgólként a találatot.

„Ha kéz volt, akkor Isten keze volt az” – nyiltakozta Maradona a meccs után, pedig a felvételek alapján is egyértelmű volt a vétség. Az argentin futballzseni azonban hamar kiengesztelte a szurkolókat: három perccel az ominózus kezezés után saját térfeléről indulva pazar szólóba kezdett, öt angol játékost cselezett ki, elvitte a labdát Shilton mellett, s úgy lőtt az üres kapuba. Káprázatos egyéni alakítás volt, s minden idők egyik legszebb gólja. „Azért a kezezésért nagyon-nagyon dühös voltam rá, és ez még finom kifejezés. Hanem amit nem sokkal azután a második góljánál művelt, azt én is csak tátott szájjal bámultam” – nyilatkozta elismerőleg az angolok akkori szövetségi kapitánya, Bobby Robson.

Bírói bakik I.

Minden idők legsportszerűtlenebb világbajnokságának nevezték a 2002-es vébét, már ami a játékvezetést illeti. Nem is lenne helyes bírói bakikról beszélni, hanem sokkal inkább csalásról, vagy ahogy Sepp Blatter, a FIFA elnöke fogalmazott utólag: a játékvezetők téves ítéleteikkel valóban befolyásolták néhány mérkőzés kimenetelét. Az idei világbajnokság bírói azonban elérték, hogy lassan megfeledkezünk a 2002-es antihősről, az ecuadori Byron Morenóról, aki négy éve továbbjuttatta a házigazda koreaiakat Olaszország ellenében, miután érvénytelenítette Tommasi szabályos gólját, és a Totti elleni szabálytalanság után tizenegyes helyett kiállította az olasz játékost. A FIFA elnöke akkor nyilvánosan is elnézést kért az olaszoktól, ez azonban nem késztette önvizsgálatra a koreaiakat, akik ezután a negyeddöntőben Spanyolországot búcsúztatták, az egyiptomi Gamal Ghandour sporttársnak köszönhetően, aki jó érzékkel avatkozva játékba két szabályos góltól fosztotta meg a spanyolokat.

Bírói bakik II.

„A németországi világbajnokságra a jelenlegi legjobb bírók lettek nevezve” – tudatta a FIFA. Nehéz elhinni. Eddig ugyanis alig volt olyan mérkőzés az idei vébén, ahol a játékvezetők ne váltak volna főszereplőkké – hibátlan bíráskodást pedig egyenesen illúzió lenne elvárni az arbiterektől.

A legnagyobb bakizó az angol Graham Poll, aki a kiélezett hangulatú horvát–ausztrál csoportmeccsen nem adott meg két tizenegyest az ausztráloknak, majd egyszerűen elfelejtette kiállítani Josip Simunicot, miután felmutatta neki a második sárgát. Simunic így néhány percig még a pályán garázdálkodhatott tovább, s csak a harmadik sárga lapja után kapott pirosat. Malőr, amelyen nem változtat az sem, hogy az angol bíró utólag elnézést kért az érintettektől, és belátta tévedését. „Nem fogok mentegetőzni, ez bizony óriási hiba volt. Őszintén sajnálom a történteket” – nyilatkozta a 42 esztendős Poll, aki egyúttal bejelentette azt is, hogy nemzetközi pályafutása ezzel a vébével véget ért, s már csak az angol bajnokságban vezet majd mérkőzést.

Hasonló nyilatkozatot vártak volna az ausztrálok a spanyol Medina Cantalejótól is, aki az Olaszország–Ausztrália nyolcaddöntő 93. percében Grosso látványos műesése után 11-est ítélt az olaszok javára, s miután Totti értékesítette a büntetőt, azonmód le is fújta a mérkőzést.

Bírói bakik III.

Az ausztráloknak nem volt szerencséjük a játékvezetőkkel ezen a világbajnokságon: mindjárt az első meccsükön úgy kerültek hátrányba Japán ellen, hogy a japánok gólja előtt az ellenfél játékosai szabálytalankodtak az ausztrál kapussal szemben. Az egyiptomi Fatah még a szünetben elnézést kért az ausziktól, és alighanem fellélegzett, amikor Cahillék az utolsó percekben végül fordítottak.

Sok kritika érte az orosz Valentyin Ivanovot is, aki rekordot állított be azzal, hogy a holland–portugál nyolcaddöntőben 16 sárga és 4 piros lapot osztott ki.

Epilógus

„Elfogadhatatlan, ami Ivanov művelt a pályán. Ezt a holland–portugál párharcot mielőbb felejtsük el” – nyilatkozta Joel Quiniou egykori francia játékvezető. Ő már csak tudja, hogyan kell megszabadulni a kínos emlékektől: az 1990-es világbajnokságon kétszer vezetett meccset a házigazda olaszoknak: a csehszlovákok elleni meccsen nem adta meg Griga szabályos gólját, az angolok elleni bronzmérkőzésen pedig 1:1-es állásnál a 86. percben tizenegyest ítélt a taljánok javára. (gj)

Sárga lapot a bírónak!

„Ivanov játékvezető magának is felmutathatta volna a sárga lapot” – nyilatkozta Sepp Blatter, a FIFA elnöke. De vajon a többi bíró feddhetetlen-e? Svájc válogatottja kapott gól nélkül esett ki (Franciaország 0:0, Togo 2:0, Dél-Korea 2:0, Ukrajna 0:0), de ne feledkezzünk meg arról, hogy elmaradt ellenük a tizenegyes, amikor Müller a 16-oson belül kézzel blokkolta a francia Henry lövését, vagy amikor ugyancsak Müller szabálytalanul állította meg a kapura törő togói Adebayort. Ugyanez érvényes az argentinokra is: a Mexikó elleni nyolcaddöntő 46. percében Heinze utolsó emberként gáncsolta el Fonsecát, amiért a szabályok értelmében piros lap járt volna, de a svájci Bussacca játékvezető más véleményen volt. A sor tovább folytatható, Vieira érvénytelenített góljától (Franciaország–Korea) kezdve Crespo meg nem adott gólján (Argentína–Szerbia) vagy a svéd Lucic vitatható kiállításán át (Németország–Svédország) egészen Wayne Rooney piros lapjáig. (g)