Algériára új aranykor köszönthet

A beharangozó írásunkban is úgy fogalmaztunk, a tornának nincsen egyértelmű esélyese, de amikor sorra vettük az általunk legjobbaknak vélt csapatokat, akkor is csak a címvédő Kamerun, a házigazda Egyiptom, az örök elődöntős Ghána, a trónkövetelő Marokkó és Szenegál került szóba. Aztán a pályán minden borult. A nyolcaddöntőben kiesett az addig hibátlan Egyiptom és Marokkó mellett Kamerun, illetve Ghána, a nyolc között elbúcsúzott Elefántcsontpart. Az elődöntőben Szenegál hosszabbítás után egy öngóllal verte Tunéziát, Algéria pedig Rijad Mahrez 95. percben (!) szerzett góljával 2–1-re győzte le Nigériát. A bronzmeccset aztán a nigériaiak, a döntőt az algériaiak nyerték meg 1–0-ra.

Az észak-afrikai válogatott azért nem a teljes ismeretlenségből lépett elő, hiszen több nagyobb korszakot is fel tud mutatni története során. Az 1962-es függetlenné válás után alig húsz év elég volt ahhoz, hogy komoly erőt mutasson a labdarúgásban, ebben pedig elévülhetetlen érdeme volt Mahieddine Kalefnek, aki 1980-ban Afrika-kupa-döntőst faragott a csapatból, de ő volt a kapitány az 1982-es vb-szereplés, illetve az 1984-es Afrika-kupa-bronzérem idején is.

Aranykor után visszaesés

A már említett spanyolországi világbajnokság idején egyértelműen látszott, hogy a kisebb államok érdekérvényesítési és sportpolitikája milyen gyerekcipőben jár. Ugyan a felek állítják, 1982-ben nem volt semmilyen megegyezés az NSZK–Ausztria csoportmérkőzésen, az összecsapás előtt tudni lehetett, hogy ha a németek nyernek, továbbjutnak, és ha háromnál több góllal nyernek, Ausztria is kiesik. Mi ad isten, az NSZK 1–0-s győzelmet aratott, Horst Hrubesch a 11. percben betalált, majd 79 percen át szemérmetlenül csalták a futballt kapura lövés nélkül. A kigolyózott Algéria (amely 2–1-re verte az NSZK-t, 3–2-re Chilét, de 2–0-ra kikapott Ausztriától) óvott, mindhiába – a mérkőzés pedig a „gijoni szégyen” néven maradt meg a köztudatban. 

A csapat még ott volt az 1986-os vébén (de nem nyert meccset), 1988-ban a harmadik, 1990-ben pedig Abdelhamid Kermali irányításával első lett az afrikai kontinenstornán. Ezt szép lassú hanyatlás követte, 1994-től kezdve 14 éven a rettegett válogatottból egy középszerű csapat lett, amely 2006-ban és 2008-ban már az Afrika-kupára sem tudta magát kvalifikálni.

Belmadi: közellenségből hős

A visszaesésnek Rabah Saadane ötödik kapitánysága vetett véget, a veterán szakember 2007-ben vette át a csapatot újra, vezetésével egy afrikai negyedik hely és egy vb-kvalifikáció lett a jutalom. Aztán a bosnyák Vahid Halilhodzic 2014-ben már az egyenes kieséses szakaszig jutott, ám 2014-es távozását követően hét szakvezető próbálta megtalálni a megoldást – ez végül Djamel Belmadinak sikerült.

A jelenleg 43 éves szakember hússzoros válogatottként olyan klubokban futballozott, mint a PSG, a Marseille, a Southampton vagy kölcsönben az akkor még kevésbé acélos Manchester City, edzőként pedig Katarban dolgozott, kevés sikerrel. 2018. augusztus 2-án mégis őt választotta hazája szövetségi a válogatott élére, ő pedig élt a lehetőséggel. Igaz, ha a szurkolókon múlik, akkor már a selejtezők során hátsón billentik: a csapat ugyan megnyerte a csoportját, de Gambiával két 1–1-et játszott, Beninben pedig ki is kapott.

Ezek után jött az Afrika-kupa, ahol minden mérkőzését megnyerte (a negyeddöntőben Elefántcsoportban ellen tizenegyesekkel), és 13–2-es gólkülönbséggel (azaz kiváló védekezéssel), de ha kellett, gólerős támadójátékkal a legkiegyensúlyozottabbnak is bizonyult.

Kiváló futball gyenge döntővel

A sajtó egyedül a döntőbeli teljesítmény miatt ostorozta a győztest, a Guardian feltette a kérdést, hogy a torna legjobb csapata miért nehezítette meg a saját helyzetét azzal, hogy mindössze tíz percet futballozott, majd inkább a biztosra ment és ráült az eredményre?

Az a legbosszantóbb az egészben, hogy a döntőt leszámítva Algéria kiváló futballt mutatott be, technikailag is topon volt, vitathatatlanul a legjobb bajnok azóta, hogy 2006 és 2010 között Egyiptom triplázni tudott. A döntő első tíz perce, meg a csoportmérkőzésen aratott ugyancsak 1–0-s győzelem a bizonyítéka annak, hogy valószínűleg a csapat egy nyílt csatát is viszonylag kényelmesen megnyert volna. Talán éppen a győzelem utáni vágy és a 29 év várakozás keveréke hozta ezt a visszafogottságot

– írta a lap, amely ugyanakkor hozzátette, a jelenlegi keretet látva azért van esélye annak, hogy Algéria nem áll meg egy sikernél, hanem stabilizálva a helyét az élvonalban hosszú ideig a kontinens meghatározó csapata marad.

És hogy miért a sok kritika? Algéria a döntőben úgy győzött Szenegál ellen (a csoportkör után másodszor), hogy az egész mérkőzésen egy kapura lövése volt: a 2. percben a katari al-Szadd csatára, Bagdad Bunedzsah 18 méteres lövése megpattant Salif Sanén, és a tehetetlen Alfred Gomis kapus mellett a kapuba hullott. Szenegál az első félidőben M’Baye Niang távoli lövése révén veszélyeztetett, majd a 61. percben egy kezezés miatt megítélt büntető okozott eufóriát a szurkolóknak, de a kameruni játékvezető, Sidi Alioum egy kis videózás után megváltoztatta a döntését. Aztán még M’Baye Niang és Youssouf Sabaly is próbálkozott, de az eredmény nem változott, Algéria 1990 után másodszor nyerte meg a tornát.

Ha nincs jó szakácsod, nem lesz jó az ételed

A hosszú távú sikerekben kulcsszerep hárulhat Belmadira, aki taktikailag mindenkit felülmúlt. Olyan keretet rakott össze, hogy az univerzális játékosokból könnyedén lehetett meccs közben is formációt váltani (általában a 4–3–3 és a 4–4–2 váltakozott), amelyben elöl Juszef Belaili és Rijad Mahrez, hátul Aissza Mandi és Djamel Benlamri nagyszerű játéka döntő jelentőséggel bírt.

A Nottingham Forest középpályása, Adlene Guédioura szerint a fejlődés egyértelműen Belmadi érdeme.

Igazán jól ismeri a játékosokat, tényleg tudja, mit akar, és ami a legjobb: azt is tudja, hogyan adhatja át ezt a játékosoknak. Ez fontos, mert ha nincs jó szakácsod, nem lesz jó az ételed. Korábban hiába voltak kiváló játékosaink, ha nem volt egyben a csapat.