Aki néha eltalálta a labdát

Tizenhárom esztendővel később újra Európa tetejéről nézhetett szét, immár a Galatasaray csapatkapitányaként a Real Madrid legyőzése után. Az idén tavasszal védőszentje, sárkányölő Szent György napján intett búcsút a válogatottnak 125. mérkőzésén, uralkodói pompával, hetvenezer jelen lévő és több tízmillió tévénéző rajongója könnyeitől kísérve. Sokan minden idők egyik legnagyobb futballistájának, mások túlérzékeny, arrogáns szupersztárnak tartják. Alighogy befejezte a futballt, közfelkiáltással emelték a szövetségi kapitányi posztra, ahol volt csapattársát, a korábbi válogatott rekordert, az erdélyi Bölöni Lászlót váltotta.

Ritkaság, hogy egy edző rögtön szövetségi kapitányként debütáljon, főleg ritkaság ez egy olyan meccsen, amelyen csapatával rögtön tovább is jutott a világbajnoki selejtezőcsoportból. Nem ejti zavarba ez az igazán pikáns szituáció?

Nem, hiszen sok időt töltöttem a válogatottnál játékosként, ráadásul olyan óriási szerencsém volt, hogy nagyszerű edzőkkel dolgozhattam együtt, akiktől volt mit tanulni.

Melyiküket emelné ki név szerint?

Elsősorban Johan Cruyffot, akivel nagyon hasonlóan gondolkodunk a futballról, és akit hatalmas edzőnek tartok. Aztán persze szólnom kell Jenei Imréről, Anghel Iordanescuról, Mircea Lucescuról, Radomir Anticsról, Fatih Terimről, hogy valóban csak a legnagyobbakat említsem.

Érdekes, hogy éppen Cruyffot méltatja, holott a Barcelonánál, ahol ő az edzője volt, nemigen ment önnek a játék. Sokan csalódásként élték meg, hogy nem tudott gyökeret verni a csapatban, amelyben egy akkori nyilatkozata szerint egymás mellé került a világ három legjobb játékosa: Hriszto Sztoicskov, Romário és Ön.

Ez nem jelent semmit. Abban, hogy nem a Barcelonánál eltöltött két év pályafutásom legsikeresebb szakasza, nagy része volt a sérülésemnek is, és persze annak, hogy egy ideig valóban gyengén ment a játék. Ez azonban mit sem változtat Johan Cruyffról alkotott véleményemen, nagyon tisztelem őt.

Nem egészen fél éve, Bukarestben, a búcsúgálája előtt azt nyilatkozta, hogy két évtizednyi katonás fegyelem, edzőtáborról edzőtáborra járás után pihenésre vágyik, és jó ideig nem foglalkozik majd a futballal. Ehhez képest…

Pihenni akartam, de számomra a futball a legnagyobb élvezet, és olyan lehetőséget kaptam, amilyet nem lehetett elszalasztani. Ilyen hívásnak nem lehet ellenállni.

Csakhogy Bölöni László a grúzok, a magyarok, valamint a litvánok kétszeri legyőzése után olyan csapatot hagyott Önre, amely gyakorlatilag már továbbjutott a csoportból. Ebben a szituációban csak veszítenivalója volt. Nem félt a bukástól?

Nem, nem. Laci valóban nagyon rendben hagyta itt a csapatot, és semmi okom sincs óvatosnak lenni. Derűlátó vagyok, sohasem félek a kockázattól, azt vallom, hogy az embernek bíznia, hinnie kell a sikerben, és akkor el is éri azt.

Mit csinál mégis másként, mint Bölöni László?

Minden edzőnek megvannak a maga saját, egyedi elképzelései. Folytatni kívánom a Bölöni László által elkezdett munkát, de biztosan lesznek eredeti megoldásaim, saját ötleteim, kisebb-nagyobb változtatások. Az biztos, hogy folytatnunk kell azt a sorozatot, amelynek során az elmúlt tíz évben a román válogatott nagy sikereket ért el.

Ezek a sikerek azonban a leginkább Gheorghe Hagi nevével forrtak össze. Az Ön csapatában nincsen Hagi, aki garancia lenne a hasonló szintű folytatásra. Vagy képesnek érez valakit a jelenlegi keretből arra, hogy betöltse az ön által hagyott űrt?

Vannak most is kitűnő futballisták a válogatottban, és én sem lehettem volna sikeres a társaim nélkül. Nekem, a tízes számú játékosnak megvolt a magam szerepe, amely azonban nem létezik olyan csapattársak nélkül, akik futnak, hajtanak, és képesek mindent megtenni a csapatért. Én lennék a legboldogabb, ha újra ilyen sikeres futballistája lenne Romániának, és nem is tartom ezt elképzelhetetlennek. A jelenlegi keretben is vannak ragyogó tehetségű játékosok, gondoljunk akár Adrian Iliére, akár Adrian Mutura, és a még fiatalabbak között is sok ügyes srác van. Egy biztos: a román válogatottnak mindig lesz tízes számú játékosa…

Na, igen. De vajon nem sújtja-e Romániát is a Kelet-Európára jellemző gond, azaz hogy a sanyarú gazdasági helyzetben nem megfelelő a gyerekek képzése, a klubok szegények, és egyre hanyatlik a korábban erős bolgár, jugoszláv, netán román foci színvonala?

Igaz, nehezek a körülmények, jobb létesítmények kellenének, és ha versenyben akarunk maradni, egyre jobb feltételeket kell teremteni a gyerekek képzéséhez. Fontos, hogy a mi nemzedékünk, azok a futballisták, akik karriert futottak be a profi világban, visszatérjenek Romániába, és segítsék a román futballt. De nem minden a pénz, mondhatnám például, hogy gyerekkoromban csak szakadt cipőm volt, pályafutásom első öt évében nem is léptem füves pályára, csak betonon és salakon játszottunk. Valahogy mégis megtanultunk futballozni…

Remek nevelőedzője volt. Állítólag máig tisztelettel emlegeti Bükössy Józsefet.

Kiváló ember. Amikor az előbb a rám legnagyobb hatást gyakorló edzőket soroltam, Józsi bácsi nevét is említenem kellett volna. Valóban egyre kevesebb ilyen remek edző van. Amikor először meglátott, azonnal a gyermekeként kezelt, több időt töltöttem vele, mint az apámmal. És a mi példánk is mutatja, hogy nemcsak a képzés, de a lelki, pszichikai értelemben vett nevelés is mennyire fontos. A lényeg, hogy a gyerekek szeressék a játékot.

És hogy példaképük legyen, amennyire Ön most az egész Romániában, de gyanítom, hogy Törökországban sem ódzkodnak a gyerekek a Hagi-szintű karriertől. Ön kire akart hasonlítani fiatal játékosként?

Johan Cruyffra. Furcsa, de nekem játékosként is ő volt a példaképem, annak ellenére, hogy nem is tízes számú mezben játszott… Meg persze Maradona, akinél technikásabb játékost én még életemben nem láttam. Ő persze tízes volt…

A pályán mindent tudott: pompásan lőtt, cselezett, passzolt, remek közösségi embernek tartják azok, akikkel együtt játszott. A szurkolók egyetlen apróságot mégis a szemére vetnek, nevezetesen azt, hogy hamar elveszítette a fejét a pályán. Kár is volna ezt tagadni, hiszen kiállítások sora jelzi, hogy nem tűrte a vélt vagy valódi igazságtalanságokat. Nem bánta meg, hogy ennyire forrófejű?

Nem! Elkövettem hibákat, ezek ugyanúgy hozzátartoznak a pályafutásomhoz, mint a sikerek, amelyek azért inkább jellemeztek engem. Mindenkinek vannak hibái, nekem is, és ezek éppen arra jók, hogy az ember megpróbáljon tanulni belőlük, és minél kevesebbszer kövesse el őket.

Melyik a kedvenc gólja?

Azt hiszem, a legfontosabb és a legszebb volt egyben a Kolumbiának lőtt gólom a kilencvennégyes világbajnokságon, no de persze annyi gólt említhetnék még… Általában nem két méterről lőttem a góljaimat, klub- és válogatottszinten azt a közel háromszázat, amelyek többsége elég látványos volt. Igyekeztem mindig, minden szögből bátran megcélozni a kaput, és néha sikerült jól eltalálnom a labdát…