A sport nagy tanítómester

J. MÉSZÁROS KÁROLY

Testnevelő tanár a közös igazgatású szenci középiskolában, ahol évtizedekkel ezelőtt a kézilabda hódított. 2014-ban mi a kedvelt sportág?

Kis tornatermünk van, abban nem lehet kézilabdázni, ezért a lányokkal áttértünk a kosárlabdára. Főleg a járási versenyeken jeleskednek. A fiúk meg fociznak, teremben is, s rendszeresen eredményesen szerepelnek a futsalbajnokságban.

Tavaszig a WHIL-ben játszó szenci ŠKP Piccard kispadján ült. Utolsó lett a csapat a bajnokságban, negyedik a szlovákiai WHIL-alakulat között, majd ősztől már el sem indult a jelenlegi kiírásban. Edzőként, szenciként hogyan élte át ezt az időszakot?

Gábris Feri klubtulajdonos felkért, hogy vállaljam el a csapatot. Olyan helyzetben, amikor a jobb játékosok távoztak, s többnyire fiatal, tapasztalatlan kézilabdázók maradtak. Szinte amatőr együttessel vágtunk neki a bajnokságnak, s a körülményekhez képest megálltuk a helyünket. Gábris vezette az edzéseket, én csak a mérkőzésekre jártam, s irányítottam védenceimet.

Mit tapasztalt a kispadon?

Néha olyan érzésem támadt, hogy felugrok, és beállok a csapatba. Újonc edző voltam, ráadásul rögtön a legmagasabb osztályba csöppentem. Sokat tanultam az eltelt hónapok alatt, belekóstoltam az edző lelkivilágba, a kapcsolatok ápolásába. Előtte minden fordítva volt, és csak kézilabdázóként éltem át a mérkőzéseket. Szóval sokat tapasztaltam, s ha megszólítana valamelyik klub, már tudnám, mi vár rám.

Már tizenhat évesen az újraindult szenci női csapatban játszott, később feljutottak az akkoriban második vonalnak megfelelő I. szlovák ligába. Négy év után megszűnt az együttes, s így Nyárasdra került, majd a pozsonyi Štartba, vagyis a csehszlovák I. ligában kézilabdázott. Mi felejthetetlen az élvonalbeli évekből?

Elsősorban a játékostársak jutnak az eszembe. Nyárasdon keveset voltam, tán fél évet. Mégis barátság alakult ki köztünk, de ez ugyanúgy vonatkozik a Štartban töltött évekre is. Ha összefutunk, nem fordítunk hátat egymásnak, máig megmaradt a jó kapcsolat. Él bennem a mindennapi edzések emléke, a jó kedv, a rendszeresség. Nagyon jó volt közönség előtt játszani, mert akkor még sokan jártak Pozsonyban kézilabdára. Élveztem az emberek támogatását, belém ivódott az egy mindenkiért, mindenki egyért szemlélet, s megtanított az életben is így gondolkodni.

Közben egyetemistaként bekerült a csehszlovák válogatottba, amely végül egyetemi világbajnok lett. Ezt tartja a legnagyobb kézilabdasikerének?

Igen. Csak egy pontosítással: én a bővebb keretnek voltam tagja. A csapattal edzettem, ott voltam mindvégig velük a felkészülés során, tehát átéltem szinte mindent. Csak nem neveztek a pozsonyi tornára, így játéklehetőséghez sem jutottam.

Aztán jöttek az anyai örömök, Matyi és Tamara nevelése. Ők is a sport felé kacsingatnak?

Fiam tizenhét éves, ő műszaki beállítottságú, nem harapott rá a sportra. Hatéves lányom nagyon ügyes, úgy látszik, örökölte a géneket. Bármibe kezd, megy neki, ezért még nyitott, hogy melyik sportnál köt ki. Magántánciskolába jár, de én nagyon szeretném, ha sportolna, ha felfedezné a mozgás rejtelmeit, s átvenné tőlem a váltóbotot. Mert nekem sokat adott a sport, volt miből merítenem a döntésehez, a kudarcok leküzdéséhez.

Később volt egy újabb fellángolása a szenci női kézilabdának. Ebből milyen szerepet vállalt?

Kilenc emlékezetes év volt, pályafutásom legszebb időszaka, amely 1999-től 2008-ig tartott. Előtte nagyon hiányzott a kézilabda. Felkerestem Gábris Ferencet, a helyi Piccardban, s megemlítettem neki, min töprengek. Azt mondta, hívjam össze a lányokat, egykori csapattársaimat. Találkoztunk, s elkezdtünk edzésre járni. Fél év után elmentünk a nyári gútai tornára, ahol vagy tizenöt csapat között a hetedikek lettünk. Különösebb felkészülés nélkül. Klubelnökünk azt mondta, ha együtt maradunk, bejelent bennünket a bajnokságba, Együtt maradtunk, és elindultunk a II. ligában. Nagyon jó csapat kovácsolódott össze, összetartó társaság, egymásért harcoltunk. Igazán szép időszakként maradt meg bennem. Még az I. ligába is felkerültünk. Aztán kulcsemberünk, Gaburová elment, a többiek abbahagyták, csak hárman maradtunk a sikercsapatból, amelyet ifikkel töltöttek fel. Egy ideig még Szencen játszottam, majd átigazoltam Modorba. Időközben a pozsonyi ŠKP és a Piccard fuzionált, és felkerült a WHIL-be.

Meddig kézilabdázott?

Három éve hagytam abba. Most már csak a nyári strandkézilabda-tornákon szoktam játszani. Szencen, Modorban, Pozsonyban…

Ugorjunk vissza diákéveire. Nyolcadikos korában szlovák bajnok volt többpróbában, akkori győzelmével csehszlovák csúcsot állított fel. Utólag nem bánta meg, hogy az atlétika helyett a kézilabdát választotta?

Szüleim mindig azt mondták, atlétikában többre vittem volna. Anyukám fedezte fel a tehetségemet. Én valójában az akkori rátermettségi többpróbában tűntem ki. Hat számból állt: krikettlabdadobásból, 60 és 1500 méteres futásból, rúdmászásból, 25 méteres úszásból és távolugrásból. Mindegyikért pontokat kaptunk, s az összpontszám rangsorolt. Az aranyéremhez szükséges 480 pontot jócskán túlszárnyalva 558 ponttal csehszlovák ifjúsági csúcsot állítottam fel. Hatodikos koromban második voltam a rátermettségi versenyben, nyolcadikosként az említett csehszlovák csúcscsal megnyertem, majd elsős gimnazistaként is első voltam Szlovákiában.

Édesanyja volt az edzője?

Nem, hanem Mészáros László, aki akkor édesanyámmal együtt tanított. Nagyon izgága gyerek voltam, anyu elvitt hozzá, s tízéves koromtól foglalkozott velem. Ki tudta belőlem hozni a maximumot. Rengeteg versenyen indultam, több atlétikai számban is mindig ott voltam a legjobbak között, pedig csak a kézilabda mellett szorítottam időt rá.

Még sportol?

Ötödik éve egy táncstúdióban tornáztatom az érdeklődőket. Flowinból és fit jumpból adok leckéket. Aktívan élek, mozgok, ha tehetem.