A fű illata

Továbbra is kitartunk egy korábbi állításunk mellett, miszerint egyetlen igazi futballnemzet él ezen a földtekén. A bangladesi.

Tudvalévő, hogy 1994-ben tízezrek vonultak az utcára Dhakában, azzal fenyegetőzve, hogy felgyújtják a fővárost, ha a FIFA nem engedi vissza a pályára a doppingvétség miatt eltiltott Maradonát. A futball nem játék, nem is puszta szórakozás, jól tudják ezt a derék bangladesiek. Ráéreztek a lényegre.

A boxerlázadás idején állítólag a kínaiak egyharmada ópiumfüggő volt. Hasonló lehet ma a helyzet Bangladesben, azzal a nem elhanyagolható eltéréssel, hogy a lakosság nagy hányada ott futballfüggő. Gyógyíthatatlan futballfüggő. A FIFA évkönyvei is említenek egy 2003-as Banglades-Maldiv szigetek mérkőzést, amelyet 50 ezer bangladesi szurkoló tombolt végig a Bangabandhu Nemzeti Stadionban. „Izzott a levegő“ – így a krónikás.

Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a bangladesi kormány rettegve várta a világbajnokságot. A szegényebb déli tartományokban már az első csoportmeccsek alatt zavargások törtek ki az áramszünetek miatt, s amikor a futballközvetítésektől ilymódon megfosztott szurkolók utóbb megtudták, hogy az Argentína–Szerbia mérkőzésen hat gólról maradtak le, bambuszrudakkal felfegyverkezve támadtak a helyi villamos művek irodáira.

Egy kínai vállalkozó eközben a németországi stadionok füvének illatát árulta, kis zacskókban, hat és fél dollárért. „A levegőt a helyszínen csomagoljuk, közvetlenül a fűnyírás után. Eredeti illat“ – reklámozta portékáját a vállalkozó. A hírügynökségi jelentések szerint hamar letartóztatták. Ha szerencséje van, a döntőt megnézheti a börtönben, hiszen még a Guantanamón fogva tartott moszlimoknak is levetítették a világbajnokság néhány meccsét, igaz, csak azoknak, akik nem vettek részt a börtönlázadásban, s csak Szaúd-Arábia mérkőzéseit, ráadásul azokat is csak felvételről.

„...mindennapi futballunkat add meg nekünk ma.“ (gj)