„A fociban nem számít, milyen szép egy mozdulat”

Filmforgatókönyvnek ez talán banális lenne, a szlovák Oľga Beständigová és a török Ilhan Mansiz igaz történeteként viszont hihetetlenül inspiráló.

Oľga

Oľga Beständigová ötévesen kezdett korcsolyázni. Kezdettől fogva a párosokat kedvelte a legjobban, s mindig arra vágyott, hogy a bátyjával, Jozeffel együtt versenyezzen. Álma teljesült, a Beständig testvérpár hét Eb-n, öt vb-n és egy olimpián képviselte Szlovákiát, legjobb eredménye egy Eb-7. hely volt. 2005-ben azonban a kettős végleg visszavonult, Jozef polgári állást talált, s mellette edzősködéssel is foglalkozott, Oľga pedig különféle show-fellépéseket vállalt.

Ilhan

Ilhan Mansiz Németországban született török szülők gyermekeként, s az 1. FC Köln ifjúsági csapatában kezdett futballozni. 1995-ben szerződtette a Genclerbirligi, de Ilhan hamarosan visszatért Németországba, s egy évig amatőrként játszott. 1998-ban a Samsunspor játékosa lett, innen igazolta le három évvel később a Besiktas, melyben sorozatosan remekelt, s így a török válogatottba is meghívást kapott. A világ a 2002-es vb-n ismerte meg a nevét: a negyeddöntőben ő lőtte az aranygólt Szenegál ellen, a bronzmeccsen pedig gólpasszt adott a vb-történet leggyorsabb gólját szerző Hakan Sükürnek. Népszerűsége szárnyalt, a nők rajongtak érte, a sajtó a török Beckhamként emlegette. 2004-ig játszott a Besiktasban, majd egy rövid japán kitérő után a Herthába igazolt, s végül 2006-ban az Ankaragücü játékosaként fejezte be a pályafutását. Búcsúját a sorozatos sérülések kényszerítették ki.

A találkozás

A műkorcsolyázót és a futballistát négy éve, a „Sztárok a jégen” showműsor törökországi verziójában hozta össze a sors. Eleinte egyikük sem rajongott az ötletért, hogy együtt korcsolyázzanak.

„Nagyon nem örültem, amikor megtudtam, ki lesz a partnerem, mert azt gondoltam, mindegyik futballista buta” – meséli Oľga. „Térdsérülés miatt fejeztem be a labdarúgó-pályafutásomat, s amikor először jégre léptem, a térdem azonnal megdagadt. Le akartam mondani az egész showt, de próbáltak meggyőzni, hogy tartsak ki, sportoló vagyok, nem adhatom fel” – emlékezik Ilhan, aki akkor, harminckét évesen húzott először korcsolyát a lábára. Bár a show kezdő résztvevői részt vettek néhány „előkészítő tréningen”, Ilhan még nem tudott hátrafelé koszorúzni, amikor Beständigová csatlakozott a stábhoz. Viszont az első pillanattól kezdve jól érezték magukat együtt, s hamarosan a jégen kívül is egy pár lettek.

Az ötlet

„Egykori sportolóként kezdettől fogva átéreztem Oli helyzetét. Elmondta, hogy a bátyja befejezte a pályafutását, ő pedig partnert keres, de ez nem egyszerű dolog. Nem nagyon értettem, miért, mert semmit nem tudtam a műkorcsolya világáról, de ahogy elnéztem a jégen – nem siklott, repült! –, tudtam, neki korcsolyáznia kell – magyarázza Ilhan. – Bennem már akkor megfogalmazódott az ötlet, hogy talán együtt is megpróbálhatnánk, de néhány nap után kicsit furán nézett volna ki, ha odaállok elé: Hé, itt az új partnered!”

A Beständigová–Mansiz kettős hétről hétre egyre komolyabb technikai elemekkel tarkította programját, a koszorúzástól hamar eljutottak az egyszerű emelésekig, a halálforgásig, sőt, még dupla pörgetett emelést is csináltak, ami a páros műkorcsolyázás egyik legbonyolultabb mozdulatsora. „Megnyertük a showt, és már nem tűnt akkora őrültségnek, hogy komolyan elkezdjünk együtt edzeni Olival” – mondja Ilhan.

A megingás

Ilhan időközben talált egy jó terapeutát is, aki speciális kezeléssel helyrehozta a térdét. A fájdalom, ami évek óta kínozta, eltűnt. „Így hát támadt egy új ötletem... Visszatérni a focihoz – jegyzi meg nevetve. – Amikor visszavonultam, nem volt választásom. Nem dönthettem, akarok-e még játszani, vagy sem, muszáj volt befejeznem, mert a térdem nem bírta. Emiatt mindig hiányérzetem volt. Ahogy rendbejött a lábam, elkezdtem edzeni az 1860 Münchennel. Ekkor már mögöttem volt hat hónapnyi műkorcsolyatréning, de vonzott a foci. Formába lendültem, s az 1860 München szerződést kínált. Most már szabadon dönthettem, mit akarok csinálni, semmilyen külső körülmény nem kényszerített. Az edző talán bolondnak nézett, amikor azt mondtam, köszönöm, de inkább korcsolyázni fogok. Én viszont egyszerűen úgy éreztem, túl sok munkát és energiát fektettünk már Olival ebbe, nem lenne bölcs dolog most felrúgni az egészet.”

A kihívás

Ilhan nem is tagadja, nem a műkorcsolya szépsége, hanem az őrült kihívás fogta meg: „Olyanra már volt példa, hogy egy futballista átállt a strandfocira vagy az amerikaifocira, s olyan is előfordult, hogy egy jégkorongozó ilyen-olyan okokból műkorcsolyára váltott. De hogy egy focistából műkorcsolyázó legyen? Ilyen még nem volt!”

Oľgától sem álltak soha távol az őrültségek: „Ilhan eleinte sokszor megkérdezte tőlem, miért pont vele akarok korcsolyázni, miért pazarolom rá az időmet. Mindig szerettem a járatlan úton járni, nem követtem a konvenciókat. Mindenki korcsolyázóval korcsolyázik, ez így túl egyszerű, én a nehéz dolgokat szeretem! Ha hagyományos partnerem lenne, eljutnánk az Eb-re, a vb-re, az olimpiára, de nem lenne benne semmi különleges. Ha viszont mindezt Ilhannal sikerül elérnünk, az személyes diadal lesz!”

A munka

A közös munka persze nem mindig zökkenőmentes. „Számomra a legnehezebb, hogy türelmes legyek – vallja be Oľga. – Nem Ilhannal, mert ő nagyon gyorsan tanul, nagyon tehetséges, ráadásul egyáltalán nem szégyenkezik. Nem érdekli, más mit gondol róla, hogy esetleg nevetségessé válik. Még közönségkorcsolyázáson is edzettünk, s Ilhan egyáltalán nem volt feszélyezett, nem törődött vele, hogy mindenki őt nézi. Türelmesnek kell azonban lennem abban az értelemben, hogy a siker nem jön el mindjárt. Fejlődünk, haladunk, de nem várhatjuk, hogy holnap már versenyezhetünk.”

Az egykori futballista számára leginkább a műkorcsolya technikájának megértése okoz nehézséget. „Eleinte nem értettem, mi a csudáért kell először félkörben korcsolyáznunk, ha halálforgáshoz készülődünk, miért nem csináljuk rögtön magát a halálforgást. Eltartott egy darabig, amíg felfogtam, hogy minden elemnek van felvezetése és kifutása is, s az sem mindegy, hogyan néz ki. A fociban nem számít, milyen gólt szerez az ember, ha a fenekéről pattan is be a labda a hálóba, nem érvénytelenítik a gólt, mert nem elég szép, s mert nem volt négyes erősségű a mozdulat. A műkorcsolyában viszont mindennek jól kell mutatnia, technikailag nagyon nehéz sport. Futballistaként ahhoz vagyok szokva, hogy erőlködéskor öszszeszorítsam a fogam és ökölbe szorítsam a kezem, de a jégen ezt nem tehetem” – hangsúlyozza Ilhan.

„Én is azt akarom, hogy férfias legyen a jégen – teszi hozzá sietve Oľga. – Van egy határ a keménység és a nőiesség között, ahová Ilhan pont befér. A finom mozdulatok mellett azért van lehetősége az erejét is megmutatni. De remélem, nem a dobott ugrásoknál, mert néha azt hiszem, kirepít a pályáról! Meg kell értenie, hogy a műkorcsolyában a technika az elsődleges, nem az erő.”

Ilhan kedvenc eleme a halálforgás, s általában a páros elemeket szereti. „Mert foghatod a kezem!” – nevet rá Oľga. „Ez így van – helyesel Ilhan. – Az egyéni forgásoknál néha elvesztem az egyensúlyom, és elesek, de a páros piruetteknél ez nem fordul elő. A legtöbb bajom a szólóugrásokkal van. Néha már sikerül a dupla toeloop, de még elég ritkán. Külön edzéseim is vannak, amelyeken az egyéni elemeket tanulom.”

Az álom

Oľga és Ilhan közös álma a 2014-es szocsi téli olimpia. A kvalifikációs versenyeket 2013- ban rendezik, addigra a páros szeretne nemzetközi tapasztalatokat szerezni – török színekben indulva. „Törökországban nincs másik pár, de nem akarok ugrani egy szimpla axelt, aztán verni a mellem, hogy török bajnok vagyok. A nemzetközi mezőnyben is meg akarjuk állni a helyünket” – bizonygatja Ilhan.

A páros eredeti terve az volt, hogy 2012 őszén versenyez először, de most úgy látják, akár korábban is kipróbálhatják magukat. „Ha sikerül megtanulnom még egy dupla ugrást, mondjuk a salchowot, akkor akár már idén decemberben is részt vehetünk egy kisebb versenyen” – véli Ilhan. „De nagyon fontos, hogy csak akkor vállaljuk a versenyzést, ha már elfogadható szinten leszünk. Nem akarjuk, hogy röhögjenek rajtunk” – mondja Oľga. Éppen ezért a kezdet kezdetén senkinek nem is említették az olimpiát – csak annyit mondtak, szeretnének együtt versenyezni. Oberstdorfban edzenek, célirányosan úgy tanulják az elemeket, hogy azokból minél előbb összeállhasson egy program. „Ilhannak már nincs ideje a műkorcsolya minden csínját-bínját elsajátítani, de amire szüksége van, azt meg tudja tanulni” – állítja Oľga. Az őrült ötletet ma már mindenki komolyan veszi. Jozef, Oľga bátyja csak hüledezett, amikor először látta együtt a jégen a furcsa párt. „Azt hajtogatta, Ilhan biztosan gyerekkorától korcsolyázik, nem lehet, hogy csak felnőtt fejjel tanult meg” – idézi testvére szavait Oľga.

Az üzenet

Ha a műkorcsolyázó és a futballista eljut együtt Szocsiba, az a játékok egyik legnagyobb sztorija lesz. „Nemcsak a játékoké!” – kiáltja Oľga. „S nemcsak az egyik legnagyobb! – vágja rá Ilhan. – Egyértelműen ez lenne a legnagyobb sztori. S egyúttal egy üzenet mindenkinek: nem számít, hány éves vagy, bármit elérhetsz, amit csak akarsz, ha igazán akarod, és ha mindent megteszel érte.”

Oľga hasonlóképpen látja: „Ha azt mondod, nem lehet, mielőtt egyáltalán kipróbálnád, soha nem tudod meg, mire lettél volna képes. Az embernek kell, hogy legyen bátorsága kergetni az álmait, és bennünk megvan ez a bátorság. Mindketten őrültek vagyunk, szeretjük a nehezebb utat választani, de bízunk magunkban és egymásban. S valahol legbelül tudom, valóra válik az álmunk.”