A drukkerek mindenhol a vállukon hordozták

Február 7-én töltötte be a 70. életévét. Készített számvetést, visszatekintett az elmúlt évekre?Valószínűleg nem tettem volna, ha nem döntünk úgy, hogy ezt egy önéletrajzban próbáljuk rögzíteni. Ezután le kellett porolni az emlékeket. Harmincöt évet töltöttem a profi futballban, ezalatt megismertem sok csapatot, játékost, vezetőségi tagot, drukkert. A csehszlovák föderális ligától kezdve a szlovák bajnokságon, Magyarországon, Lengyelországon, Görögországon át egészen Törökországig rengeteg helyen megfordultam. Már felsorolni is sok, úgyhogy kellett az a portörlő. Előfordult, hogy ránéztem egy csapatképre, és csak a keresztneve jutott eszembe az illetőnek… Mely időszakokra emlékszik vissza a legszívesebben?Mindenhol jól éreztem magam, mert mindenhol jó csapatokat edzettem. Sikerült is jó eredményeket elérni, és mindenütt nagy volt az öröm és a megbecsülés is. De ha választanom kellene, két csapat emelkedik ki: az egyik a dunaszerdahelyi DAC, ahol a klub talán legnagyobb történelmi sikerét értük el azzal, hogy feljutottunk a csehszlovák első ligába, ott a harmadik helyet szereztük meg, indulhattunk az UEFA-kupában. Ezt az egészet megkoronázta egy Bayern München elleni mérkőzés. Ilyesmi ritkán történik meg egy kis ország kisvárosának csapatával... A második csúcsot pedig a nagyszombati Spartakkal értük el, ahol három év alatt sikerült megmozdítani a sziklákat.  Hogyan tudta meghódítani a közönséget?Korábban is kijárt a közönség Dunaszerdahelyen és Trnaván is, ki-kinézegettek a stadionba, de talán kicsit csüggedtek, fáradtak voltak azután, hogy az egyik helyen nem sikerült a feljutás, a másik helyen meg csak tengődtek, épphogy bentmaradtak. Dunaszerdahelyen a támadófutballal el tudtam nyerni a közönség bizalmát, együtt élt a a csapattal a város, a járás, az egész Csallóköz, s ezekből a tapasztalatokból indultam ki Trnaván is. Amikor még a diplomamunkámat írtam, gyakran jártam Nagyszombatba edzésekre, meccsekre anyagot gyűjteni, az volt az a nagy Trnava, ahol Adamec és Kuna is játszott, amely bajnokságot nyert, majd a BEK-ben elődöntőig jutottak, és az Ajaxszal találkoztak. Meghatottan néztem, milyen rengeteg néző van a stadionban, milyen odaadóan tudnak drukkolni, de akkor eszembe sem jutott, hogy egyszer én is itt fogok edzősködni. Az viszont megfordult a fejemben, hogy jó lenne valahol edzőként olyasmit csinálni, ami felkelti a nézők figyelmét.  Miért volt különleges Dunaszerdahely és Nagyszombat?Futballbolond város mind a kettő. Szeretik a sportot, a csapatot, büszkék arra, hogy a csapat őket képviseli. A lokálpatriotizmus mindkét helyen nagyon erős. Egyik sem tartozik a nagy városok közé. A Slovan–Trnava mindig derbi volt, dőlt a kerítés, már a múltban is. Ebből még máig megmaradt valami. De ennek az volt a lényege, hogy a Slovan nagycsapat, a Trnava meg kicsi volt, és a kicsi mindig igyekszik magát egyenrangúvá tenni a naggyal. Dunaszerdahelyen nemzeti hősök lettünk, amikor egyszer sikerült döntetlent játszanunk a nagy Spartával. Korábban mindig kiporolták a nadrágunkat, és ettől csak egyre erősebb lett a vágy, hogy adjunk már vissza nekik valamit. Akkor tört meg a jég, amikor Dunaszerdahelyen, bár 1:3-as vesztésre álltunk, sikerült döntetlenre hozni a meccset. Külföldön is a vállukon hordoztak, ha sikerült jó eredményt elérni, de az nem itthoni hangulat volt. Itthon teljesen másképp veszi az ember a dicséretet.  Mindegyik állomáshelyén imádta a közönség. Mi volt ennek az oka?Nem tudom. Sehová nem indultam ilyen tervekkel, csak arra gondoltam, hogyan csalogassam a stadionba az embereket. Ez olyan, mint egy színház, nem magának csinálja az ember. Jön a szombat, fellép a csapat, és én vagyok a rendező. Mielőtt átvettem a nagyszombatiak irányítását, részt vettem egy hathetes tanulmányúton Németországban. Akkor jöttem haza a krakkói Wislától, és továbbra is külföldön szerettem volna dolgozni. Az volt az álmom, hogy elmenjek a német ligába, csak a másodikba… De ehhez nyelvtudásra volt szükségem, ezért beiratkoztam kint egy hathetes nyelvtanfolyamra. A délelőttöket a tanfolyamon töltöttem, délután pedig jártam a Bayern München, az 1860 München, a Frankfurt, a Darmstadt edzéseire, meccseire. Ott láttam azt a játékfelfogást, az offenzív pressinget, amit később itthon is meg akartam honosítani, és láttam azt is, hogyan gyakorolják. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"218517","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"480","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"319"}}]] Mennyire volt nehéz megvalósítani az elképzeléseit?Más a mentalitás a két országban. Németországban minden precíz, automatikus, nálunk meg kell győzni az embereket. Mert ha nem sikerül meggyőzni őket, jön a szöveg: „Miket találsz ki, hülye vagy!”, hiszen egy kemény edzés fáj. Hasznomra vált, hogy Németországban feltöltődtem, láttam, hogy ott teli van a stadion, és elkezdtem figyelni, mi ennek a játékmodornak az alapja, hol rejlik az, amire fel tudna figyelni a hazai közönség is. Ezután jött a felkérés a nagyszombatiaktól, én pedig közben rádöbbentem, hogy lehetetlenség kijutni a német futballba, ott csak olyan edzőket alkalmaztak, aki ott is futballozott. Kocianon kívül nem volt más csehszlovák tréner az első meg a második Bundesligában. Megértettem, hogy ott nincs keresnivalóm, nem akartam illúziókat kergetni, ezért igent mondtam a Trnavának. A nagyszombatiaknál nagyon jó csapatot épített.Sikerült meggyőznöm a vezetőséget, hogy én választhassam ki a játékosokat. Olyanokat kerestem, akiknek van fülük, szóval hallgatnak, meg van fejük, szóval gondolkodnak, és éhesek a győzelemre. Nem akartam olyan játékost, aki jó meg szép, csak langyos. Az én taktikámhoz jó fizikai felkészültség kellett, hiszen a letámadásos pressingnek az a lényege, hogy a labda elvesztése után valamennyi játékosnak nagyon gyorsan át kell váltani arra, hogy a labdát vissza kell szerezni. Nem volt idő kifújniuk magukat. Ezt nem volt könnyű megszokni, de fokozatosan kezdtek belejönni, én pedig észrevettem, hogy a közönségnek is tetszik. Az előző évi kiesőjelölttel sikerült a 6. helyen végezni, az azt követő két évben pedig a bajnoki címért harcolni. Ez végül – a rimaszombati események miatt is – nem jött össze, de ez is benne van a játékban. A foci nemcsak a kapu előtt játszódik, hanem a kapu mögött is. Ez már nem az edző munkája, de az edző issza meg a levét.  Az 1996/97-es szezon utolsó fordulójában a nagyszombatiak furcsa körülmények között kikaptak 2:1-re a rimaszombati Tauristól, s ezzel egy ponttal lemaradtak a bajnoki diadalról. Hogyan élte meg az egészet?A hajamon látni, beleőszültem! Nagyobb sportcsalódás nem ért az életben. Ha az ember 29 fordulón át az első helyen áll a csapattal, és a harmincadikban elveszti a megálmodott bajnoki címet, az szörnyű. Ott az a rengeteg kérdés, amelyekre nincs felelet. Mindenki hallotta, hogy így volt, meg úgy volt, én is hallottam, csak nem tudok semmit bizonyítani. Nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, de bizonyítékok nélkül nem lehet odaállni egy közösség elé, hogy te, te meg te, timiattatok nem nyertük meg ezt a meccset, mert… Mert valami. Ki sem akarom mondani, hogy mi, mert abban a pillanatban tudnom kellene bizonyítani. Hogy az ellenfelet akkora pénzösszeggel motiválták, hogy sokkal jobb teljesítményre volt képes? Nem tudni. Nem volt nálam kíváncsibb ember, hogy mi minden történt a háttérben, később ezért is vállaltam el a kassai csapat irányítását. Ez bizonyára nagy meglepetés volt, nehéz volt megmagyarázni, hogy miért éppen Kassán folytatom, de óriási kihívás volt, hogy a BL-csoportkörben, nagy ellenfelek ellen van lehetőségem játszani. A Trnavával szerettem volna odajutni, de végül úgy hozta a sors, hogy a kassaiakat vezettem a BL-ben. Ezután jött a törökországi időszak, ahol szintén imádták a nézők, azért is, mert talán az egyetlen külföldi edzőként megtanult törökül. Álmomban sem hittem volna, hogy egyszer megismerem ezt az országot. A történelemórákról emlékeztem a török hódoltságra, de amúgy nem sokat tudtam a törökökről. Akkor nyílt ki a szemem, amikor odakerültem, és láttam, milyen nagy, gazdag és egyben szegény ország. Elkerültem az ötmilliós Ankarába a Genclerbirligi edzőjeként, és rádöbbentem, ez a város akkora, mint egész Szlovákia. Hirtelen rengeteg ember figyelte a munkámat. A törököknél már akkor is minden üzletben tévé volt, és mindenki olyan focibolond, mint Trnaván meg a DAC-nál a legjobb időszakokban. Mindenki drukkol valakinek. Az embereknek megvan a saját csapatuk, ahonnan származnak, meg egy isztambuli nagycsapatuk. Elmesélek egy történetet. Törökországban Ján Gabirel egykori játékosom volt a segédedzőm, pályaedzőm, tolmácsom, mert ő játszott már ott, és beszélt törökül. Amikor először eljutottunk együtt a Nagy Bazárba, minden oldalról kiabáltak neki: „Gabriel, Gabriel!” Ismerték még játékoskorából, mert a török kupadöntőben játszott a Bursaspor csapatában. Ez volt az első találkozásom a Nagy Bazárral, és Gabriel csak biztatott: „Meglátod, jövünk mi még ide!” Három-négy héttel később ismét Isztambulba utaztunk, a Galatasaray elleni mérkőzésre. Nagy csapat, nagy nevek, Hagi, Popescu… A meccs előtt ismét elmentünk a Nagy Bazárba. Gabriel bemutatott mindenkinek: „Itt a mi hodzsánk!” Az egyik aranyműves, akihez betértünk, Fenerbahce-drukker volt, a Galatasaray nagy riválisa. Azt mondta Gabrielnek: „Mondd meg a hodzsának, ha holnap nyernek, ebből a rengeteg aranyból választhat valamit!” Mindenki tudta, hogy nincs esélyünk, én is csak viccnek vettem, de rámutattam egy pecsétgyűrűre. Mit nem hozott a sors? Megvertük a Galatasarayt 2:0-ra! A meccs után nem volt idő már a gyűrűvel foglalkozni, de két-három hét után mondtam Gabrielnek, hívja már fel azt az aranyművest: emlékszik-e még arra, amit mondott? Bizony emlékezett: „Félre van téve a hodzsának, máris jöhettek érte!” De mi Ankarában voltunk, nem jutottam el akkoriban Isztambulba, nem is foglalkoztam már vele. Gyűrű nincs, de ez a sztori örök emlék.   Lesz magyar fordítás isPecze Károly 70. születésnapja alkalmából jelent meg a sportújságíró Harsányi László közreműködésével a kiváló tréner önéletrajza, „A futball – a szenvedélyem, a végzetem” címmel. A 272 oldalas kiadvány részletesen bemutatja Pecze pályafutását, tele rengeteg érdekes sztorival, de megtaláljuk benne a Pecze által irányított csapatok játékosainak névsorát és az eredményeit is. Harsányi elmondta, készül a könyv magyar fordítása is, ami előreláthatólag három–négy héten belül kerülhet piacra, és Dunaszerdahelyen is terveznek egy könyvbemutatót.