Selmecbánya örök aranya

Nagyméretű vásznán szelíd dombok ölelik a várost, távolban a Kálvária, a mezőn asszonyok szorgoskodnak, tehenek legelésznek, távolabb egy kalapos férfi munkálkodik, az almafák szép termést ígérnek. Nyugodt a táj, szívet-lelket nyugtató. Bizonyára ezt érezhette Huszárik Zoltán is, aki 1970-ben választotta Szindbád című filmje egyik színhelyéül a várost, amely házaival és utcáival még ma is őrzi több évszázados, megejtő hangulatát.

Selmecbánya történelmi központ, irodalmi főhős, festészeti kincs. Bármerre járunk is a városban, főteréről bármilyen irányba nézünk is, a látvány lenyűgöző. Finoman kanyargó utcái, eldugott kis terei, méltósággal emelkedő korzója első látásra rabul ejti az embert. Itt naphosszat sétálhat, bandukolhat, barangolhat az idegen, látnivalóból van elég, teljesen mindegy, melyik irányba indul el. Csak kényelmes cipőt vegyen, ha a távoli doboldalakra vágyik, mert a fából, kőből és agyagból épült egykori bányászházakra kíváncsi. De ugyanezt tanácsolom azoknak is, akik a régi bányatavat választják úti célul egy kellemes nyári fürdőzés reményében. Erdőn, mezőn keresztül, köves, meredek utakon vezet az ösvény, célba érni nagy élmény. Kedvére talpalhat az is, akit a belváros ejt rabul. A Szentháromság tér házai, palotái alatt bányásztárnák sorakoznak, egykor itt tárolták a város bor- és élelmiszerkészletét. Hosszú, középkori pincék még ma is több helyen futnak a város alatt, titkaikat nem adják, így aztán történeteikből százszámra válogathatunk. A Geramb család által építtetett barokk kastély 1878-ban már bányászkórházként működött, mostanság viszont sem mentőállomása, sem kórháza nincs a városnak, csupán baleseti osztálya, ahová nem egy esetben tűzoltók szállítják be a betegeket. Az evangélikus líceumot, amelynek padjait egykor Petőfi Sándor is koptatta, az 1710-es pestisjárvány áldozatainak emelt szoborcsoport közelében találjuk a város szívében, pár lépésnyire az egykori Joerges nyomdától.

A múltból a jelenbe

A történelmi belváros 1993 óta az UNESCO világörökség része, de a kálvária barokk épületegyüttese is európai hírű. Templomok, kápolnák, szoborcsoportok alkotnak itt tökéletes egységet a természettel. A helyi gazdagok adakozásából 1745-ben két templom és tizenhét kápolna nőtt ki a földből, és pompázott is évszázadokon át. A pusztulás a szocializmus éveiben indult el, amikor már a zarándoklatokat is betiltották ezen a tájon. Az újjáépítés 2007-ben kezdődött el és tizenegy évbe telt. Azóta újra turisták ezrei népesítik be a várost. Csak tavaly 60 ezer látogatója volt Selmecbányának. A helybeliek száma viszont ezzel párhuzamosan drámaian csökken. Öt évvel ezelőtt még 12 ezer lakosa volt a városnak, ma már csak 9 ezer. Az az idő rég elmúlt már, amikor aranyból, ezüstből, vörösrézből itt bányásztak a legtöbbet Európában. A tárnák már csak a turistáknak kínálnak látnivalót, nemesfémekből meggazdagodni errefelé már aligha lehetne. A történelmi időkből itt maradt ingatlanokat tehetős idegenek vásárolják meg, a helybelieknek nincs pénzük a felújításra. A központból is sokan kiköltöztek a lakásfenntartási költségek miatt. 

Egykori helyi lakosok mesélik: Selmecbányán régen sokkal szebb és olcsóbb volt az élet. Bár a telek hidegebbek és csúszósabbak voltak, a város sokkal emberibbnek mutatkozott, mint mostanság. Az árak magasak, a fizetések alacsonyak. Aki tud, máshol teremt egzisztenciát. A turisták természetesen semmit sem észlelnek ebből. Mintha egy drága gyöngysort rejtő ékszerdobozban szemlélődnének, mindent megkapnak, mi ingere szemnek és szájnak. A vendéglők étlapján csupa finomság, a szállodák, a panziók személyzete kedves és szolgálatkész, a boltok sokféle szépséggel várják a betérőket. De van itt más is. Szerelembank, toronybeli teaház, óragyűjtemény, pipakiállítás, ősrégi kovácsműhely. Ősszel, amikor a festői kertekben már érik a gyümölcs, a földben levő mangántól sötétbordó héjú alma terem a fákon. Nagyságát tekintve fele egy férfiökölnek, az íze, a zamata viszont fenséges!

És még egy (filmes) érdekesség az itt járó magyar turistáknak: azokon a dombokon, ahol egykor Csontváry sétált, Törőcsik Marival a főszerepben a Szent Péter esernyője festői jeleneteit forgatták. Az Éjféli mise havas, karácsonyi képsorait pedig a belváros magasabban fekvő utcáiban vették fel, az ünnep varázsát csillogó szemmel megidéző Bara Margittal.

A szlovák–magyar koprodukcióban készült Szent Péter esernyőjében, később, Jiří Krejčík rendezésében, az Éjféli misében már a Vášáry nővérek idősebbike, Emília is szerepet kapott. Húga, Magda Pozsonyban kezdte a színészi pályát. A Vášáry család a Joerges-házban lakott, ahol Törőcsik Mari is vendégeskedett annak idején. Mára a ház teljesen átalakult, a Vášáry családból senki nem lakik az emeleten, a földszinten pedig hangulatos cukrászdát nyitottak.

Ketten a városból

„Kislánykoromban mindig féltem a házban – mondja Magda Vášáryová. – Gyakran berepült egy-egy denevér a szobánkba, patkányok futkostak a folyosón. Az udvar sem olyan volt, mint ma. Be volt építve. Bádogosok kalapácsolására ébredtünk. Nyáron kimásztunk a tetőre, ott napoztunk. Apánknak hatalmas könyvtára volt, vagy ötezer kötetből állt. Az értékesebbeket a pincében, a szénrakás alatt rejtegette. Tanító volt, de egy ideig igazgatói állást is betöltött a szomszéd líceum kollégiumában. Két szobánk volt a házban, plusz egy hosszú konyha. A WC-re hideg folyosón kellett végigmenni. Ott is nagyon féltem. Ültem és kiabáltam. Csak a szobában éreztem biztonságban magam. Onnan jól lehetett látni a város tornyában levő nagy harangot, amit a németek sem tudtak leszerelni. Olyan mély hangja volt, hogy ha megkondult, vibrálni kezdett az egész város.”

Selmecbányát Magda Vášáryová mindig sötétnek látta. Gyerekkora óta ez a kép él benne a városról.

„Én az ötvenes években éltem ott. Akkoriban még előkelő családok lakták a várost. Apámat nem kedvelték a kommunisták. Folyamatos megfigyelés alatt tartották. Kémkedtek utána, jelentéseket írtak róla. Hat-hét éves lehettem, amikor először vittek rendőrségre. A szüleim ellen kellett volna vallanom. De már tudtam, mi az, amit nem szabad elárulnom. Apám felnőttként kezelt. Mindent elmondott, elmagyarázott. Később már nem is csodálkoztam rá semmire. Függetlenül attól, hogy mit tanítottak az iskolában, tudtam az igazat. Én abban a házban születtem, ahol laktunk, a nővérem a nagymamánál jött a világra. Akkor még háromnyelvű volt a város. Németül, magyarul és szlovákul beszéltek az emberek. Amikor a Szent Péter esernyőjét forgatták nálunk, én még kislány voltam. Az Éjféli misében már én is feltűntem pár snittben. Kilakoltatnak egy zsidó családot, lökdösik őket lefelé a lépcsőn, a copfos kislány én vagyok. Tizenöt évesen már Pozsonyban forgattam. Egész nyáron filmeztem. Ismertem azokat, akik sokat ártottak a szüleimnek. Egyszer csúnyán megbetegedtem. Szamárköhögés kínzott. Az orvos a tengeri levegőt javasolta. Az egész család nem kísérhetett el. Csak anyám és én mehettünk volna – ha engednek az elvtársak. Már kétszer is útra készen álltunk, amikor jött a távirat, hogy utazásunk nem szolgálja az állam érdekeit. Még a Tátrába sem mehettünk el. Nagy nehezen Pöstyénbe. Ott gyógyultam meg a száraz, meleg levegőtől.”

Tizenhét éves koráig élt Selmecbányán, de akkortájt már a család is költözött. Édesapja felépített egy hétvégi házat a közeli Počúvadlón, az lett az új fészkük, s a nyarakat most is ott tölti. De hetente háromszor biztosan beautózik a városba.
„Apám a vasárnapi szentmise után turistákat vezetett körbe a városban. Helyismeretből, történelemből sokat tanultam tőle. Sokszor voltam én is iskolás gyerekek idegenvezetője. Milkával ketten úgy nőttünk fel, hogy pesztonka vigyázott ránk. Anka néni. Házasságon kívül született. Tizenkét évesen Pestre küldték szolgálni egy gazdag családhoz, és soha többé nem látta az édesanyját. Negyvenötben hazaköltözött Pestről, mert a grófék, akiknél szolgált, a németek elől menekültek. Anka néni anyám segítőtársa lett. Tőlünk tíz percre lakott. Jött korán reggel, kifényesítette apám cipőjét, elkészítette a frühstücköt, és ha vendégeink voltak, márpedig gyakran voltak, akkor besegített anyámnak a sütésben-főzésben. Volt, aki vacsorára is hozzánk járt. Apám diákjai jöttek fát aprítani, szenet behordani, és mindig velünk együtt ettek az asztalnál. Nyáron úszni jártunk, vagy a környékbeli dombokon sétáltunk, télen ugyanott szánkóztunk és síeltünk. Ha vendégeink voltak, zongorázni kellett és énekelni is, ha akartunk, ha nem. Apai nagyapámmal magyarul kellett beszélnem. Ma is jó a magyar kiejtésem, de a szókincsem már nem olyan gazdag, mint gyerekkoromban. Selmecbánya egykor a második leggazdagabb magyar város volt. Arany- és ezüstbányái messze földön híresek voltak. Ide járt a bécsi császári család. A világ első bányászati akadémiája is nálunk nyitotta meg a kapuit, itt kezdte el tevékenységét az első Műszaki Tudományos Társaság, itt működtek a legmodernebb kémiai laboratóriumok. Francia, német, olasz mérnökök dolgoztak ott. Villákat építtetett nekik a város, hogy maradjanak. Magasak és elegánsak voltak a professzorok, nyakkendő nélkül nem léptek ki az utcára. A bányászok és azok utódai nagyon alacsonyak voltak. Tizenkét évesen kezdtek el dolgozni a föld gyomrában, nem nőhettek tovább.”

Ezüst vagy arany? – kérdezem Magda Vášáryovától. Töprengés nélkül kapom a választ.

„Színésznőként megszoktam, hogy nem kell az ékszer, mindent le kellett venni magamról. Aranyat nem hordok. Az ezüst feketére festi a bőrömet. Édesanyám szegény családból jött, Anka nénitől kaptam ékszereket egy dobozban. Utolsó fizetségként kapta a gróféktól. Tizennyolc éves koromban nekem ajándékozott egy láncot, később egy szép, antik gyűrűt.”

Mivel egyáltalán nem romantikus alkat, nincs kedvenc helye a városban. 

„Én inkább az emberekre emlékszem, akiket kötök bizonyos élethelyzetekhez, és szeretettel gondolok rájuk, és nem épületekre, amelyek szépek. A főtér házai például teljesen üresek. Ott már nem élnek tősgyökeres selmeciek. Lakótelepekre költöztették őket.”
„Hatéves voltam, amikor Magda született – veszi át a szót Emília Vášáryová. – Nehéz idők jártak akkor Selmecbányán, de a szüleink mindent megtettek, hogy szép gyerekkorunk legyen. Májusig kemény telek voltak, tágas szobákat kellett kifűteni, rengeteg szenet felhordani az emeletre. Apám diákjai szívesen segítettek. Komoly fejfájásokkal küzdött szegény, betegen jött meg a frontról. Az ötvenes évek végéig a tanítóképzőben tanított. Anyám is tanított egy ideig, németnyelvtan-könyvet is írt. Kárpátaljai németek voltak a szülei, a származása miatt veszítette el a munkáját. Az egyik nagybátyám a Komenský Egyetemről ment ki tanulni Párizsba, a Sorbonne-ra. Rendkívüli tehetségét ott is elismerték. Soha nem jött haza, amivel nagyon nehéz helyzet elé állította a családunkat. Apám óriási nyomás alá került. A kommunisták folyamatosan arra kényszerítették, hogy árulja el, hol telepedett le a fivére. Meg akarták találni őt, hogy erőszakkal hazahozzák. Apám hallgatott, de borzasztó dolgokat kellett megélnie. A titkosrendőrség örökké gyötörte, a nyomában járt. Mindent elkoboztak tőlünk, mindent elveszítettünk. A nagyapám hentes volt, Ceglédről származott. A harmincas években magyar szalámit gyártott, később a csehektől megtanulta a prágai sonka készítését. Aztán jött a gazdasági válság, és tönkrement.”

Akárcsak a húga, Milka is tizenhét éves koráig élt Selmecbányán. Szerette a várost. Májustól szeptemberig a környező tavakban fürdött, a dombokon sétált.

„Mi a természet gyermekei voltunk Magdával. A kálvária megmentését mi, ketten indítottuk el. Az egyház képviselői azt mondták: semmi közük nincs hozzá. Ott állt a templom kifosztva, kirabolva, és nem törődtek vele. Mi voltunk az első adományozók a húgommal, és még szponzorokat is kerestünk a felújításhoz. Nem vagyok szentimentális. Nem lágyul el a szívem, ha Selmecbányára gondolok. Nagyon szeretem a várost, de én is megéltem ott sok rosszat. A kommunisták nem akarták megengedni, hogy leérettségizzem. Gyárba akartak küldeni, szövőgép mellé, hogy ott mutassak példát. Rossz káder voltam. A nagyapámat mint vállalkozót kizsákmányolónak tekintették. Három kis boltja volt, mindegyiket elkobozták. A városházával szemben az egyik még megvan, működik. Apám ötvenhat évesen Pozsonyban halt meg. A harmadik infarktusa vitte el, nem bírt beletörődni, hogy Selmecbánya a romjaiban hevert.

Tizennégy-tizenöt éves koromban megkérdezték tőlem, nem akarok-e színésznő lenni. Selmecbányán, a Grand Szálló mellett volt a katolikus egylet épülete, oda jártam zeneiskolába. Apám ott szervezett irodalmi esteket, de versekkel soha nem léptem fel. Zongoráztam. Grieget, Schubertet játszottam. Aztán filmesek jöttek a városba, és kiválasztottak a Szent Péter esernyőjébe. Kaptam egy mondatot. Át kellett szaladnom a papház udvarán, és tyúkokkal a hónom alatt azt kellett kiabálnom magyarul, hogy: Megyek, már megyek! Népviseletbe öltöztettek, megfésültek. Ott volt Pécsi Sándor, Törőcsik Mari. Gyorsan megszerettem őket. Mari gyönyörű volt. Kijárt a Klingerhez fürödni ő is.”

Húga születése napfényt hozott a család életébe. Addig mindenki csak sírt, zokogott. Sokan elhagyták az országot, csonka lett a Vášáry család.

„Nagyapám a szemem előtt omlott össze, amikor megtudta, hogy mindent elvettek tőle. Két nap múlva meghalt. Hatvannégy éves volt. Anyai nagyapám elveszítette a fél lábát. Budapesten amputálták neki, miután hazajött a frontról. Nagyon sok fájó emlék köt a városhoz. Az utóbbi időben elég ritkán jutok el Selmecbányára. Ott már én is csak turista vagyok. Nézem, hogy mennek tönkre, hogyan repedeznek a házak az alattuk futó bányafolyosóktól. Nagy kaszt volt a bányászoké. Ünnepeken külön misét szolgáltattak nekik. Dalaikat évszázadok óta őrizték, egyenruhát öltöttek, ha templomba mentek. Az udvarban, ahol laktunk, cérnagyárat létesítettek, ami később egy kitüntetett partizán cipőjavító műhelye lett. Sokáig úgy festett a dolog, hogy a város nem éli túl a kommunizmust. Még tíz éve sem hittem benne, de mára igazán megszépült. A počúvadlói nyaralónkat az első nagyobb fizetésemből építtettük az apámmal. A selmecbányai otthonunkat egy roma családnak utalták ki. A fiam vett most a városban egy felújításra váró házat. Legutóbb, amikor ott jártam, egy apartman ablakából csodáltam a várost. Sírdogáltam magamnak. Nincs már ott egyetlen rokonunk sem. A nagybátyám Los Angelesben élt. Egyszer voltam nála, meglátogatott Pozsonyban, és én is kimentem hozzá. Mexikóban is van három unokanővérem. Én lennék a legboldogabb, ha egyszer Selmecbányán találkozhatnánk. Levinném őket is a tárnákba, a föld alá, mint az unokámat. Láthatnák a város sötétebbik arcát.”

Szabó G. László
A szerző a Vasárnap munkatársa