Volt egyszer egy cipőgyáros, akinek tele volt a raktára csizmával

Bár Szilvia sohasem hitt abban, hogy hirdetés alapján álláshoz jut, mégis mindig végigböngészte az összes lap apróhirdetés-rovatát. Néhány telefonszámot ki is pötyögtetett, de vagy azt a választ kapta, hogy nagyon sajnálják, ezt a helyet már betöltötték, vagy föl sem emelték a kagylót. Tulajdonképpen ez volt a jobbik eset, mert úgy érezte, elkerülte a megalázó helyzetet. Végül kínjában azokat kezdte sorra venni, amelyek imigyen kezdődtek vagy végződtek: érdekes, izgalmas munka fiatal, dinamikus közösségben. Igaz, azt is sejtette, milyen jellegű munka rejlik az úgynevezett megnyerő szöveg mögött, és nem sok kedve volt házalni, végül ráfanyalodott. Minden úgy folyt, ahogyan az a nagy mlm-es könyvekben meg vagyon írva. Némi fanyalgás a túloldalon, fontoskodással fűszerezve: – Tudja, sok az érdeklődő, meg kell néznem a határidőnaplómat. Jaj, micsoda szerencse! Holnap két óra előtt két perccel vagy három után három perccel még van egy-egy üres terminusom.

Nem is kellett a világ másik végére kibumlizni, csak az egyikre, három átszállással. A hangárban valaha raktárhelyiségek lehettek, ilyen tágas irodát a világcégek sem építtetnek. A fiatalember sötét öltönyben, fehér ingben, nyakkendőben fogadta a munkahelykeresőket. – Negyvenfokos hőségben! Ezek megőrültek. Persze, lehet, hogy az íróasztal alatt lavórban áztatja, hűsíti a lábát – gondolta Szilvia, és elmosolyodott. A fiatalember visszamosolygott, ahogy tisztes üzletemberhez illik. Az egész beszélgetés a mosoly jegyében folyt. Mosolyogva közölték vele, váltsa ki az iparengedélyét, nyisson bankszámlát, szerelje föl magát sötétkék kosztümmel, néhány fehér blúzzal, szerezzen be üzletasszonyhoz méltó táskát, határidőnaplót, végül mosolyogva egy háromezer koronáról szóló csekket nyomtak a kezébe, mondván, a jövő hétre fizesse be, ne mulassza el, mert kiesik a legközelebbi körből, s ki tudja, lesz-e újabb tanfolyam.

– Ez itt a mosoly országa – gondolta gúnyosan, amikor a jelentkezőlappal a táskájában kifordult a hangárból. – Háromezer korona, névsor telefonszámokkal, foglalkozással, címmel, családfával – ismételgette magában az egy hétre szóló házi feladatot. – És sötétkék kosztüm, fehér blúz – tette hozzá fanyalogva. – Hogy itt mi lesz?! A következő héten névsorral, mosollyal fölszerelve jelent meg a hangárban. A mosolygós fiatalember egy csoport közepén állt, hevesen-lelkesen gesztikulált. – Elvegyüljek? Maradjak? – morfondírozott magában Szilvia. A mosolykirály megelőzte, odalépett hozzá, és bemutatta a többieknek. – Jó ég – sóhajtotta Szilvia. – Negyvenéves fejjel egy óvoda kellős közepébe csöppentem. A legöregebb csaj legföljebb harmincéves. Mindegy, ezt akartam: fiatal, dinamikus munkatársak.

Az első órán kiderült a hangár titka. Néhány falat eltoltak jobbra, néhányat balra, s lőn hatalmas előadóterem tele ügyes, határozott, cél- és öntudatos üzletkötőjelölttel. Az előadások csak úgy visszhangoztak a sikertől. Szünetet is csak azért tartottak, hogy az öreg rókák sikerélményeikről, előrejutásuk mesés körülményeiről tartsanak kiselőadást. Szilvia igyekezett füstfelhőbe burkolózva elzárkózni a társaságtól, de itt aztán szó szerint betartották a hirdetésben közzétett körülményeket: dinamikus közösségben végzett munka. Itt aztán nincs magánélet. Sem család. Azaz család van, de azt is ki kell használni a cél érdekében. Milyen férj az, aki nem adja meg barátai, munkatársai, focipartnerei, söröscimborái telefonszámát!? – Az én férjem már időpontot is egyeztet helyettem – csacsogta egy ketteske. Körülötte három újonc téblábolt, úgy néztek fel rá, mint kalácsadó gazdasszonyukra. – Belőlem sohasem lesz csoportvezető – nyugtázta Szilvia. – De lehet, hogy pénzügyi tanácsadó sem. Utálok telefonálni, ismerkedni. Egyáltalán, mit keresek itt? Bűvös százezreket biztosan nem – válaszolt önmagának, és legszívesebben még jobban begubózott volna. No de itt szó sem lehetett ilyesmiről.

Felvirradt végre a nagy nap, a kétnapos tanfolyam napja. A főváros panelszállodáját ellepték a sikeres pénzügyi tanácsadók és a lelkes pénzügyitanácsadó-jelöltek. Mindenki igyekezett legszebb ruháját felölteni – zakóból bőven akadt bordó, lila, nyakkendőből ilyen-olyan csíkos, mintás, cipőből mokaszint, zokniból fehér frottír a férfiakon; a nőkön apró, nagyobb mintás színes selyemkendők, kiskosztümök. Később kiderült, kár volt az igyekezetért – a pénzügyi tanácsadó ugyanis sötét öltönyben/kosztümben, fehér ingben/blúzban jár, és lelkénél már csak a zoknija sötétebb. Persze, üzletifogás-oktatás is folyt, meg önbizalom-gerjesztés, az előbbi kisebb, ez utóbbi óriási mértékben.

Végeredményben mindenki megtudhatta potom háromezer koronáért, hogy a siker titka a sikerre törekvés, meg a töretlen akarat, lendület és természetesen az élethez való pozitív viszony.

„Mert volt egyszer egy cipőgyáros, akinek tele volt a raktára csizmával” – mesélte a nagy ő, aki több országban is meghonosította a Céget. „Szemétre dobni, eltüzelni nem akarta a divatjamúlt készletet, kiválasztotta hát két legügyesebb üzletkötőjét, kiküldte őket Afrikába, adják el. Telt múlt az idő, az egyik bánatosan telefonált, hogy itt bizony árnyékban is ötvenfokos hőség van, hó egy pehely sem, itt bizony nem lehet csizmával üzletelni. Bezzeg a másik. Eszeveszetten hívott, s kérte, ürítsék ki az egész raktárt, a teljes készletet küldjék azonnal légipostával Afrikába, mert senkinek sincs egy pár csizmája sem.”

A sok lapos pénztárcájú pedagógus, kishivatalnok, munkanélküli csak a fejét kapkodta. Másnap este persze mindenki úgy indult haza, hogy ha a jövő héten nem is, de egy éven belül biztosan milliomos lesz. A sok – mesterségesen, de profi módon – fellelkesített pénzügyi tanácsadónak becézett biztosítási ügynök el sem tudta képzelni, hogy az afrikai jutalomutazásra nem őt viszik. Természetesen az sem fordult meg senkinek a fejében, hogy nemsokára eljő az idő, amikor búcsút vehetnek magyarországi tanítómestereiktől.

Az első kudarcokért nem kellett messzire menni, sőt még a telefont sem kellett fölemelni. A társaság többségét akkor érték, amikor kiderült, legszűkebb környezetünk nem olyan pozitív, amilyennek az előadók lefestette. Sem a házastársat, sem az apóst, anyóst, a különböző fel- és lemenőket nem érdekelte, hogy kihasználja a ragyogó alkalmat, és anyagi biztonságot teremtsen családjának. Kötözködtek, saját halálukon, balesetükön humorizáltak – csak a világ legelőnyösebb életbiztosítását nem voltak hajlandók megkötni. (Sokan pedig, akik mégis megtették, egy újabb cég felbukkanása után váltottak, esetleg egy nyaralás miatt bontották fel a szerződést, mert rájöttek, mindenre nem futja. S ha már csak egyszer élünk, jobb, ha a világgal ismerkedünk.) Jött is a sok lógó orrú ügynök. A csoportvezetők persze nem lankadtak, hétről hétre újult erővel pumpálták a lelkesedést, az energiát riadt, a szőnyeg alatt ejtőernyőző embereikbe, akik már azt sem hitték el, hogy egyszer viszontlátják számlájukon a tandíjat.

Voltak, lettek, maradtak sikeresek is. Akiket az isten is biztosítási ügynöknek teremtett. Akiket valóban nem zavart, hogy kidobják őket az ajtón. Még a szellőzőablakon is befurakodtak. Szilvia nem ezek közé tartozott. Bár a normát többnyire teljesítette, egyre gyakrabban kacérkodott a gondolattal, új másodállást vagy egy jövedelmező főállást keres. Végigjárta rég nem látott iskolatársait, ismerősöket és azok ismerőseit. Végighallgatta sok-sok idegen család kínját-baját, s nem volt képes kimondani, amit ezerszer a szájába rágtak: éppen azért kössön biztosítást, mert nincs pénze. Mi lesz a feleségével, a gyerekeivel, ha az ön csekélyke jövedelme sem lesz? Mint ahogy a jól menő vállalkozót sem akarta meggyőzni, rendben, hogy milliókat hagy a családjára, de nem lenne még jobb, ha még több milliót hagyna. Aki megszokta, hogy nagylábon él, az bizonyára nem mond le a téli nyaralásról a Kanári-szigeteken. Nem szólt sem a pénztelennek, sem a pénzesnek, mert az előbbit megértette, az utóbbival szemben ülve az járt az eszében, utoljára tíz éve nyaralt a Balatonnál, ismerősöknél, és a tengerre utoljára akkor gondolt, amikor csoportvezetője megkérdezte, milyen célt tűzött maga elé, mit szeretne elérni. ĺgy esett, hogy egy szép napon, amikor a rendes heti mítingre kellett volna mennie, hogy beszámoljon arról, hány telefonbeszélgetést bonyolított le, hány ügyfélnél járt, mennyi életbiztosítási szerződést kötött, beült a legközelebbi kávéházba, rendelt egy bécsi kávét, és a hirdetési újság állást kínál rovatát kezdte böngészni.