Történet Kijevről és a kommunizmus kísértetéről

Volt egyszer egy birodalom, mely a Föld szárazulatainak egyhatodát foglalta el. Nagy és baráti Szovjetuniónak neveztük egykor, s az alsó tagozattól fölfelé mindenki tudta, hogy nincs még egy hozzá fogható boldog hely a világon. Olyan birodalom volt ez, melyet még az imperialista Nyugat sem volt képes megingatni; nem is csoda, hiszen maga az istenadta nép igazgatta, választott vezetői segédletével. Igaz, erre vonatkozóan ma megoszlanak a szakértői vélemények – majdnem két évtized távlatából ugyanis úgy tűnik, hogy a Szovjetunióban népnek lenni sem volt oly egyszerű. 242 millió lakosból végül is ki lehetett „szűrni” a javát…

Amit a Nyugatnak sem hidegháborúval, sem titkosszolgálati módszerekkel, sem pedig diplomáciai cselszövevénnyel nem sikerült elérnie, azt minden különösebb nehézség nélkül elvégezte a változás szele. Az a fuvallat, mely 1989 végén végigsöpört az egykori szocialista blokk valamennyi tagállamán, olyan „mond?va?csinált” birodalmak összeomlását idézve elő, mint Jugoszlávia és a Szovjetunió. Rá kellett döbbennünk: mégsem szeretjük annyira egymást, mint az első, négy évtizedig tartó ránézésre tűnt, s hogy a szovjeteknek sem oly jó a nyolc évtizedet megélt összezártság.

Az egykori Szovjetunió romjain létrejött államok pedig egyre csak birkóznak a terhes örökséggel – kisebb-nagyobb sikerrel.

Soha ne indulj kelet felé…

Az Édenhez, tehát a nyugati világhoz legközelebb eső posztszovjet állam a közel ötvenmillió lakosú Ukrajna; s míg Budapestről Kijev felé megteszem a közel ezerháromszáz kilométeres utat, történeti ismereteim legmélyéről előbányászom az e tájhoz kapcsolható mozzanatokat. Kimerek, szkíták, szarmaták nyargalásztak egykor e tájon, míg az ország déli részében görög városállamok épültek és pusztultak. Bő másfél évezrede gótok, hunok, avarok vonultak itt nyugat felé, mígnem a IV–VI. század táján egy szláv nép, az antok vették birtokukba a végeláthatatlan füves térségeket. A IX. évszázadban erős állam jött itt létre Kijevszkaja Rusz, azaz Kijevi Oroszország néven, mely Oleg fejedelem uralkodása idejében élte fénykorát. Az idő tájt kerültek kapcsolatba a magyarok őseivel – e találkozó emlékét őrzi ma is a főváros határában emelkedő Uhorszka Gora, azaz Magyar-hegy. Anonymus és az óorosz őskrónika egyaránt megemlíti, hogy eleink három hónapon át táboroztak Kijev térségében, majd a halicsi fejedelem útmutatását követve átkeltek a Vereckei-hágón. Kijev kapuit ekkor már a kunok és a besenyők, oroszul a polovecek és a pecsenyegek döngették felváltva, majd ők is a Kárpát-medence felé vették az irányt. A harcias polovecek palócokká szelídültek, míg a besenyők a Duna mentét védték. De a „magyar szál” nem szakadt meg – Szvja?toszlav kijevi fejedelem Taksony leányát vette nőül, s volt is békesség, nagyjából a XX. századig.

A határt Csopnál átlépő nemzetközi gyors a Kárpátok vonulatát elhagyva Európa egyik legtermékenyebb területén, a Podóliai-síkságon vág keresztül. Az egykor végeláthatatlan szántóföldek helyén ma ugart találunk, s felrémlenek a Sztálin korában itt lejátszódott rémtörténetek – a csernozjomon éhen haló ukrán parasztok, akiktől a moszkvai központi hatalom elvette a túlélés lehetőségét is; a Szibéria felé döcögő, magyar hadifoglyokkal vagy éppen „málenkij robotra” elhurcolt civilekkel megrakott szerelvények. A szovjet hadifogságot megjárt ismerősöm mindig arra figyelmeztetett, hogy „Bármerre mehetsz – de kelet felé soha ne indulj…!” S egyszer csak mégis ott találom magam, a Dnyeper partján lustán elnyúló Kijev kellős közepében.

A helyzet sosem reménytelen

Maga a vonatút is megér egy misét – kerek képű, hatalmas tányérsapkát viselő orosz kalauz igazgatja életünk menetét huszonöt órán keresztül, s nem is rosszul…! Zseb?re fizetendő harminc dollár fejében például hajlandó rendelkezésemre bocsátani egy külön hálófülkét, s kis „mozgó konyhájáról” a továbbiakban annyi forró vizet vihetek, amennyi belém fér. Rendesen mikiegeres pólót visel, fehér ingét csak a nagyobb állomások „tisz?te?letére” veszi fel, amikor is hivatalból megjelenik a peronon. Egész úton zöldséget hámoz, borscsot főz, s mindehhez mélabús dalocskát énekel egy gyévuskáról, a berjózáról, meg a balalajkáról.

Mire elérem a Dnyeper-parti metropoliszt, teljesen „beállok” oroszra, ami nem az ukrán nyelv megértéséhez vezető legegyenesebb út; a továbbiakban tehát felváltva beszélek oroszul, csehül és szlovákul, s ebből meg is élek egy hétig. Csúnyát csak magyarul mondok, azt is főképp a kijevi közlekedési viszonyok méltatása kapcsán. Ezt szerintem a helyiek az iskolában tanulják, majd az életben tökéletesítik, ki-ki a saját tehetsége szerint. Csak nagy vonalakban: Kijev útjaira nem festenek olyan jeleket, melyek elvonhatnák a gépkocsivezetők figyelmét, s a villanyrendőr jelzéseit is inkább ajánlás szintjén kezelik. Ilyeténképp gyakorta megesik, hogy egy-egy vezető a járdára felhajtva vág a másik elé, s egy elsodort visszapillantó tükör még nem ok arra, hogy megálljanak. A taxik első szélvédője mögött ott sorakoznak a pravoszláv szentek ikonjai, de a kesztyű?tar?tóból kilóg a „fatestápoló”, vagyis a baseballütő. Ebből mindenféle méretűt gyártanak, s ha vitás dolgok rendezésére kerül sor, a tisztelt utasnak illik fegyelmezetten viselkednie, s nem nézni oda… De a kijevi taxisok gyöngye, Jura szerint baseballütőhöz úriember csak akkor nyúl, ha az üvöltözés és hadonászás már nem használ.

Nagy lehetőségek városa

Kijevnek természetesen számtalan történeti, építészeti vagy kultúrtörténeti érdekessége van – de ezekre kár a szót fecsérelni, mert ez elvárás minden fővárossal szemben. Annál érdekesebb elmerülni „alvilágában”, melybe a belépőt nyugdíjas nénik árulják diszkrét üvegablakok mögül. S az egész csak ötven kopejkába (azaz két és fél szlovák koronába) kerül.

Természetesen a metróról vagy földalattiról van szó, mely helyenként a felszínen robog őrületes zörgéssel, hogy azt hihetnénk: hullámvasúton ülünk. Megközelítése sem egyszerű: a már említett összegért zöld műanyag zsetont kap az ember, melyet négy-öt rendőr szeme láttára bedob az elektronikus kapu nyílásába, mire az kitárul. A bliccelés lehetősége így kizárva, ezért az összegért viszont akár egész nap lent tartózkodhatunk, utazhatunk. De dőreség lenne azt hinni, hogy olcsósága folytán a kijevi metró a csőcselék gyülekezőhelye – lenn példás tisztaság uralkodik, a falakat az ukrán és az orosz irodalom nagyjainak képmásai, mellszobrai díszítik; s hogy tényleg „alvilági” legyen a hangulat, az egyik csomópontban Lenin elvtárs jó kétméteres portréja szemléli az utazó közönséget.

A Dnyeper partjáig élvezem a földalatti minden komfortját, s elégedetten nyugtázom, hogy olyan ez, mint egy gépezet, melynek minden fogaskereke tökéletesen illeszkedik egymásba. Az egyik helyen a néni megszámlálja a lefelé igyekvő embereket, a másikon „megolvassák” a feljövőket – nem veszhet itt el egy árva lélek sem.

A helyváltoztatás ennél is „végiggondoltabb” módját kínálja a marsutkának nevezett iránytaxi – az ember bárhol leinti a kisbuszt, fölszáll, majd az utasok segédletével előre küldi a viteldíjat, ami 1,25 grivnya. A pénz a sofőr mellett elhelyezett alig rongyos kartondobozba kerül, melyből – két sebesség- és sávváltás, megállás és ajtónyitás között – kiad. Ha az utas nem elégedett a „tranz?ak?cióval”, reklamálhat. Utalásokat tenni egymás földműves származására, illetve felmenőire itt nem szégyen; ha meg valaki nagyon értetlen, esetleg megkérdik: „Mi vagy te, magyar?!” Szóval nincs valami jó hírünk arrafelé…

A munkának üdv!

Kijev egyebek közt Ukrajna gazdasági központja – „munkanapokon” állítólag ötmilliónál is több ember tartózkodik a városban. Hatalmas épületek nőnek ki a földből a leglehetetlenebb helyeken, miközben a régieken még ott virít a felirat: „Slava trudu!”, azaz a Mun?ká?nak üdv! A fejlődés lendülete persze ukrán mértékű – a mindenütt fellelhető üzletközpontokon kívül bizonytalannak tűnik az egész. De van ennek a fejlődésnek egy másik arca is, mely a felszínes szemlélő elől rejtve marad – ez pedig a szellemi gyarapodás. A nyugati mércével mérve alig hihető körülmények között működő orvostudomány bizonyos területeken például hétmérföldes léptekkel halad előre; a hazájukból kivándorló ukrán kutatók pedig ott vannak szinte minden nagyobb nemzetközi siker mögött.

Ukrajnában ma az okozza a legnagyobb gondot, magyarázza évtizedek óta itt élő ismerősöm, hogy a Szovjetunió iparát a világ legjobb termőföldjére, a csernozjomra építették. A szovjet birodalom széthullását követően meg?szűnt az utánpótlás – nem érkezett többé nyersanyag, gépek, s az ipari létesítmények nagy része bezárta kapuit. A kolhozok széthullását követően a földet spekulánsok vásárolták fel, további milliárdokat sajtolva ki belőle. Így alakult ki az oligarchák rétege; hatalmuk, vagyonuk nagyságát ma már senki sem tudja felmérni. A földjétől megfosztott muzsik meg lassan visszasüllyed a feudalizmusba. S ez a XXI. század elején nem sok jóval kecsegtet.