Teljes odaadással szolgálni a gyülekezetben

Hogyan tudná jellemezni az elmúlt 12 évet?

Ha egy szóval tudnám jellemezni, akkor azt mondanám, ezek a „spájzolásˮ évei voltak. Azért mondom így, mert Istennek hála rengeteg lehetőségünk adódott arra, hogy a szolgálatainkat végezzük, a gyülekezeteket építsük. Ebbe beletartoztak a gyerektáborok, a vasárnapi iskolák, a megerősített hitoktatás – és a fiatal tinédzserek számára szervezett nyári táborok, valamint az idősebbek számára tartott családi napok, fesztiválok. Ez mind a közösség és a közösség tudatának erősítését szolgálta. Azonkívül nagyon sok fizikai építkezés és felújítás történt. Főként az utóbbi hat esztendő szinte teljes mértékben ezzel telt, hála a magyar kormánynak, amely nagyvonalú volt, s megértette az igényeinket. Az általuk kidolgozott nemzetstratégia összhangban volt a mi terveinkkel. Épp a cikluszáró jelentésembe írtam bele, hogy 524 építkezési projektünk volt az utóbbi hat évben. Ezenkívül 24 regionális projektet valósítottunk meg, amelyek egy-egy régió számára fontosak. Ilyen például a bátorkeszi Fireszke-központ építése, a nagysallói ifjúsági központ rendbetétele, templomok építése például Bősön vagy Tornán, s a közösségi terek kiépítése. Emellett összegyházi projektek is megvalósultak. Nem is beszélve az óvodákról és iskolákról. Most is folyamatban van két tornaterem építése Rozsnyón és Vajánban. Az alistáli iskolához új multifunkciós épületrészt emeltünk. Elkészült a komáromi Timóteus-ház, Rimaszombatban a Csillag-ház és Kassán a Magyar Református Központ.

Amikor 12 éve megkezdte az első ciklusát, több prioritást határozott meg. Ami a közös munkát és az evangélium hirdetését illeti, talán azt is mondhatnánk, hogy ezek magától értetődő feladatok. Viszont nagyon konkrét szervezeti célokat is felvázolt. Ezek egyike a missziós tevékenység volt. 

Az ember természetesen sosem lehet elégedett önmagával, én sem. Viszont jóleső érzéssel tölt el, hogy ezen a területen is volt előrehaladás. 2010 például a misszió éve volt. Elindultunk abba az irányba, hogy kerestük azokat a területeket, ahol a missziós munkát végezni lehetne. Ilyenné vált például a romákkal való foglalkozás, amely 2013-ban indult el. Nagyon nehéz terepmunka ez, olyan elszántságot és elkötelezettséget igényel, amihez komoly missziós lelkület szükséges. Hála Istennek értünk el eredményeket. Volt, ahol kialakultak roma csoportok, néhol ezek megszűntek, de ismét alakultak helyettük mások. Legerősebben Gömörre fókuszáltunk, ahol a cél a magyarok és cigányok közti együttélés megteremtése volt. Ez nemcsak arról szólt, hogy meglegyenek egymás mellett, hanem hogy testvérként nézzenek egymásra. Vannak gyülekezetek, amelyek befogadták a roma testvéreket. Sőt, Felsővályban egy roma központot építünk, ami nemsokára megkezdi működését. Ehhez egy svájci segélyszervezettől tudtunk támogatást szerezni, de a holland testvérek és a magyar kormány is segített. Aztán itt van a börtönmisszió. A nagyölvedi lelkésznő, Antala Éva, aki a Szlovák Börtönmissziós Társaság ügyvezető igazgatója, Szingapúrban szerezte meg a börtönmisszióhoz szükséges képesítését, nagyon komoly munkát fejt ki ezen a téren. Nem szeretnék azonban elfeledkezni az iratmissziónkról és a médiamisszióról sem. Az utóbbi hat évben 66 810 könyvpéldányt adtunk ki, amely közül a legkapósabbnak a 100 ima című könyv bizonyult, ezt 8710 példányban nyomtattuk ki. A médiamisszió területén is sikerült előrehaladni. Szinte minden egyházmegyében vannak tudósítóink, ennek főleg most, a járvány idején vettük nagy hasznát az online térben történő közvetítések kapcsán.

A prioritások között szerepelt a diakóniai szolgálat és az egyházi fegyelem is. Mi történt e téren az egyházban?

A diakóniai szolgálat 2007–08-ban indult állami támogatással. Kiépítettük a Diakóniai Központot. A jelenlegi igazgató, Demeter Ibos Henrietta 2015-ben vette át ezt a funkciót. Külföldi szervezetekkel lépett kapcsolatba, így lettünk tagjai az Eurodiakóniának. Királyhelmecen volt egy képzés egy eperjesi cég jóvoltából a házi gondozás segítésére. A Kárpátaljai Református Egyház diakóniájával is nagyon jó kapcsolatunk van, sőt, az eperjesi vállalattal karöltve mi képeztük ki azokat a segítőket, akik náluk végzik ezt a munkát. Királyhelmecen használtruha-kereskedést nyitottunk, ahol fillérekért vehetnek ruházatot a rászorulók. Komáromban beindítottuk a Lydia mosodát, ahol egészségkárosult testvérek dolgoznak és olcsón lehet mosatni. Ami a fegyelmet illeti, az mindig egy nehézkes dolog. Azt szoktam mondani, s a teológia is ezt tartja, hogy három lábon áll az egyházi élet: ezek az evangélium hirdetése, a szentségek kiszolgáltatása és a keresztyén egyházi fegyelem. Én a szeretetszolgálatot is hozzá szoktam venni. A jelenkorban nagyon nehéz gyakorolni a fegyelmet. Ahhoz az kell, hogy én teljes mértékben igaznak tartsam azt, amit Isten nekünk a Szentírásban kijelentett, s ha vétek ellene, akkor hajlandó vagyok magamra venni a fegyelmezést. Sajnos sok esetben megtörténik, hogy annyira magunk körül forgunk, hogy kikérjük magunknak a fegyelmezést, s másra mutogatunk. Viszont voltak olyan eseteink az elmúlt 12 évben, amikor a fegyelmezés pálcáját elő kellett venni, s komoly bírósági ítéletek születtek. 

Hogy látja jelenleg a református egyház szerepét a szlovákiai magyar társadalomban és intézményrendszerben?

Azt kell mondanom, hogy Szlovákiában a legnagyobb magyar szervezet mi vagyunk. Ha a népszámlálási adatokat vesszük, akkor csaknem 100 ezer tagunk van. Akik nagyon komolyan és állandóan hozzájárulnak a fenntartásunkhoz, az nagyjából 40 ezer ember. Úgy tartom, ha valaki hit által megérti, hogy Isten engem erre a világra teremtett, s nem véletlen az, hogy ide születtem, akkor ő itt akar tőlem valamit. Ebben az esetben nekem mindazt az ajándékot kamatoztatnom kell, amivel Isten engem erre az útra állított. Ekkor jön elő a nyelv, a kultúra, a szülőföld és a nemzet kérdései. S ha ezek elég erősek, akkor nem történik meg, hogy valaki feladja ezeket az ajándékait, mert azzal elszegényíti a környezetét. Sajnos sok esetben az történik, hogy a talmi értékeket vesszük alapul, s azok felé hajtunk, a többi pedig mindegy. Mindegy hogyan beszélek, s hogy milyen kulturális élményeim vannak. Nagyon fontos, hogy a saját természetes közegünkben tudjuk megélni azt, hogy Isten teremtményei vagyunk.

Több beruházást valósított meg az egyház, volt, hogy ezzel ellentéteket is szított. Kassán például, ahol létrehozták az óvodát, ott egy űrt töltöttek be, más helyen – Rimaszombatban volt rá példa – konkurenciának tartják az oktatási intézmény felállítását. Hogyan lehet ezeket a dolgokat áthidalni?

Mi egyeztettünk a helyi szervezetekkel, így próbáltuk megállapítani, hogy hol van szükség intézményekre. A legtöbb helyen ez sikerült. Ahol feszültségek keletkeztek, ott ezek a hatalom-, a presztízs- vagy a munkahelyféltésből eredtek. Tapasztaltuk, hogy amikor azt mondjuk, a magyarságnak egységesnek kell lennie, akkor imitt-amott a személyes érdek sokszor ennek ellenében munkálkodik. Ahol feszültségek voltak, ott általában az egyén próbálta érvényesíteni a saját akaratát. Akkor persze jöttek az újságcikkek, hogy miért akarjuk ezt így, tönkre akarjuk tenni ezt vagy azt az intézményt. Nem erről volt szó, volt egy felmérésünk, ami megmutatta, hol van szükség segítségre.

A kilenc egyházmegyéjükből kettő minősül szlováknak mintegy 14 ezer hívővel, akiknek a tulajdoképpeni vezetője magyar nemzetiségű püspök. Ha a magyar–szlovák párbeszédet, együttélést nézzük, milyen potenciált lát az egyházon belüli többnemzetiségű életben?

Mindig azt mondtuk, s ezt nyíltan hirdettük is, hogy a mi egyházunkban a szlovák testvérek szinte teljes autonómiát élveznek. A tisztújítások idején a püspökről és a főgondnokról minden gyülekezet szavaz, de a magyar püspök- és főgondnokhelyettesre csak a magyar egyházmegyék, míg a szlovák helyettesekre csak a szlovák megyék presbitériumai voksolnak. Külön megválaszthatják, hogy ki az, aki képviseli őket. Azonkívül saját vezetőséget választhatnak a saját megyéikben. Sok mindenben rájuk bízzuk a döntést. Mindig azt mondtuk, hogy mi példa vagyunk Szlovákiában, s jó volna, ha ez a példa ragadós lenne országosan társadalmi és politikai szinten is – ahogy mi megadjuk ezt a lehetőséget a szlovák testvéreinknek, a magyarok is megkaphatnák ezt a Szlovák Köztársaságban. Sajnos erre még mindig várni kell, bár jóval jobb a helyzet, mint a nyelvtörvény vagy a 2013-as iskolaügyi törvény idején. Nagyon jó volna, ha ezek nem lennének témák. Most valami kialakulóban van. A magyar kormány erőssége szinte biztos, hogy sokat jelentett – hogy olyan baráti viszonyt épített ki a környező országokkal, amely segít abban, hogy másképp tekintsenek itt ránk. Az is jó, hogy a politikában tevékeny újabb nemzedék már talán kicsit máshogy tekint az együttélésre és -munkálkodásra.

Ami a szlovákiai államhoz való viszonyt illeti, hivatali ideje alatt az egyházak finanszírozása rendszeresen felbukkanó téma volt. Legutóbb az egyik kormánypárt képviselője felvetette, hogy gyakorlatilag meg kellene szüntetni a tavaly elfogadott modellt. A jelenlegi helyzet megfelel a református egyháznak?

Váratott már magára ez az új finanszírozási rendszer, mivel egy 1949-ből származó törvény szabályozta az állam és az egyházak viszonyát anyagilag – ennek a törvénynek csak egy kis része volt betartva, az, hogy gondoskodtak a lelkészek fizetéséről. Hofi szavaival szólva „vörös segélyˮ volt, csak pirulva lehetett átvenni. A lelkipásztoraink most is alul vannak finanszírozva, mivel nálunk takarítói és raktárosi fizetést kap egy egyetemet végzett lelkész. Persze mindenki mondhatja azt, hogy a gyülekezetek fedezik a rezsiköltséget, ami egy komoly tétel, de ha azt nézzük, hogy 15–20 év szolgálat után az összeg valahol a minimálbér környékén mozog, akkor elgondolkodhatunk rajta, hogy abból milyen nyugdíj lesz. Nagyon sokan csak arról tudtak, hogy az állam fizeti a lelkészeket. A gyülekezetek sokszor csak arra figyeltek, hogy az épületeket fenntartsák. Esetenként, ha látták, hogyan él a lelkész, akkor hozzá tudtak valamit adni a béréhez is. Daniel Krajcer minisztersége alatt viszont megindult egy párbeszéd az egyházakkal. A tárgyalások során felmerült például az is, hogy hány évig használta az állam az egyházi vagyont, aminek fejébe egy fillért sem kaptunk. A második világháború után jó állapotban levő épületek kerültek az államhoz, viszont a restitúció után romhalmazokat kaptunk vissza, ezeket nekünk kellett felújítani. A műemlék templomaink tatarozása, fenntartása is nehéz feladat. Arról nem is szólva, hogy a vagyon-visszaszármaztatást lezártnak tekintjük, de az egyházaknak még vannak olyan ingatlanjaik, melyeket a Beneš-dekrétumok alapján vettek el, s nem igényelhetők vissza. A földalapnál sok a nevesítetlen föld, még 720 hektár területünk van, amit nem kaptunk vissza. Pozitívum viszont, hogy az előző kormány kijelentette: igenis szükség van az egyházak munkájára. Például oktatási intézményeket tartunk fent, s ha mi ezt nem végeznénk, akkor az államnak kellene. Végül 2019 októberében megszavazták az új törvényt, amivel nagyjából stabilizálódott az egyházak állami támogatása, s annak mértéke a népszámlálás adataitól függ majd. Ha jövőre minden hívő öntudatosan bejelöli, hogy magyar vagy szlovák vagyok, illetve református, akkor várhatóan nőni fog a támogatásunk is.

Ön szerint a következő évtizedben az egyház és a szlovákiai magyarság szempontjából melyek lesznek a legfőbb feladatok és a leküzdendő akadályok?

Úgy vélem, nagyon oda kell figyelnünk, mert komoly támadások érik a keresztyénséget. Azért mondtam az elején, hogy a „spájzolásˮ évein vagyunk túl, mivel ebből kell majd élnünk. Ha megnézzük a világban zajló eseményeket, egyre másra kiderül, hogy elindult egy folyamat a keresztény értékrend ellen. Oda kell figyelnünk, hogyan tudunk megállni hitben és megvédeni azokat az értékeinket, amelyek minket keresztyénként a magyarsághoz kötnek. Úgy gondolom, nehéz idők jönnek, s mi Isten kegyelmét kívánjuk, hogy ezeket a terheket hordozni tudjuk, s hogy hitben és öntudatban tudjuk megerősíteni a népünket.

Hogyan tovább? Mivel kíván foglalkozni a következő években?

Bizonyára valamennyi teher lekerül a vállamról, ami a püspöki teendőket illeti. Itt a komáromi gyülekezetben feleségemmel együtt tovább folytatjuk a munkánkat. Sok tennivalónk van, hiszen mi vagyunk egyházunk legnagyobb gyülekezete. Van idősotthonunk, óvodánk, bölcsődénk. A templomunk javítása már folyamatban van. Mintegy 450 hittanosunk van a városban, akikkel a járvány idején nem is nagyon tudjuk tartani a kapcsolatot. A gyülekezetből kicsit kiestem az elmúlt 12 év alatt, s most szeretnék közöttük teljes odaadással szolgálni a legmagasabb szolgálati tisztségben, az igehirdetőiben, ameddig Isten ehhez erőt ad.