Születtem mint cigányprímás

Ma már mindenki gitáros akar lenni, a hegedűt, cimbalmot, klarinétot meg brácsát lassan-lassan elfeledik. Pedig kár értük, nagy kár... Somogyi Tibor felvételeMit kell a fenti megállapítás alatt értenünk?

Azt, hogy ma – az „átkosban” meghirdetett jelszóval ellentétben – már a kultúra is áru, ami nem baj. „Előállítása”, ápolása komoly pénzbe kerül, és ennek valahol meg kell térülnie. A bajok akkor kezdődnek, ha a kultúra kizárólag árucikké válik; amikor az alkotók által követett egyetlen szempont az, hogy el lehet-e adni, és mennyiért. Ez sem volna tragédia, ha határt lehetne vonni a kommersz, tehát „tömeges fogyasztásra” szánt, illetve a valódi értéket közvetítő kultúra között – ám napjainkban már nem lehet. A határok egybemosódása azzal jár, hogy például a népzenei hagyatékunkat – ami tulajdonképpen nemzeti kincsünk – közvetítő irányzatok „felhígulnak”, értéküket veszítik, a tömegek pedig ezt az egyveleget fogadják el népzeneként.

Nem állítom, hogy a tömegkultúra értéktelenebb, esetleg alacsonyabb rendű, mint az autentikus, az „igazi”. Mégis: az anyagi szempontokon túl elsősorban a népművelőknek, rendezőknek kellene odafigyelniük arra, mit „etetnek meg” egy-egy rendezvény alkalmával az emberekkel. Akkor talán nem esne meg az, hogy egy-egy országos szintű vagy az ország határain átívelő rendezvényen átlagosnak is alig nevezhető teljesítményű sztárok és sztárocskák szórakoztassák a jobb sorsra érdemes nagyérdeműt.

Ez az a pont, ahol már nem csak a pénzről, hanem a jó ízlésről is szól a dolog; de az egy másik, nem igazán tanítható kategória.

Hol terem a cigányprímás?

Maradjon a pálcatörés a nagyközönség dolga, mely vagy bemegy egy-egy rendezvényre, vagy távol marad. Mert – Horváth Charlie-t idézve – „csak jó show és rossz show van.”

Hogy mit tud erről az augusztus végén zajlott II. Nemzetiségi Fesztivál egyik zenészvendége, Potta Géza, talán örök titok marad. A hetedik ikszen túli abaújszinai úriember nem szereti elméleti síkra terelni a zenélést, ami az élete és egyben megélhetése is. Cigányprímásnak született, vallja, és ebben az egyetlen megállapításban minden benne van.

Nem nehéz megtalálni a Kassától délre fekvő Abaújszinán élő cigányprímást, hiszen a széles környéken mindenki ismeri. „Géza bácsi? Amott lakik, e!” – igazítanak útba a falu felső határában húzódó utcák egyikében a lurkók, karjukkal az esőfüggöny mögé rejtőző utcarész felé intve. – „Vaskapuja van, a ház meg a dombódalba néz!” Kis kivételtől eltekintve a soron mindenkinek vasból van a kapuja, és a domboldalra kapaszkodó községben nehéz is volna sík terepen építkezni. A lurkók, gondolom, jól szórakoznak; nem mindennap zavarhatnak be errefelé pozsonyi kocsit a sártengerbe. A cigányprímás mégis előkerül, és az udvariassági formulák után – mely közös ismerősök keresésében merül ki – előkerülnek a történetek, majd a megszentelt fadarab is.

„Itt születtem én, Abaújszinán, és mindig is itt éltem – tesz hitet szülőfaluja mellett Potta Géza. – Hogy prímás lettem, azt áldott emlékű édesapámnak köszönhetem, aki maga is zeneértő ember lévén, hamar felfedezte tehetségemet. Ő adta kezembe a hegedűt, majd amikor hatéves lettem, elvitt a Kassa melletti Széplakra, ahol három híres cigányprímás, három fivér élt. Az ő kezük alatt nevelkedtem, nekik köszönhetem, hogy megfelelő alapokkal vághattam neki a tanulásnak. Nem sajnálták átadni nekem tudásuk legjavát, és ez komoly tőke volt. Annyira, hogy amikor visszatértem Szinára, és az itteni öreg zenészek meghallották a játékomat, összenéztek, mondván: »Mi lesz még ebből a gyerekből, ha alig hétévesen így hegedül? Mit fog ez tudni idősebb korában?« De én nem elégedtem meg ennyivel; tanultam és tanultam tovább...”

Élethivatás, vagy szakma?

Hogy mit jelentett korábban cigányprímásnak lenni, két történet szemlélteti igazán – az egyik a híres gömöri Cinka Panna története, aki a magyar főurak udvari muzsikusává „nőtte ki magát”, a másik történet viszont teljesen hétköznapi, mentes minden pátosztól. Ez pedig arról szól, hogy amikor a „demokáré” beköszöntét követően a cigány elnevezést a hangzatosabb „roma” kezdte kiszorítani, egyik – ugyancsak prímási „rangot” viselő – ismerősöm kikérte magának az ilyesfajta besorolást. „Cigányok vagyunk mi, rendes, muzsikus cigányok – avatott be akkor családfája történetébe, miután néhány keresetlen szót intézett az őket „leromázók” fejéhez –, az őseink Árpád apánknak húzták, amikor általjött a Vereckén.” Hogy eleink valóban nótaszó mellett vették-e birtokukba ezt a földet, a történetírók számára is talány; az, hogy prímásnak lenni elhivatottság kérdése volt, azonban nem mítosz.

„Nos, bekerültem én a Csemadokba – szövögeti tovább saját igaz mítosza szálát a Prímás –, annak is a helyi szervezetéhez. Ötven éven át jártam a Rozmaring együtessel fellépésről fellépésre, a Felvidéken kívül bejártuk az anyaország nagy részét is. Egész életemben muzsikáltam, még a katonaság évei alatt is. A hadsereg néptáncegyüttesének húztuk a talpalávalót. Érdekes módon a táncegyüttes szinte csak magyar gyerekekből állt össze; mintha más nem is tudna táncolni ebben az országban. Szerencsémre találtam ott egy bőgőst, egy »kottistát«, aki megtanított kottából zenélni. Ez új távlatokat nyitott előttem, mert már nem csak a hallásomra hagyatkozhattam; így nemsokára már dzsesz-zenekarban játszhattam, később pedig a legnagyobb hazai népi zenekarokkal muzsikáltam. Mindamellett nem feledkeztem meg arról sem, miről is szól elsősorban ez a szakma; tehát arról, hogy a környező falvak igényeit is nekünk, cigánymuzsikusoknak kell kielégítenünk. Össze is hoztam egy jó bandát, mellyel évtizedeken át szórakoztattuk a népet – lagziban, fesztiválon, ahol kellett. Sajnos, a zenészkollégáim mind elmentek, egyedül maradtam. És úgy néz ki, »örökösöm« sem lesz...”

Néhány elismerés

Azért mégsem kell attól tartanunk, hogy Potta Géza, valamint egykori zenésztársai – Ádám „Csinga” Béla, Dzsuga „Pimasz” Géza, Jano „August” Ferenc, Badó „Balogás” János és Badó Elemér – zenei hagyatéka elvész. Az első, a riporttal azonos címet viselő fényes korong már elkészült, és augusztus végén Potta Géza ismét a komáromi RÉV-ben vendégeskedett, a következő hanghordozó anyagát rögzítendő. Mint mondja, a nemrégiben elhunyt jó barát és brácsás, Pimasz után ismét kiváló kísér#zenésszel dolgozhat, és újabban mintha az érdekl#dés is kezdene feléledni m?vészete iránt. Csak hát az utánpótlás...

„Öt unokával ajándékozott meg a sors – mondja a prímás, miközben tokjából óvatosan előhúzza a hangszergyártó mester keze és a zene által megszentelt fadarabot –, de egyik sem akar a nyomdokaimba lépni. Tudja, a hegedüléshez különleges hallás kell; akinek ez nincs meg, megtanulhat ugyan játszani, de játéka élvezhetetlen lesz. Az új nemzedéknek meg nincs is igazán kitartása ahhoz, hogy éjt nappallá téve gyakoroljon. Ma már mindenki gitáros akar lenni, a heged?t, cimbalmot, klarinétot meg brácsát lassan-lassan elfeledik. Pedig kár értük, nagy kár...”

A Mester – talán mert szokatlan számára a megtisztelő „rang” – csupán néhány percnyi elmélyült hegedülés után árulja el, hogy nemrégiben a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Öröksége Minisztériumának Közművelődési Főosztálya kiváló, majd érdemes művésznek, sőt a népművészet mesterének nyilvánította. Azt hiszem, ennél komolyabb elismerést csak az jelenthetne számára, ha akadna valaki, aki művészetét tovább élteti.