Szomorú emlékhely a garami hídfőnél

Soha ki nem törölhető emlék Kéménd község – és természetesen a vele szomszédos falvak, Bény, Garampáld, Kicsind, Kőhídgyarmat, Csata és Garamoroszka, Óbars, Zsemlér – történetéből az 1945-ös év eleje, amikor ezen a vidéken, alig öt négyzetkilométernyi területen zajlott a II. világháború egyik legnagyobb páncélos ütközete.

Kéménd (Kamenín)

A Garam hidat felrobbantották, az érintett települések hatalmas károkat szenvedtek, és a becslések szerint közel tízezer katona esett el a hetekig tartó harcokban. Az asszonyi és női lelkekben esett károkat, sérüléseket még soha senki nem mérte fel talán, s lassan már szemtanúi, elszenvedői is mind kihaltak ezeknek a szomorú eseményeknek.

Megrázó hetek emléke

Két évvel a magyar hadsereg számára katasztrofális veszteségeket hozó doni áttörés és közvetlenül Budapest ostroma után 1945 februárjában a harci tevékenység az Ipoly-Duna összefolyásának vidékén összpontosult. Mindkét fél rendkívül nagy erőket vetett be a Garami hídfőért kialakult csatában. 1945. február 17–25. között hadműveleti terület lett a Garam mente, Kéménden pedig a debreceni tankcsatához hasonló léptékű páncélos ütközet zajlott. A kutatások szerint német részről a 6. Páncélos hadsereg és az 1. Waffen SS páncéloshadosztály, valamint a 12. Páncéloshadosztály és a Budapest ostromakor elpusztult Feldherrnhalle páncéloshadosztály megmaradt egységeit vetették be, a Vörös Hadseregnek pedig a 6. páncélos gárdahadserege és a 7. hadserege vonult fel a Garami csatára Malinovszkij marsall vezetésével. A németek kezdeményeztek és a meglepetésszerű, Déli Szél – Südwind fedőnévvel február 17-én indítottak támadást a szovjet katonai állások ellen. A Budapest ostromakor kifáradt, utánpótlását lassan kiépítő Vörös Hadsereg ellen itt vetették be a legendás magyar Szent László hadosztályt is, amely rendkívül szívósan harcolt a szovjet sereg ellen, a harckocsi-elhárításban voltak kiválóak. (A hadosztálynak egyik vezérkari főnöke az a Lajtos Árpád, Dajka Margit színésznő későbbi férje volt, aki 1981-ben Sára Sándor Pergőtűz című filmjében az elsők közt beszélt a II. Magyar hadsereg doni katasztrófájáról.) Kéménden több napig tartó tankcsata bontakozott ki, ezen a területen vetették be a német hadsereg egyik csodafegyverének mondott, a legmodernebb technikával felszerelt Tigris és Királytigris harckocsikat. Az 1. SS páncélos hadosztály, mivel már nem volt kellő légi támogatottsága, 17-én éjjel, váratlanul csapott le az orosz frontvonalra. A történészek szerint a Kéménden és környékén dúló csata legalább olyan súlyos volt, mint az 1944 októberében lefolytatott debreceni tankcsata. A németek február 17. és március 2. közt elfoglalták a garami hídfő északi részét, megállították a szovjet hadseregnek a Bécs elfoglalására elindított hadigépezetét. A csata eredményeként mintegy hatezer szovjet katona esett el a harcokban (Párkányban temették el őket), a német veszteség ennek a tizede sem volt. A front hetekre megmerevedett, a Vörös Hadsereg csak 1945. március vége felé tudta áttörni a frontvonalat, és innen belendülve már egészen Pozsonyig, Bécsig zúdult tovább a harc.

A helyiek emlékezete

Bő másfél évtizeddel ezelőtt még volt szerencsém beszélgetni olyan idős emberekkel, akik megtapasztalták a háború borzalmait, mára akkori beszélgetőtársaim mind elhunytak. 1945 tavaszára a Garam menti falvakban már csak az idősek, a betegek, a nők és a gyerekek maradtak, minden hadra fogható férfi a fronton harcolt. Szinte egybehangzó volt az elbeszélőknek az a véleménye, hogy az itteni harcokban részt vevő német katonák félelmetesek, szigorúak, rettenetesen elszántak voltak, de a helyi lakosságot nem bántották. Velük ellentétben az oroszok önbíráskodtak, fosztogattak és erőszakosak voltak, csak nagyon kevés nőnek, lánynak sikerült megmenekülnie a nemi erőszak elől. Egyik azóta már elhunyt beszélgetőtársam elmondása szerint, miután kirángatták őket a pincéből, és a férje a védelmére kelt, a férfit helyben agyonlőtték, őt pedig halott férje holttestén erőszakolták meg többen. A traumáról még négy évtizeddel a háború után is megrendülve beszélt, és ezek a fájdalmak ott éltek az emberek lelkében, nehezen beszéltek róla, vagy kerülték a témát. A már említett idős asszony szerint náluk a felszabadulás inkább dúlás volt. A harc elvonulás után százával mentek a nők abortuszra az esztergomi kórházba. Talán emiatt van az is, hogy a Kéménd határában, a Garam bal partján álló, egy T 34-es harckocsival díszített szovjet hősi emlékmű katonaszobrait évek óta rendszeresen megrongálják. Még most, 71 évvel az események után is. A vörös katonák orrát kalapáccsal leverték. A sebek még mindig nem gyógyultak be, a lelkeken ejtettek biztosan nem.