Szemérmes kitárulkozás

Bugyács Sándort évek óta ismerem, mégis mindig meglep valamivel. Vele beszélgetni olyan, mint egy szürrealisztikus álomvilágba csöppenni.

Párkány

A mindössze huszonöt négyzetméteres műterme magába szippant. Úgy érzem magam, mint Alice, amikor bezuhant a nyúlüregbe és egy abszurd mesevilágban ébredt, amely egyszerre mókás és félelmetes, könnyed és nyomasztó, valóságos és elvont. Ellentmondásaival, groteszk figuráival és élénk színeivel rendkívül szórakoztató. Átgondolt és gondosan összeírt kérdéseimmel itt semmire sem megyek – állapítom meg, miközben Sándor szinte az egész műtermet átrendezi, hogy megtalálja a Fiúkat ünneplőben.

Hány festményt zsúfolt ide?

Több ezer lehet.

Nem kellene rendszerezni őket?

Már gondoltam rá, de nem tudom, hol kezdjem. Volt úgy, hogy egymásra raktam százat. Ez a rakás nagyjából egy méter magas volt. Elment tőle a kedvem.

A felesége bemerészkedik ide?

Ritkán. A három és fél éves unokám viszont szeret itt időzni.

Milyen gyerek volt? Mikor kezdte el érdekelni a képzőművészet?

Vizuális típus voltam. És volt bennem egy jó adag magamutogatási vágy is. Bohóckodással próbáltam felhívni magamra a figyelmet, ami általában rosszul sült el. A képzőművészet kamaszkoromban kezdett érdekelni. A rajzolás és a festés is egyfajta magamutogatás.

A szülei hogyan viszonyultak ehhez? Támogatták?

Civil foglalkozású emberek voltak. Anyám könyvelőként, apám röntgenasszisztensként dolgozott. Azt akarták, hogy nekem is legyen rendes foglalkozásom. A művészeket éhenkórászoknak tartották. Különösebben nem buzdítottak és nem is támogattak, de azért beírattak Simonyi Lajoshoz.

Hogy jutott odáig, hogy mégis elismert grafikus és festőművész lett?

Nem szeretném misztifikálni a dolgot, de nem tudom mással, mint a predesztinációval magyarázni.

Mivel kezdte?

Tusrajzokkal. Fantáziadolgok ábrázolásával, amelyek láttán Simonyi azt mondta: Ne akarj mindjárt Picasso lenni! Előbb tanulj meg rajzolni!

És megtanult?

Gondolom, meg... Évekkel később ugyanis egy csoportos kiállításon Simonyi ezt súgta a fülembe: Te legalább tudsz rajzolni. Tőle ez hatalmas elismerés volt.

Kik azok a pályatársai és mesterei, akik hatással voltak önre?

A Zebegényi Szőnyi István Szabadiskolának sokat köszönhetek. A vizuális gondolkodással kapcsolatos foglalkozásokat nagyon élveztem. Kaptunk például olyan feladatot, hogy ábrázoljuk a híd szellemiségét, ragadjuk meg a lényegét. Ezeken a foglalkozásokon voltak röpdolgozatok is, amelyeket közösen értékeltünk ki. Egy ilyen alkalommal kaptunk egy papírlapot, amellyel a fáradtságot kellett szemléltetnünk úgy, hogy más eszközzel nem érhettünk hozzá. Volt, aki úgy oldotta meg, hogy összegyűrte, más úgy, hogy egyik felét egy vizes lavórba áztatta, vagyis elfárasztotta a papírt.

Merengő alkat. Nyilván grafikái és festményei sem a pillanat hevében születnek...

Mindegyikkel megküzdök. Nagy ritkaság és kegyelmi állapot, mikor egy alkotás az ihletés hevületében születik. Ilyen volt például a Szag című festmény. Éjfél körül megcsináltam a vázlatot, és másnap estére kész lett a festmény. De az ilyen hirtelen dolgokba majd beledöglök. Jobban szeretek lépésről lépésre, lassan haladni. Jobb, ha a kép minden négyzetcentimétere ki van találva. Aztán, mikor vászonkész állapotban van a kompozíció, alkotás közben – bizonyos keretek között – még mindig van mód az improvizációra. Színben sem lehet mindent előre eltervezni.

De azért megpróbálja?

Igyekszem. Egyszer azt a tanácsot kaptam, hogy egy-két alapszínnél többet ne használjak. Ehhez tartom magam.

Közös ismerősünk, Gyűgyi László fotós és operatőr egy alkalommal úgy fogalmazott, hogy az alkotás számára meditatív állapot...

Én is így érzem. Vannak színek, amelyek láttán utólag felteszem magamnak a kérdést: ezt hogy az ördögbe kevertem ki?

Miből meríti az ihletet?

Például egy szatyor régi fényképből, amit Kaposi Endrétől kaptam. A Fiúk ünneplőben című festményhez egy ilyen fotó adta az ihletet.

Tudja, kik vannak rajta?

Nem. Mindegy, ki van rajta. Én ugyanis átírtam a történetet. Az eredeti egy konfirmáción készülhetett. Én kivettem a fiúk kezéből a könyvet.

Így a hangsúly az ünnepélyes, feszült várakozásra került...

Igen. Ezek a fiúk bármire várhatnak. Átírtam a karaktereket.

Apropó, írás! Ezzel is kacérkodik?

Naplót vezetek. És egy alkalommal az Esztergom és vidéke című társadalmi és kulturális folyóiratnak írtam egy dolgozatszerűt a képeimről, amiket illusztrációként közöltek. Az újság közepére poszterként a Fütyörésző római került. Egy ismerősöm, miután elolvasta a szöveget, meg is jegyezte: nem gondoltam, hogy ilyen okos gyerek vagy. Ennyi erővel akár azt is mondhatta volna, hogy hülyébbnek gondolt.

Fütyörésző római...?

Azért ez a címe, mert Rómában készítettem a vázlatát. A Colosseumnál. De nem a Colosseumról. Aztán azt a vázlatot is lepusztítottam, és ez lett belőle. A Fütyörésző római.

A színpad sem áll távol öntől...

A nánai színjátszókkal kezdtem, aztán a párkányiakkal és az esztergomiakkal játszottam.

A Padlásban Témüller szerepét kapta. Azonosulni tudott vele?

Évekig könyörögtem a rendezőknek, hogy ne csak a megcsalt férj és a balfácán szerepét osszák rám. Azért örültem nagyon, mert végre egy ellenszenves figurát alakíthattam. Mióta anyám meghalt, nem álltam színpadon. Néha eszembe jut, hogy de jó lenne újra játszani. Pedig sokszor abba akartam hagyni. Aztán mikor mentünk meghajolni, azt mondtam magamnak: Bugyács, ez kell neked! Ezért a pár percért megéri. Ez mindenért kárpótol.

Többen leírták önnel kapcsolatban, hogy szürrealisztikus álomvilágot jelenít meg. Mások szerint besorolhatatlan. Ön hogyan jellemezné saját magát?

Visszakérdezek: mi a valóság? Ha a realitást akarnánk ábrázolni, akkor molekularácsokat kellene rajzolni és festeni. Ami végső soron egy nagy absztrakció lenne. A besorolhatatlanság tetszik. Ugyanakkor félelmetes is. Mert az valahol azt jelenti, hogy egyedül van az ember.