Szelíd ünnepi szárnybontogatás

Mozdulatlanul állunk, amikor megjelennek a rokonok, a születésünk óta ismerős kedves arcok, törődött vállak. Értjük a mozdulataikat, álmunkban is felidézzük kedvenc anekdotáikat. De mintha évről évre egyre kevesebben és fáradtabban vonulnánk az ismétlődő gyászmenetekben. Olyanok lettünk, mint a magvaik súlyától bölcsülő, elnehezülő napraforgók a határban. Elkezdtük számolni az időt, számon tartva annak múlását. Azt mondják, a lélek sosem szomorú, és hogy az időt mi emberek találtuk ki. Végtelenbe nyújtózásunk korlátjaként, nehogy szárnyakat növesszünk és túlságosan elrugaszkodjunk a valóságtól, mert itt a földön most a mindennapok próbatételeivel kell szembenéznünk. Mint a vándornak, akire számos kihívás vár, mire elnyeri méltó jutalmát. Bajlódunk az élettel, mint gyerek a cipőfűzőjével, miközben az ősz indiántoll díszekkel ékesíti a fákat, majd kaján vigyorral viszi a skalpot. A fagy addig gyúrja, gyömöszöli deres hajnalokon a földet, – mint soproni mamikám annak idején a kelt tésztát – , mígnem olyanná válik, mint egy gőzölgő cipó. A gyerekkori kalácsok illata évekig elkísér. A mesék friss csíráiból pedig újraéled a távozó, amikor emlékezünk. Például arra, amikor búcsú után ott maradhattunk a deáki mamánál az unokatestvérekkel és este térdig érő, ropogósra vasalt férfiingekben kergetőztünk. Csak a forró kályha közelében lassítottunk az iramon, meg a komódnál, ahol a rézfeszület állt. Amikor pilledni kezdtünk, de még nem nyomott el bennünket a buzgóság, a mama odaült a lócára, amely egyfajta keretet adott az ágynak. Zorán dalát akkor még nem ismertem, amikor az én mamám „kendőbe zárta ősz haját” és a tollas dunnák között imádkozni tanított bennünket. Mindig megborzongtam, amikor a Üdvözlégyben ahhoz a részhez ért, hogy most és halálunk óráján, ámen. Ez a borzongás futott végig rajtam akkor is, amikor a tejleves- és mákostészta-illatú házból indulva, a kapuban integető mama egyre csak töpörödő alakját figyeltem. Féltem, mi lesz velünk, ha majd egyszer nem áll ott, ahol ma már apám szülőháza sem áll. Az élete végéig mindenről tájékozott, hithű zoboraljai származású asszony negyvenkét évesen szülte apámat. Vajon találkoztak újra, beszélgettek odafenn? Gyerekkorunkban bezzeg nem feszengtünk öcsémmel a temetőkertben, amikor mindenszentek és halottak napja táján apám megilletődötten végigvezetett a sok régi kedves rokon, barát sírhelyét keresve a temetőn. Nem figyeltünk oda, meg sem találnák már azokat a sírokat. Elkódorogtunk, és tátott szájjal lestük a templom falánál, a katonahősök emléktáblájánál, amint lobogó tűzzé csapnak össze a felborult gyertyalángok. Viaszt gyűjtöttünk a földről, a kabátujjunk is ragacsos lett, ezért sietve zsebre tettük a kezünket hazainduláskor, markunkban a viaszgalacsinnal. Felnőttként feszengtünk öcsémmel először, apám halálos ágyánál, akinek égszínkék tekintete akkor már összemosódott az égbolt kékségével. Arra gondoltam, mekkora fényesség lehet odaát, ha valaki ilyen bizalommal és békével indul felé. A nélküle itt maradóknak kellett a támasz, a vigasztalás. Mégis suta gyerekké válik meglett korában is az ember, amikor részvétet kell nyilvánítani. Csak a megszokott szófüzéreket hozzuk, mint gyászkoszorú szalagján az idővel fakuló idézetet.

Koronavírus idején ennél is nehezebb a helyzet, a szavakat pótló, jóval többet mondó ölelés, kézszorítás is elmarad. Az ember nézi a cipője hegyét, időnként mélységes együttérzéssel odapislant a közeli hozzátartozókra, és burukkolnak a galambok, és összehajolnak felettünk a lombok, mintha helyettünk enyhítenék az elmúlás fájdalmát. Talán csak a mama régi dunyhája alatt, meghitten szép emlékeink mellé bújva tudnánk ilyenkor felengedni.