Számunkra még a Nyugat sem nyugaton kezdődik...!

A románokkal nincs könnyű dolguk a határátkelőkön szolgáló rendőröknek sem. Bár a Párkány és Esztergom közötti átkelőn csak a legritkább esetekben akadozik az utasforgalom, a torlódásból arra lehet következtetni, hogy elöl történik valami. A román rendszámú kisbuszban körülbelül tucatnyian ülnek – férfiak, nők, sőt néhány kisgyerek is. A kifogástalan magyarsággal beszélő szlovák rendőr épp azt magyarázza a Barkas vezetőjének, hogy amit csinálnak, nem egészen etikus, és valahol a törvényesség határát is sérti. Kilépni az országból csak azért, hogy egy fél óra múltán visszatérhessenek, és megkapják a stemplit, nem úriemberhez méltó cselekedet, turistaútnak meg már végképp nem minősíthető. „Nemertem” – magyarázza a gépkocsivezető. – „Mi turista, megy Szlovákia.” A rendőr elmagyarázza: épp itt az ideje, hogy befejezzék ezt a kisded játékot, amely csak azt a célt szolgálja, hogy egy további hónapon át Magyarországon tartózkodhassanak, s közben „feketén” dolgozhassanak. „Nem dolgoz!” – kéri ki magának a szakállas, majd elismétli, hogy „turista, megy Szlovákia.”

A helyzetet végül – nagyon elegánsan – a nők mentik meg. Valószínűleg ráparancsolnak a gyerekekre, hogy kezdjenek el sírni és jajveszékelni, majd ők is hangos óbégatásba fognak. Nincs férfi a világon, aki több mint öt percig bírná hallgatni őket. Megkapják a pecsétet, és ezzel az esélyt a túlélésre. Mert a Nyugat számukra Magyarországon kezdődik.

Lehet, hogy épp ezekkel a férfiakkal találkoztam azon a hajnali órán a Moszkva téren, és ezek a nők és gyermekek koldulnak Budapest aluljáróiban és utcáin.

A holnap mint luxus

Tévedés azt hinni, hogy Magyarország csak a „körön kívül” rekedteket, például a románokat vonzza. „Delejének” a Felvidéken ugyanolyan nehéz ellenállni, mint a Kárpátok kies lankáin túl.

A szocialista realizmus „lélekemelő” stílusában épült kiskocsma, valahol az Ipoly középső szakasza mentén. Bár a munkanélküliek aránya e helyütt bőven meghaladja a harminc százalékot, teljes gázon „megy a bót”. Villognak és pörögnek a pénznyelő gépek, a délutáni harminckét fokos hőségben a legénység úgy iszik, mintha ez volna az utolsó napjuk. Egy polgártárs cigi fejében kutyakötelességének érzi, hogy felvilágosítson a helyi viszonyokról.

„Itt minden épkézláb ember feketén dolgozik” – lebbenti fel a fátylat a nagy titokról, majd helyesbít. – „Majdnem mindegyik. Hiszen a segélyt nem nagy munka elinni egy hét alatt, vagy nem?”

Bólintok, hogy hát bizony ez igaz, amikor megérkeznek az embereim. Ha valakik, ők tudnak mesélni arról, mitől döglik a rendszer.

„Szerintem az itteni munkanélküliek hetven százaléka feketén dolgozik – mondja a harminc körüli fiatalember, aki Nándiként mutatkozik be –, legtöbbjük persze a határon túl. Sok emberről tudok, akik mező- vagy erdőgazdasági munkára átjárnak a Börzsönybe. De a Vác és Budapest vonzáskörzetében lévő multinacionális vállalatok is szívesen alkalmazzák a szlovákiai munkaerőt, mert olcsóbb, mint a magyarországi. Ők persze hivatalos alkalmazottak, de nem keresnek anynyit, mint mi, feketézők...” Kérdésemre, hogy ez mennyi, számolni kezd. „Nyolc órát dolgozom naponta, havonta pedig lenyomok minimum húsz napot. A maszek ezért nyolcvanezer forintot ad kézre. Számold ki magad!”

Testvérek között is vagy tizenháromezer korona, plusz a munkanélküli segély...

„Ezt a melót – gyümölcsöt szüretelek – második hónapja csinálom, és kitartok mellette, amíg lehet. Közben próbálok félretenni télre, amikor már semmilyen munka nem lesz. De remélem, addig megnyitják a cipőgyárat, és kapok rendes munkát. Állítólag az átlagosnál többet lehet majd ott keresni.”

Megjegyzem: az Ipolyság körüli térségben ez tisztán hatezer kemény szlovák koronára rúg...

Nándi „csendestársa”, aki a Lóri névre hallgat, élete legproduktívabb éveit tapossa, valahol a negyedik X körül. Épp most veszítette el a munkahelyét. „Majdnem két évtizedet húztam le az erdészetnél mint favágó” – avat be élete fontosabb mozzanataiba. – „Kemény évek voltak, de aránylag jól éltünk. Hiszen tudod, hogy mennek a dolgok az erdészetnél. Az erdészek nagy része korrupt, a feketén eladott fa mennyisége után részesedést fizettünk nekik. Aztán egyszer csak jött a leépítés, a létszámcsökkentés, és véget ért a jó világ... Eleinte gondoltam arra is, hogy kiváltom az ipart, de ráfizettem volna, mert időközben a technika és az üzemanyag ára a többszörösére emelkedett. Elmentem hát Magyarországra, hiszen oly’ mindegy, a hegy melyik oldalán döntögetem a fát...! A különbség a díjazásban van. A túloldalon másfélszer annyit keresek, mint amennyit itt kapnék, de ha jól összejön a fusi, kétszer annyi is bejön. Vagy tizenöt rongy...”

Kérdésemre, hogy mihez kezdenek majd, ha elérik a nyugdíjkort, és hiányozni fognak az „elfusizott” évek, megvonják a vállukat – nem tudják. Egy biztos: ma még nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy a holnapra gondoljanak...

Az olcsóság netovábbja

Fürjes L. váci vállalkozó húsz perc késéssel érkezik a város főutcáján található bárba azzal a biztos tudattal, hogy úgyis megvárom. Ez a magabiztosság sugárzik minden mozdulatából és szavából; látszik rajta, nincsenek félelmei a jövőjét illetően.

„Hogyhogy miért? És miért ne?!” – fordítja meg „csípőből” az általam feltett kérdést. – „Hiszen sokkal olcsóbbak vagytok, mint az itteni munkaerő!”

Kérdésemre, hogy mit jelent számára „olcsónak lenni”, beavat az illegális munkavállalás, illetve a munkaerő-feketepiac működési mechanizmusába.

„Magyarországon nemcsak az életszínvonal és a bérek magasabbak, hanem a társadalombiztosítási illetékek és az adóterhek is. Ha legálisan alkalmaznám a munkásaimat, havi negyvenötezer forinttal több járulékot fizetnék személyenként. Mivel átlagban tíz embert alkalmazok, ez havi négyszázötvenezer forint megtakarítást jelent, évente pedig több mint ötmillió forintot. Ennyiért már érdemes kockáztatnom.”

Közel egymillió korona zsebre, minden évben... tényleg nem rossz. És ha jön az ellenőr?

„Az ellenőrzésektől én nem félek” – mondja. – „A földjeim olyan helyen vannak, ahol a madár sem jár, nemhogy az ellenőr. De vannak olyan ismerőseim a hivatalokban, akik szólnak, ha a nevem szóba kerül. Tudják, hogy nem maradok adósuk. Persze volt már rá példa, hogy rajtunk ütöttek, és az emberi leleményesség ismét győzött. Mielőtt az ellenőrök bármit kérdezhettek volna, a munkásaim megindultak a hegyen fölfelé, mint a szarvasbikák, én meg a nyomukban, ordítva, hogy „a gazemberek, megint lelopják az öszszes termésemet!” ĺgy kergetőztünk vagy fél órát, míg az ellenőrzés megállapította, hogy a károsult tulajdonképpen én vagyok. Ebben is maradtunk.”

Befejezésképp még elmondja, hogy valójában nem is ismer olyan magánvállalkozót, aki időről időre nem él az illegális foglalkoztatás „előnyeivel”. Hozzáteszi: azért fényévnyi különbség van egyik-másik feketemunkás között. Az erdészeti munkákra legszívesebben az erdélyi magyarokat alkalmazzák, mert ők „beleszülettek” az erdőbe, különös vonzalmuk van az erdőműveléshez és a famegmunkáláshoz. Az ukránokat és a románokat legszívesebben az építkezéseken alkalmazzák, mert szívósak és kitartóak (szerintem meg nekikeseredettek), „kenyérrel és vassal” képesek bárhol felhúzni egy új kínai nagyfalat is. A felvidéki magyarok az olyan szakmákban jeleskednek, amelyek szakértelmet követelnek; legkeresettebbek a kőművesek, csempézők, ácsok, a vízvezeték- és fűtésszerelők. A szlovákiai ipari szakközépiskolák abszolvenseit szívesen foglalkoztatják a nagy elektronikai cégek és autógyárak is, ami arról árulkodik, hogy szaktudásuk „eurokompatibilis”, és végezetül – kevés olyan kórház van Pozsonytól lefelé a Duna jobb partján, amelyben ne dolgozna néhány „távolba szakadt hazánkfia”. Vagy lánya.

Tehetetlen hivatalok?

Fent idézett Fürjes úr elárulta nekem azt is, hogy szerinte több százezer külföldi dolgozik Magyarországon – feketén.

Hogy a valóságban ez mennyire rúg, hosszas nyomozás után sem sikerült kiderítenem. Mint ahogy azt sem, hány embert toloncoltak ki az elmúlt évben az országból engedély nélküli munkavállalás miatt a hivatalos szervek. A híradókban időről időre leadott cirkusz – amikor maszkos rendőrök gyűjtik össze a budapesti építkezéseken feketén dolgozó külföldieket vagy az illegálisan „gagyizó” kínaiakat – mindenesetre csak hab a tortán. De nem jobb a helyzet minálunk sem; az építkezési segédmunkásnak minden délután „kézre” kifizetett, tehát semmiféle adóbevallásban meg nem jelenő, ötven koronás órabérezésű munkát az ukrán boldogan elvállalja negyven koronáért is. Kaník miniszter a munkavállalói kártyák bevezetésében látja a megoldást, de megfeledkezik az emberi tényezőről; arról, hogy a szlovák hivatalok sokkal komolyabb dolgoknak sem tudnak a végére járni.

Álljon itt végezetül még egy kedves történet: felkeresvén nemrég az egyik ismert, határhoz közeli magyarországi gyógyfürdőt a Pilis túlsó oldalán, búcsúzáskor az igazgató diszkréten hozzám hajolt, és így szólt:

„Szükségem volna itt két-három szakképzett egészségügyi nővérre. Nem szólna az érdekemben odaát?”

Dehogynem, szólok. Cím és telefonszám a szerkesztőségben, kedves Hölgyek, a magyar nyelv társalgási szintű ismerete kötelező. A kapu tárva-nyitva áll...

Az illegális munkavállalás összeurópai probléma

A címben foglalt állítás igaz voltát leginkább az bizonyítja, hogy a nyugat-európai államok minden évben eurómilliókra rúgó összegeket költenek a feketemunka, illetve az illegális bevándorlás megfékezésére.

Magda Krasulová, az Országos Rendőr-főkapitányság szóvivőjének tájékoztatása szerint az elmúlt évben Szlovákiából 102 olyan személyt utasított ki az idegenrendészet, akik illegálisan vállaltak munkát. Ezek többségében oroszok, kínaiak és indiaiak voltak. Közülük ötvenkilenc személy illegálisan tartózkodott az ország területén. Hét személy esetében bűncselekmény elkövetésének a gyanúja is felmerült.

Mindez persze csak a jéghegy csúcsa; az „árnyékgazdaság”, tehát a részben legálisnak tekinthető, illetve teljes mértékben illegális gazdálkodás által a népgazdaságnak okozott kárt a szakértők a bruttó hazai össztermék 10-12 százalékára becsülik. Ez évi 120-180 milliárd koronának felel meg, melynek nem kis hányadát a társadalombiztosítási illetékek és az adók befizetésének elmulasztása teszi ki.