Štefan Šutaj: közös Kárpát-medencei történelmünk

A kitelepítés nem újkori jelenség, Európa történelme tulajdonképpen a migráció történelme is. XIX. és XX. századi történelmünk e szempontból annyiban specifikus, hogy Európában megjelent egy új törekvés: az etnikai vagy nemzeti alapon szerveződő állam. A nemzetközi politika ezt alapvető elvként fogadta el, és az első világháborút követően megtörtént a gyakorlatba való átültetése is. Olyan egységes területek létrehozása volt a cél, melyeken belül nem lettek volna kisebbségek. Ha áttanulmányozzuk Európa 1918 utáni térképét, azt látjuk, hogy minden államban csökkent az etnikumok száma; a nemzetiségileg teljesen tiszta nemzetállam létrehozása viszont sehol sem sikerült.

Nem is sikerülhetett, hiszen az etnikai határok és az államhatárok Európában nem estek egybe…

A határokat korábban politikai döntések, s nem etnikai elvek alapján tűzték ki. Ez utóbbi természetesen fontos szerepet játszott, ám sosem volt döntő tényező, mivel Európa olyan térség, ahol az etnikumok teljesen természetes módon mozogtak, helyezkedtek el. Az etnicitás tehát inkább mint kommunikációs tényező volt fontos, a néptömegek etnikai elvek alapján történő szerveződése valójában csak a nagy francia forradalom, illetve az amerikai forradalom után vált lényegessé. Európában és a világ más részein is az államok két fajtája jött létre; az egyik az állampolgárság elvén szerveződött, és ilyen volt Franciaország, Anglia, de elsősorban az USA, ahol az állampolgárság vállalása volt a lojalitás hordozója. A másik csoportba a kulturális-nyelvi hagyományok mentén szerveződő államok tartoztak, melyekben az adott állam területén élő lakosok elfogadták ugyan az állampolgárságot, ám etnikailag nem azonosulnak vele.

Ilyen állam volt az Osztrák– Magyar Monarchia is?

Igen. A monarchia területén élő etnikumok – s itt nem csupán a szlovákokra, a horvátokra vagy a ruszinokra gondolok – elfogadták, hogy Magyarország állampolgárai, ám elutasították a kulturális és nyelvi azonosulást. Magyarország vezető politikusai ezzel szemben meg akarták szüntetni a kulturális-nyelvi különbségeket, ami a nem magyar anyanyelvűek asszimilációjához vezetett volna, ám ez a századfordulón etnikai súrlódásokat eredményezett.

Tehát e nemzetállami törekvés folytatódott az 1918-ban létrejött Csehszlovák Köztársaságban is?

Természetesen; Csehszlovákiában, bár kötötte a saint-germain-i szerződésnek a kisebbségek kollektív jogairól szóló kitétele, végbement egy rejtett aszszimilációs folyamat. Bár a szlovák történetírás és politika ma előszeretettel hangoztatja, hogy a magyar kisebbség nagyon jó körülmények között élt az első köztársaság idején, ezzel csak részben lehet egyetérteni. Figyelembe kell venni, hogy a magyar etnikum gyökeres változáson ment keresztül, hiszen a monarchia idején ez a népcsoport volt a domináns, ez szabta meg a feltételeket, s Csehszlovákiában kisebbségbe került…

Mire célzott Eduard Beneš, amikor kijelentette, hogy az első Csehszlovák Köztársaság idején a magyarok sérelmeket szenvedtek, ezért a II. világháború után az ország területeinek egy részét át kell adni Magyarországnak, az itt maradóknak pedig standard állampolgári jogokat kell biztosítani?

A negyvenes évek elején, amikor ezt a kijelentést tette, tartotta magát az a nézet, hogy a németeken és a magyarokon kívül a szlovákok is hozzájárultak a Csehszlovák Köztársaság szétveréséhez. Amikor bizonyos területek elcsatolásáról beszélt, arra célozhatott, hogy a szlovákságnak is viselnie kell a felelősséget a tetteiért. A másik oldalon gondolhatott arra is, hogy a magyarlakta területek elcsatolásával valószínűleg elejét tudja venni a további etnikai konfliktushelyzeteknek. Egy ilyen államot sokkal könynyebb lesz aztán kormányozni. Később, a szlovák nemzeti felkelés kitörését követően, valamint engedve a nagyhatalmak nyomásának, letett a területek elcsatolásáról, és a németek és magyarok teljes kitelepítése mellett foglalt állást. De 1945-ben, a németek kitelepítését követően Európa államainak képviselői kimondták, hogy a továbbiakban ez az út nem járható, s a magyarokkal szemben nem léphetnek így fel. A szudétanémetek kitelepítése ugyanis nem volt kellőképp megszervezve, atrocitásokra is sor került, s ez a nemzetközi közösség számára elfogadhatatlan volt.

Találkoztam olyan nézettel is, hogy a szudétanémetek kitelepítése szabályos népirtás volt…

Nehéz a kor eseményeit konkrét jogi kategóriákba sorolni… A szlovák történészek például a deportálás kifejezést sem találják helytállónak a magyarok Csehországba történt átcsoportosítására vonatkoztatva, a negyvenes években ugyanis munkaerő-toborzásnak nevezték ezt a folyamatot. Beneš elnöknek az ide vonatkozó rendelete nem a magyarok eltávolítását célozta, s hogy a későbbiek során ezt használták fel a deportálások jogi alapjául, visszaélésnek minősíthető.

A nemzetközi közösség a lakosságcserét fogadta el megoldásként, hangsúlyozva a paritás elvét. Sikerült ennek érvényt szerezni?

Ez annyiban nem valósult meg, hogy míg a magyarországi szlovákok önként települtek át ide, a szlovákiai magyarokat hatóságilag kényszerítették. Más ügy, hogy a nemzetközi egyezmények értelmében Magyarországra telepített magyarokat a magyar államnak kellett volna kárpótolnia, ám erre sem került sor. De a Csehszlovákiába települő szlovákok sem mindig azt kapták, amit ígértek nekik – így jelentős részük Csehországba költözött. Szlovákiában ma erről nem szívesen beszélnek, ez is egyike a számos végig nem mondott gondolatnak…

Több ilyen is van…?

Említhetném például a politikának a lakosságcsere évfordulójához való hozzáállását. Dél-Szlovákiában és Magyarországon megemlékezések sokasága zajlott, itthon mintha megfeledkeztünk volna arról a mintegy 59 ezer szlovákról, akik Magyarországról települtek át… Sem az állam, sem a civil társadalom nem hozza szóba, s ebből arra lehet következtetni, hogy az eseménynek akkora társadalmi hordereje sem volt, mint az 1950–60-as években végbement természetes migrációnak. Ez némely csehszlovákiai település életében valóban nagyobb változást hozott, mint a lakosságcsere vagy a magyarok deportálása, hiszen a deportáltak mintegy kilencven százaléka később visszatért szülőföldjére.

Mit ért az alatt, hogy Beneš elnök egyik-másik dekrétumával visszaéltek?

Konkrétan a 88. számúra gondoltam, mely egy szóval sem említi a magyarokat vagy az etnicitás elvét; arról rendelkezik, hogy a háború által tönkretett gazdaság talpra állítása érdekében mozgósítani kell az úgymond parlagon heverő munkaerőt. A gazdaságilag aktív lakosság egy része tehát ideiglenes munkavégzésre egy évre más országrészbe irányítható, ám a végrehajtás során ezzel szemben egész családokat deportáltak, tekintet nélkül a családtagok munkaképességére, korára. Tudni kell azt is, hogy miközben a deportált szlovákiai magyarok száma 40 ezer körül mozgott, közel négyszer, ötször ennyi szlovák is részt vett a cseh gazdaság talpra állításában. Ők azonban önként vállalták a munkát, bármikor hazatérhettek, s itthon maradt vagyonukat nem konfiskálták, nem foglalták le. A későbbiek során kétszer hosszabbították meg a magyarok számára a csehországi tartózkodás idejét; s érdekes, hogy ez ellen éppen a szlovák katolikus püspöki kar emelte fel a szavát.

Beneš elnök dekrétumai, vagy a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei voltak meghatározóak a magyarok sorsának alakulására?

Amikor Beneš még nem tartózkodott Csehszlovákiában, az SZNT törvényhozó és végrehajtó testületként is fellépett, s néhány dolgot sürgősen rendeznie kellett. A nemzeti tanács és a Londonban működő kormány között megállapodás született a törvényhozás terén érvényes kompetenciákról; Beneš elnök dekrétumai tehát csakis abban az esetben voltak érvényesek Szlovákia területén, ha az első cikkelyében feltüntették, hogy az SZNT jóváhagyásával adja ki őket. Némelyik elnöki dekrétum – például a vagyon konfiskálásáról vagy a népbíróságokról szóló – Szlovákiában nem is volt érvényes, mert itt az SZNT rendeletei érvényesültek, s ezek úgymond enyhébbek voltak a magyarokkal szemben. Például a németek, magyarok és hazaárulók földtulajdonának a konfiskálásáról az SZNT ide vágó rendelete úgy határozott, hogy az csak az 50 hektár fölötti földterületre érvényes, és csakis a konkrét vétkesség bebizonyítását követően foganatosítható. Beneš elnök Csehországban életbe lépett rendelete ugyanakkor már etnikai elven fogalmazódott meg, és a teljes vagyonelkobzásról szólt.

Mikor történt meg e jogi normák összehangolása?

1946 májusában, amikor sor került a 64/1946-os számú rendelet elfogadására; ez már „kompatibilis” volt Beneš elnök dekrétumával, tehát a bűnösség elvét etnikai alapokra helyezte. Mindezt azért hangsúlyozom, mert különbséget kell tenni a szlovákok és a csehek hozzáállása, illetve a beneši dekrétumok és az SZNT rendeletei között. Ugyanakkor fontos kiemelnem azt is, hogy a lakosságcsere semmilyen összefüggésben nem volt ezekkel; ez nemzetközi egyezmény alapján valósult meg, csakúgy, mint az „anyások”, azaz a magyar államhatalom által a bécsi döntést követően hivatalhoz juttatott személyek egyoldalú kitelepítése is.

Nem ellentmondásos, hogy a mai napig nem tisztázott: törvényes elnöke volt-e az országnak Eduard Beneš, vagy sem?

A korszak egyik paradoxonja, hogy a nemzetközi közösség legálisnak fogadta el a londoni csehszlovák kormányt, holott Csehszlovákia már nem létezett, és területének egy részén létrejött egy új állam, melyet a nemzetközi közösség nem ismert el – a Szlovák Állam. Ráadásul a cseh és a szlovák jogtudomány időközben talált olyan támpontokat, melyek alapján ma már a jogászok többsége azt vallja, Beneš az idő tájt a törvényeknek megfelelően gyakorolta a hatalmat. A kulcsfontosságú mozzanat a Csehszlovák Köztársaság felbomlása, illetve a Cseh–Morva Protektorátus és Szlovák Állam létrejötte volt. Mivel a protektorátus elnöke Hitler akaratából vette át az ország irányítását, Beneš kijelentette, lemondása kierőszakolt volt, s így a demokratikus elvek értelmében érvényét veszítette. Ezek az elvek mondják ki azt is, hogy ha az adott körülmények között nem lehet megtartani a demokratikus választásokat, az előző időszakban megbízott elnök gyakorolja tovább a hatalmat. ĺgy maradhatott elnök 1942-t követően is, s hozhatott dekrétumokat. Hogy ezek érvényesek legyenek, 1946 márciusában sor került a ratihabícióra, azaz utólagos törvényesítésükre.

Ma milyen súlya van a Beneš-dekrétumok politikai szinten történő érvénytelenítésének vagy megerősítésének?

Abszolút semmilyen – a történelmet ugyanis nem lehet megmásítani. Vegyük például az állampolgárság elvesztéséről szóló dekrétumot – mit lehet ezen módosítani, amikor a magyarok a 245/1948-as számú törvény értelmében ismét megkapták a csehszlovák állampolgárságot, s később, 1953-ban a németek is…? Az SZK jelenleg is érvényben lévő, az állampolgárságról szóló törvénye európai mércével mérve is teljesen szolid jogi norma, melyet nem lehet társítani a Beneš elnök dekrétumaiban foglalt irányelvekkel. A Beneš-dekrétumok eltörlésére törekedni olyasmi, mintha mondjuk Mária Terézia úrbéri pátenseinek érvényességét akarnánk megszüntetni.

Viszont egy sor dekrétum és rendelet éppen a vagyon elkobzásáról szólt. Ön szerint lehetne ezt orvosolni?

Ami a mezőgazdasági földtulajdon konfiskálását illeti: a kommunista vezetés már 1948 decemberében elfogadta a Megbízotti Testület azon rendeletét, mely alapján a magyarok visszakapták a földjeiket, ám ekkor más, szocialista szellemiségű intézkedések léptek életbe – például akik beléptek a szövetkezetbe, több földet kaptak, mint amenynyijük eredetileg volt. Más kérdés, hogy mit érünk el azzal, ha eltöröljük az SZNT-neak a mezőgazdasági tulajdon konfiskálásáról szóló rendeletét? Olyan káosz keletkezik, melyet többé senki át nem lát.

Ön tehát nem tartja reálisnak a jog- és vagyoni sérelmet szenvedett személyek kárpótlását?

Többször hangsúlyoztam, hogy a második világháborút követően egyoldalú politikai döntések születtek, melyek ugyancsak politikai döntésekkel megmásíthatók. Mindez a politikai akaraton múlik… De felmérte valaki, hány ember tulajdonjogi viszonyát kellene rendezni, hány örökösödési eljárást kellene lefolytatni? Külön bizottságokra lenne szükség, melyek minderre fényt derítenének, s ez rengeteg bürokráciával járna – nem beszélve arról, hogy lehetetlenné válna a spekuláció kiszűrése. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a kormánypolitika elhatárolódik ettől; lehetséges megoldásként az átalányosság elvén alapuló rendezést tudom elképzelni, ám ez is a politikai akaraton múlik.

Egy közvélemény-kutatás margójára

A Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézete a közelmúltban közvélemény-kutatást végzett, melynek eredményeit A magyar kisebbség Szlovákiában az 1989-et követő transzformációs folyamatok tükrében – Identitás és politika című kiadványában tette közzé.

E felmérés során nyolc etnikum képviselőinek tették fel a kérdést, mi a véleményük a Beneš-dekrétumokról, a bécsi döntésről és más történeti-politikai eseményekről. Kiderült, a hovatartozás ezek megítélésében döntő szerepet játszik. A magyar és a német etnikumhoz tartozó megkérdezettek például amellett foglaltak állást, hogy a kárpótlás, a bocsánatkérés vagy a Beneš-dekrétumok eltörlése időszerű; a szlovákok és a csehek viszont ezekre a kérdésekre úgy reagáltak, hogy ez egy lezárt fejezet, nincs helye kárpótlásnak, s építsünk új alapokon új, közös jövőt. Megfordítva a dolgot, a szlovákok az utóbbi évtizedek legnagyobb történelmi sérelmeként éppen a bécsi döntést élik meg, míg a magyarok legszívesebben fátylat borítanának rá. A két esemény megítélése között a különbség mindössze annyi, hogy a bécsi döntést illetően inkább közelednek az álláspontok, míg az úgynevezett Beneš-dekrétumok esetében a vélemények közötti különbség sokkal szembetűnőbb.

A megkérdezett szlovákok 80 százaléka látja ma úgy, hogy a dekrétumok kiadásához a második világháború előtti magyar és német politika járult hozzá döntő mértékben, míg a magyarok 92 százaléka elutasítja ezt. Ugyanakkor a szlovákok 70 százaléka amellett foglalt állást, hogy a dekrétumok eltörlése nem indokolt, míg a magyarok 92 százaléka szerint ez időszerű.

Még egy, számunkra fontos adalék:

„Az eredményekből kitűnik, hogy a magyar reszpondensek körében magas fokú, a nemzeti hovatartozásból fakadó büszkeség mutatható ki, ami megerősíti azt a feltevést, hogy az etnikai hovatartozás jelentős mértékben befolyásolja ezen etnikum tagjainak a viselkedését és beállítottságát.”

A megkérdezettek véleménye

a Beneš-dekrétumokról

Etnikumok/variánsok Szlovákok Magyarok

igen nem igen nem

A 20,69 79,31 71,61 28,39

B 15,71 84,29 76,97 23,03

C 11,11 88,89 63,33 36,67

D 29,66 70,34 92,41 7,59Magyarázat:

A – A szlovákoknak bocsánatot kellene kérniük a magyaroktól és

a németektől a dekrétumokért.

B – A Beneš-dekrétumok a cseh és a szlovák nacionalizmus következményei.

C – A magyarokat és a németeket kárpótolni kell a dekrétumok miatt elszenvedett károkért.

D – A dekrétumokat el kell törölni, mivel negatív hatásai ma is érezhetők. (Forrás: A Szlovák Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Intézete)