Seres László és a „non ego”

A festészetről és az alkotásról beszélgetésünkkor szándékosan kevés szó esett. Képei ugyanis önmagukért beszélnek. „A festészet gyakorlat és nem elmélet” – vallja Seres László, aki volt hippi New Yorkban és restaurátor Bombayben.

Tömör, velős életrajzát olvasgatva úgy tűnik, kalandos élete volt…

Állítólag igen.

Mondanék pár évszámot. Mi jut eszébe, ha azt mondom, 1945?

Felsőbalog. Nagyapám erdész volt, mindig máshová helyezték. Akkoriban Felsőbalognál a vadasparkban volt főerdész. Voltam ott, most is természetvédelmi terület. Még mindig megvan az erdészház, ahol születtem. Semmit nem alakítottak át rajta. Még a bölcsőm helyét is megtaláltam. Csak a kerekes kút tűnt el, mert az évek során feltöltődött hordalékkal. Ebben az idillinek mondható környezetben éltek nagyszüleim, akiknek két lányuk volt: az anyám és a húga. Apámmal is – aki képzőművészeti főiskolára járt – itt ismerkedtek meg.

1948?

Apám megérkezett a hadifogságból, és úgy döntött, megyünk Miskolcra. Szüleim elbeszéléséből tudom, hogy ez nekem nagyon nem tetszett, hisz ott az erdő közepén, ahol anyám, a húga és a nagyanyám pátyolgatott, paradicsomi életem volt.

Ugorjunk az időben és a térben! 1961, miskolci művésztelep...

Mielőtt művésztelep lett volna, már ott éltünk, ugyanis apám a bányaipari technikum kollégiumának igazgatója volt. Egyébként Borsod megyei parasztgyerek volt. Tízen voltak testvérek. Ő volt a legidősebb, saját szorgalmából végezte el a képzőművészeti főiskolát. Szerencsére kapcsolatom anyám családjával nem szakadt meg. Húga, akinek én voltam a kedvence, gyakran átszökött a határon. Nagyszüleim később Füleken laktak, ahol én is sokszor megfordultam.

1967-ben elkezdte a képzőművészeti főiskolát festő-restaurátor szakon. Egyértelmű volt a választás?

A művésztelepen nagyon sok művésszel találkoztam. Kondortól (Kondor Béla – a szerk. megj.) megtanultam rézkarcot és litográfiát készíteni, Lenkeyvel (Lenkey Zoltán – a szerk. megj.) is nagy haverságban voltam. Harmadikos gimnazistaként döntöttem úgy, hogy a képzőművészeti főiskolára jelentkezem, de elsőre nem vettek fel. Elvittek katonának. 27 hónapot húztam le a nyugati határon a szögesdrót mellett, majd újra próbálkoztam a főiskolával. Ismét festő szakra jelentkeztem. Végül festő-restaurátor szakra vettek fel, holott nem is tudtam, hogy létezik ilyen szakma. De egyáltalán nem bántam meg, hogy így alakult, mert ugyanazt tanultuk, mint a festők, de míg nekik kötelező volt a tanári szakot felvenni, nekünk nem kellett. Ehelyett például anyagismeretet, ikonográfiát tanultunk. Vagyis végül jól jártam. A modern művészettel azonban nem volt semmilyen kapcsolatom.

És akkor jött 1968 és a prágai tavasz...

Volt egy amerikai nagynéném, aki akkor Bécsben tartózkodott. Kaptam tőle egy meghívólevelet, és öt dollárral a zsebemben elindultam Bécsbe. Az első napokban sikerült munkát szereznem. Újságot árultam, így nekem nem kellett a lágerben laknom, mint a többi disszidensnek. Később egy borpalackozó üzemben kaptam munkát. Három hónap elteltével sikerült kijutnom az Egyesült Államokba.

Milyen volt megérkezni a hatvanas évek Amerikájába?

A repülőn csak disszidensek voltak. Csupa csehszlovák. És mivel szülőfalum Csehszlovákiához tartozott, én is csehszlováknak számítottam. Nyilván ezért kaptam meg gyorsított eljárásban a szükséges papírokat. Először egy csavargyárban dolgoztam, ahol az volt a munkám, hogy meg kellett mérnem a csavarokat. Ennél a melónál nem kellett sokat beszélni, ami jól jött, mert egy szót sem tudtam angolul.

Hol lakott?

Először a rokonaimhoz mentem, akik New York mellett, Fairfieldben éltek. Miután a csavargyárban sikerült összespórolnom egy kis pénzt, kivettem egy kis albérletet New Yorkban az East Side-on. Itt négy hetet töltöttem. Egyik éjszaka egy nő sikítására és segítségkérésére kirohantam az utcára, ahol két férfiba botlottam. A falhoz szorítottak, és ordibálva egy hatalmas kést nyomtak a torkomnak. Nem értettem, mit beszélnek és hogy mi történik. Szóval megijedni sem tudtam. A helyzet, lakótársamnak hála, szerencsére tisztázódott. Kiderült, hogy a két férfi betörőnek nézett.

És mi lett a nővel?

Nem tudom. De amikor hozzánk is betörtek, jobbnak láttam továbbállni.

Jött Far Rockaway?

Igen. A tengerparttól 300 méterre állt egy magányos egyemeletes ház. Egy hippi-közösség lakott ott, akik befogadtak. Akkoriban dokk-munkás voltam. Egy éjszaka 50 dollárt kerestem, amiből vígan eléltem egy hétig is. Ismerőseim ösztönzésére jelentkeztem egy neves képzőművészeti egyetemre, a Cooper Union School of Artra. Háromszáz jelentkezőből egy japánt meg engem vettek fel. Kaptam 800 dollár ösztöndíjat és lakást. A mezítlábas hippiélet után nehéz volt megszokni az iskolai kötöttséget. Közben otthonról rossz híreket kaptam. Anyám nagyon rosszul viselte, hogy disszidáltam. Egyre többször gondoltam a hazautazásra.

Mi adta meg a végső lökést?

Az, hogy Amerikában is megkaptam a katonai behívót. Nyilván az adószámom alapján találtak rám, holott én jóformán nem is tudtam, melyik utcában lakom. Megpróbáltam átszökni Kanadába, de nem sikerült. A határról visszafordítottak. Nem volt más választásom, New Yorkban felszálltam az első Budapestre tartó repülőgépre és hazajöttem. 20 dollár, a szennyesem meg néhány hanglemez volt nálam.

1976?

Magyarországon befejeztem a főiskolát és dolgozni kezdtem. Egy ideig a Szép-művészeti Múzeum főrestaurátora voltam, de főként falikép-restaurátorként dolgoztam. Nagyon szép munkáim voltak. Például a vizsolyi freskók. Festeni azonban nem volt időm.

1994-ben pedig már Indiában volt...

Ahogy Amerikát, úgy ezt sem terveztem. A sors hozta így. 1992-ben válságba került a házasságom. Úgy éreztem, hogy felejteni tudjak, Amerikába kell mennem. Egy amerikai rokonom adott egy címet. Amikor kiszálltam az autóból, olyan volt, mintha visszarepültem volna az időben, és ugyanabban a Far Rockaway-i házban lennék, ahol hippiként éltem. De ez most egy ashram volt.

Ezen az ashramon keresztül jutott el Indiába?

Igen. Ez az ashram tulajdonképpen jógaközpont volt, amelynek guruja egy szép fiatal nő, Gurumayi volt. Nagyon furcsa volt számomra, hogy a hajnali ima, a guru gita után az ashram lakói odajárultak a guru elé, és mindenki vitt neki egy kis ajándékot, amit ő látszólag figyelemre sem méltatott. Úgy éreztem, én erre a gesztusra sose leszek képes. Aztán egy nap azon kaptam magam, hogy én is sorban állok. Egy matyóbabát adtam ajándékba.

Amit a guru nyilván figyelemre sem méltatott...

Épp ellenkezőleg. Utánam küldte egyik segédjét egy kék stólával. Mindenki irigyelt, mert ilyen ritkán fordul elő. Később tudtam meg, hogy olyannyira ritka, hogy az előző guru – aki mesteréről szintén kapott egy kék sálat ajándékba – egyik könyvében négy oldalon keresztül ecsetelte, hogy ez a gesztus mekkora boldogsággal töltötte el.

Gurumayi hívta meg Indiába is?

Nem. Oda rokonom, Márta – akitől az amerikai ashram címét is kaptam – hívott el.

India szerelem volt első látásra?

Indiát természetessége és hitelessége miatt szeretem. Amikor megtudták, hogy restaurátor vagyok, munkám is lett. Végül egy gazdag családból származó lánnyal, aki Kanadában tanult művészettörténetet, közös műhelyt nyitottunk Bombayben.

2006-ban közel harminc évnyi csendet megtörve új kiállítással jelentkezett...

Az első Miskolcon volt. Aztán Bombayben. Majd jött a MissionArt kiállítása és sorba a többi. Most, amikor festek, ki akarom és ki tudom kapcsolni a múlt tapasztalatait. Egy festő marad csak – Én. Az ego nélküli – Én. Azt festem, amit abban a pillanatban érzek, olyan mélyen és őszintén, amennyire képes vagyok. A kontaktust keresem. Mi a művészet? Az objektív megtalálása, melyhez az út a szubjektíven át vezet. Maga a művészet objektív. Ezért van értéke.